Éjjel hideg volt, pedig még csak 2500 méter táján tartunk. A hideg persze annak is köszönhető, hogy a házak kivitelezése nem tökéletes. Konkrétan a deszkák közt süvít be a szél. Éjjel ezen a süvítésen kívül még dobolást volt alkalmunk hallgatni, amit néha csengők hangja tarkított. Buddhista szerzetesekre gyanakodtunk, annak ellenére, hogy nem úgy hangzott, mint a tibeti szerzetesek dobolása.
Reggeli közben aztán láttuk, hogy tévedtünk. Három ember vonult végig a falun. Az első kezében egy tálon sztúpaszerű agyagépítmény volt, beletűzve a szellemek szimbólumai, amik fakeretre négyzet alakban feltekert színes pamutfonalak voltak, a második egy fekete tyúkot vitt, a harmadiknál lapos sámándob volt, vállán átvetve meg egy széles bőröv csengőkkel.
Megtudtuk, hogy buddhizmus ide, hinduizmus oda, ha démon van a faluban, akkor csak a sámán segíthet. Egyébként lehet, hogy csak minket láttak a tegnapi ködben, ahogy esőkabátban vonulunk.
Mire végeztünk a reggelinkkel, már visszafelé jöttek, vége volt a dobolásnak, meg a tyúknak is. Azt hiszem a tyúk első áldozó volt.
Szállásunkon rajtunk kívül egy francia fickó volt még, meg a vezetője, illetve egy teherhordó. Sokan vesznek igénybe ilyen luxusszolgáltatásokat, mi lemondtunk róla.
Nem az ár miatt, mivel napi 10 dollár nem olyan nagy összeg azért, hogy valaki cipelje az ember gönceit, illetve 20 dollárért egyengesse az útját, de úgy tűnt, hogy fizikailag ugyan könnyítik a túrázó életét, mentálisan egyáltalán nem.
Nagyon kevés a jó vezető, de a hordárok is meg tudják keseríteni az ember életét. Legtöbb esetben úgy tűnt, hogy a hordárok mennek elöl, fél kilométerrel utánuk jön a túrázó, a vezető meg valahol teljesen lemaradva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az ember magára van utalva, vezetője úgysincs ott, hogy válaszoljon bármilyen kérdésre (már ha tud), a hordárok meg elviszik a cuccát a következő állomásra, akkor is, ha előbb szeretne megállni, mert elfáradt. Szóval mi maradtunk amellett, hogy G a vezető, én vagyok a hordár, csoportunk meg nincs.
Indulás után alig haladtunk pár métert, már állhattunk is meg, mert újabb nemzeti park területére kellett jegyet venni, valamint a TIMS kártyáinkat is újra ellenőrizték. Volt néhány turista, akinek ez hiányzott, de jól láthatóan ez senkit nem érdekelt. Vajon a park elhagyásakor is ennyire foglalkoznak majd vele, vagy akkor jött a bünti? Mert ha nem, akkor mi vagyunk a marhák, hogy fizettünk egy sajtpapírért, ami kötelező, de csak annyira, mint Vietnámban a jogosítvány robogóra.
Mellesleg az előző esti reménykeltő csillagos égbolt sokat nem jelentett. Reggel ugyan elláttunk akár a következő sor hegyig is, de a fejünk felett nagy felhők lógtak, és rövidesen beléjük is gyalogoltunk, mivel az ösvény keményen felfelé tartott. Napi utunk vége már egy kilométerrel magasabban volt. Ennek megfelelően sok lejtő nem volt az úton, keményen másztunk felfelé.
Annak ellenére, hogy tömény ködben haladtunk, nem volt unalmas. Az ösvény végig egy rododendronerdőben haladt. A virágzásnak ezen a magasságon ugyan már vége volt, de az elvarázsolt erdő jelleg megmaradt. Mindent vastagon borított a moha, ami akár arasznyi vastagságot is jelenthetett. Ebben a moharétegben már más növények is megélnek, páfrányok és orchideák lógtak a fákon, ez utóbbiak virágoztak is.
Mangengoth előtt aztán újra esni kezdett, hogy a meredek emelkedőt esőkabátban mászhassuk meg. A vendégházhoz érve aztán az eső felhőszakadásba csapott át, ez rövid úton eldöntötte, hogy megállunk-e pihenni.
Sokáig nem tartott ez az eső sem, éppen csak míg ebédeltünk. Mangengoth után, - ami egy hágó –, átértünk a hegy hűvösebb oldalára, amit mi ugyan nem éreztünk, de a virágok igen, itt még javában virágzott minden rododendronbokor, és hogy még kellemesebb legyen a gyaloglás, az emelkedő is kicsit visszavett a meredekségéből.
Egész korán megérkeztünk Tharepatiba, de nem mentünk tovább. A három turistaház közül nehéz volt választani, végül a legközelebbi mellett döntöttünk, vagyis döntöttem, amivel G nem volt túl elégedett. Mangengothban ajánlották az egyik helyet, hogy ott állítólag van melegvizes zuhany. Nyilván nincs, de ez mindegy is volt, a választott helyen ugyanis felajánlottak egy vödör forró vizet ingyen, és a szoba is ingyen volt. Nyilván a vacsora árában benne volt mindkettő.
Ha valaki azt gondolja, hogy az egy vödör forró víz felajánlása szánalmas gesztus, az nyilván nem látott még teherhordót, aki a hátán hozza fel a köteg fát, amivel fűtik a közös helyiségben a vaskályhát. Egyébként a vizet is ezen melegítették, és a vizet is a hátukon hozták fel, mivel a hegygerincen nincs forrás. Gyakorlatilag mindent a hátukon hoznak fel egy kötél és egy heveder segítségével, ami a homlokukon van átvetve. Szóval értékelni kell azt, hogy reggelire van tükörtojás 3600 méter magasan.
A beígért meleg vizet meg is kaptuk, fejenként egy vödörnyit. Ezt egy kb. két négyzetméteres deszkatákolmány helyiségben locsolhattuk magunkra, amin közben átsüvített a szél.
Utolsó kommentek