Újra átkeltünk a folyón. Jock hamarosan a magas fűben alvó rinocéroszra lett figyelmes. Szerencsére nem vette zokon, hogy felébresztettünk, csak bambán nézett minket.

Egy órával később elértük a krokodiltenyésztő központot, ahol krokodilok és ghariálok vannak minden méretben. Próbálnak tenni a kihalásuk ellen, gyűjtik a tojásukat a nemzeti park területén is, de szerencsére fogságban is szaporodnak. 1-2 méteres korukban általában szabadon engedik őket. Volt pár G-vel egykorú ghariál is, meg is állapítottuk, hogy G jobban kihasználta az elmúlt 30 évet a szépülésre. Ezek az állatok az emberre nem kimondottan veszélyesek, csőrszerű szájukkal halakra vadásznak. A hym egyedeknek egy gumó is van az orrán, amitől ha lehet, még bájosabbak. Éppen takarították a medencéket, az állatok egymás hátára másztak, hogy beférjenek az árnyékba.

A következő pár óra elég unalmasan telt, egy száraz avarral borított erdőben sétáltunk, ahol rengeteg szarvast láttunk eliszkolni, de igazán egyet sem sikerült megnéznünk. Dél körül aztán egy újabb tóhoz értünk, ami a kiszáradás határán állt. A medrében egy megtermett rinó és a borja legelészett. Egész közel jöttek hozzánk, vagy fél óráig néztük őket. Aztán sajnos az anya megérezte más orrszarvúk szagát, ami a túlpartról jött a bozótból, és leléptek.

Ismét tartottunk egy pihenőt egy másik kilátótoronyban, ahol most Jocknak nem sikerült elaludnia, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ez nekünk se sikerüljön. Fészkelődött, prüszkölt, mászkált, aztán, mikor látta, hogy nem ér célt, felkeltett minket, hogy induljunk. A nemzeti parkot ugyan jól ismerte, de mégsem bizonyult jó vezetőnek. A kérdéseinkre, hogy most innen hova megyünk, rendszeresen olyan válaszokat adott, hogy most elindulunk nyugatra. Ki voltunk segítve vele. Az is gondot okozott, hogy sosem tudtuk, melyik szemébe nézzünk.

Ez a kilátóhely egyébként közel volt ahhoz a helyhez, ahol született. A nemzeti park területén ugyanis 1973-ig voltak falvak, akkor telepítették ki az embereket.

A kilátó után egy checkpointnál Jock feltankolt hideg vízzel, a katonák minket is invitáltak befelé felfrissülni, de valahogy nem volt kedvünk hozzá, hogy húszan bámuljanak.

Ezután kb. 3 órát barangoltunk a tűző napon. A nap lezárásaképp egy újabb folyóhoz vagy inkább csak mederhez értünk. Itt majmok és szarvasok sokasága menekült előlünk. A háttérben egy rinó is legelészett, ami a szarvasok fejvesztett menekülését látva, zavartan kitotyogott a képből.

Ezzel tulajdonképpen a gyalogtúra végére értünk, sajnos medvét (sloth bear, ez nem tudom mi magyarul) nem sikerült látnunk. Nepáliul egyébként balunak hívják.

Ismét átkeltünk egy folyón, majd némi gyaloglás után elértük a helyet, ahol a szálláshelyünk küldöttei a motorokat leparkolták. Kb. tíz perc alatt a „szállodába” röpítettek minket. Néhány falun is áthaladtunk, ahol a gyerekek kiabálták utánunk, hogy „amerikani, amerikani!”.

Szálláshely címszó alatt egy sátortábor prezentálta magát. A megérkezés pillanatában tudtuk, hogy jól le leszünk húzva. Egy hangosan namasztézó őr nyitotta nekünk a sorompót, és welcome drinkkel fogadtak, amit a tulajjal folytatott kényszeredett beszélgetés követett. Az étlapból választhattunk magunknak pofátlanul túlárazott kaját vacsorára. Inni csak vizet kértünk, nem véletlenül. A sátor ugyan tiszta volt, és ágyak voltak benne, de azért mégiscsak egy sátor volt. Egy szoba árának dupláját kérték érte, és nagyvonalúan még a motoros szállításért is felszámoltak. A vacsora szinte ehetetlennek bizonyult, de legyűrtük, mert kellett az energia.