Reggel teljes harci díszben állítottunk be az étterembe, ahol vendég még nem volt, de három pincér bámult ránk, meg a söprögető ember. Szépen lepakoltunk, elhelyeztük a hátizsákokat, hogy ne legyenek útba, ne dőljenek fel, aztán leültünk. A pincér, miután végignézte az egész folyamatot, közölte, hogy csak egy óra múlva nyitnak. Mélységesen meg volt döbbenve, mikor idiótának neveztük.
Mivel a környéken nem láttunk egyetlen olyan helyet sem, ahol vállalható lett volna a higiénia (ezen a helyen is láttam tegnap egy patkányt, igaz ajtón kívül szaladt), inkább a buszállomásra mentünk. Ott aztán közölték, hogy a busz nem a buszállomásról megy Panitankiba, hanem valahonnan az út széléről. Logikus.
Kimentünk az út szélére, ahol a terepjárók parkoltak, de onnan azt mutogatták, hogy az út másik oldalán kell várnunk. Aztán megláttuk, hogy jön egy busz, amit le is intettünk. Felnyomultunk, de hely az nem volt. Szép lassan lepakoltunk, ami nem volt egyszerű a szűk helyen, miközben a busz haladt.
Rövidesen lett helyünk is. G-nek egy lelkes pasi intézte, aki aztán rögtön mellé is ült, és mellesleg bepróbálkozott a taperolással. Természetesen szigorúan véletlenül ért hozzá. Alapvetően nem értem az egésznek a lényegét. Mi jó van abban, hogy ujjheggyel sikerül megbökködnie egy nő mellét, ha úgysem lesz folytatása, legfeljebb egy tenyérnyom az arcán?
Panitankiba nagyjából egy óra múlva értünk. Leszállásnál azonnal megrohantak a biciklis riksák, de mi inkább reggelizni akartunk. Rendes kajáldát nem találtunk, úgyhogy kénytelenek voltunk beérni édességgel meg csipsszel. Egészséges reggelink után aztán kerítettünk egy riksát - ez nem okozott különösebb gondot-, hogy átvigyen a határon. Lustaságunk jól jött, mint utóbb kiderült, ugyanis a táv nem volt nagy, de igen könnyű lett volna elvéteni a határt.
Riksásunk először megállt egy bódénál és jelezte, hogy ez itt az indiai határ. Elballagtunk az építményig, kivártuk, míg előkerül az illetékes, aztán kitöltöttük a papírokat. Megkaptuk a pecsétet, és mehettünk. Újabb bringázás következett a hídon át, fel a dombra. Az utóbbinál megizzadt emberünk, tolnia kellett a gépet, amin rajtunk kívül még volt néhány hátizsák is. A nepáli oldal sem volt jobban felszerelt, mint indiai társa, magunktól nem találtunk volna rá. Őszintén szólva bárki jöhet-mehet, ahogy kedve tartja, aztán ha nagyon lelkes, akkor pecsételtet. Mi lelkesek vagyunk, meg néha törvénytisztelők is, így kitöltöttük itt is a papírokat. A vízum mellé még fizettettek velünk belépődíjat is, ami kb. két dollár volt. Kilépésnél is kell fizetni, csak akkor tízszer ennyit. Nem tudom, hogy mi lenne, ha az ember nem fizetne. Kiraknák az országból, mert lejárt a vízuma, de nem engednék ki, mert nem fizet? Egyensúlyozni kellene a vonalon két ország között?
A formaságok után megkerestük a buszállomást, ahol már várt ránk a busz, csak éppen nem indult még egy óráig. Legalábbis mi azt hittük, hogy egy órát kell várnunk, de háromnegyed óra múlva elindultunk. Nagyon boldogok voltunk, hogy tizenöt percet sikerült spórolni, aztán később rájöttünk, hogy a nepáli és az indiai idő között tizenöt perc a különbség. Fontos, hogy legyen eltérés, különben még összetévesztenék az országot, esetleg könnyebb lenne az élet.
Nem sokkal indulás után meg is álltunk. Először nem tudtuk, hogy mi történt, mert nem volt egyértelmű jele, de később valaki elmagyarázta, hogy valaki az út menti fára felakasztotta magát, és most ebből felfordulás van. Állítólag az eset éjjel történt, de még délben is állt a forgalom. Szerencsére nemcsak mi akartunk haladni, hanem a sofőr is, így lefordultunk egy kis útra, és szép nagy kerülőt tettünk, hogy kikerüljük a lezárt utat. A falvakban néztek is nagy szemekkel az emberek, a gyerekek meg lelkesen integettek. Nem hiszem, hogy nagyon járnának erre buszok.
Nepálnak ez a része meglehetősen lapos, ennek is köszönhető, hogy pár éve egy áradáskor szép károk keletkezetek, mikor egy meglehetősen nagy terület víz alá került. Még most sem állt igazán helyre az élet. Az út hosszú szakaszokra zötyögős makadámra váltott, ezek voltak azok a szakaszok, amit a folyó egyszerűen elmosott, mivel a töltésen haladó út pont keresztben volt. A táj is megváltozott, az eddigi zöldellő földeket fehér sivatag váltotta fel, ahol nagy felhőkben hordta a szél a port. Helyenként több méter vastagon takarta be a tájat az áradás hordaléka. Ahova csak kevesebb homok jutott, ott próbálkoznak a műveléssel, de így is inkább fehér homokot szántanak, mint földet.
Még egy kerülőt kellett tennünk, hogy átkeljünk a folyón. A hidat már szerencsére helyreállították, különben csónakkal kellett volna átkelni, és másik busszal folytatni az utat, ami legalább egy órát adott volna az úthoz, ami így is hét óra, annak ellenére, hogy sík vidéken vezet és annyira azért nem is hosszú.
Mikor napnyugtakor lefordultunk a Nepált hosszában átszelő útról, már csak húsz kilométer volt hátra, igaz a legrosszabb húsz kilométer. Ugyan építik az utat, de még csak az alapoknál tartanak, a forgalom ezen bonyolódik.
Mire megérkeztünk Janakpurba, már sötét volt. A csomagtartóból előkerült hátizsákjainkat liszt finomságú por borította, még szerencse, hogy beleraktuk őket a tokba. Sokat nem alkudoztunk, felkászálódtunk egy riksára, és elvitettük magunkat a város kevés szállodáinak egyikébe. Nem túl kényelmes ez a járgány, ha ketten ülünk rajta, meg még néhány koszos hátizsák is van az ölünkben. Főleg akkor rossz, mikor gödrökön zötyög át.
Kaptunk szobát, innentől már csak az érdekelt, hogy vacsorát is találjunk. Erre a célra a város egyetlen – túlárazott – éttermét javasolták. Szlogenje „The only choice for smart peope”, de bőven elég lenne az is, hogy „The only choice”.
Utolsó kommentek