Tiny Little Big Thing

A főutcáról láttuk hol másznak a hegyen a Thani Mai szentély felé, ami a falu szélén álló hegytetőn van. Mi is megkezdtük a kapaszkodást felfelé. Azt gondoltunk az egész kirándulásról, hogy olyan ösvényen vezet, mint a tegnapi a barlanghoz, így nem kell bakancs, valamint hogy az egész séta belefér pár órába, így biztos megússzuk az esőt. Ezzel eleget mondtam ahhoz, hogy mindenki kitalálja hogyan is alakult a nap.

A szentélyig egész jó út vezetett, bár meredek volt, egyáltalán nem okozott gondot. Még mindig nagyon párás volt az idő, ennek ellenére jó kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Minden lehetséges és kevésbé lehetséges területet művelés alá vontak, ami azt jelenti, hogy igen meredek hegyoldalakon is teraszokat alakítottak ki. Ahol nem lehetett teraszokat építeni, ott teheneket legeltetnek, ahol meg már a tehenek sem tudnak megállni, ott kecskéket. Mindez fentről nézve még meghökkentőbb. Olyan, mintha egy szintvonalas térkép alapján építették volna az egészet.

A szentély eléggé ramaty állapotban volt, hiányzott a teteje, de a szobor még megvolt benne, illetve a rengeteg harang is, ami minden nepáli templom fontos tartozéka. A szobor is az, arra kenik az áldozati ajándékokat, ami lehet festék, vaj, tej, virágok, meg a fene tudja mi még. Ennek hatására a legtöbb szoborról nem is nagyon lehet megállapítani, hogy mi is lehetett eredetileg, mert a sok kenegetéstől teljesen kimennek a formájukból.

A hegy túloldalán már sokkal kevésbé volt kényelmes az ösvény, amin lassan leereszkedtünk a Ramkot-Bandipur főútvonalra. A legnagyobb jármű, ami el tud menni egy ilyen ösvényen, az a tehén. A séta elég kellemes volt, csak az ég dörgött kitartóan valahol a távolban, ahol egyébként sötét is volt.

Majdnem utolértük a hollandokat, de ők úgy döntöttek, hogy a másik irányból kerülik meg a hegyet, úgy közelítik meg Ramkotot. Mi maradtunk azon az úton, amire a helyiek mutogattak. Nem árt a helyiekre figyelni, ha az ember gyalog akar eljutni valahova, gyorsan, kényelmesen, meg akkor is, ha baromira el akar tévedni. Hogy mikor melyik történik, azt nem lehet előre tudni.

A mi ösvényünk céltudatosan, szélesen, ráadásul a szintvonalat követve tört a cél felé. Talán ezért is akartunk letérni róla, meg azért is, mert érdekesnek hangzott egy másik szent hely, amiről az útikönyvünk regélt, a Mukundeswari. A hívők itt háromágú szigonyokat, késeket, és kardokat hagynak áldozati ajándékként egy hegy tetején. Egy vizeskorsót cipelő nénit megkérdeztünk egy gyanús nepáli feliratú tábla mellett, ami a hegy felé mutatott. Mutatta, hogy menjünk csak szépen felfelé, és hogy helyismeretét bizonyítsa, mutatta, hogy az út, amin haladunk, az meg Ramkotba visz. Ilyen földrajzi ismeretek birtokában gondoltuk, hogy csak jó irányt mutathat, így elindultunk a gyalogúton felfelé. Eleinte elég széles és járható volt ahhoz, egy szentélyhez vezessen, bár fokozatosan keskenyedett ösvénnyé, majd csapássá, aztán kecskék által a bokrok alatt kitaposott ösvényecskévé. Később az is eltűnt. G Crocsban törtetett utánam. Nem adtuk fel, és rövidesen elértük azt a pontot, ahonnan már hülyeség lett volna visszafordulni, mert egyrészt közel volt a csúcs, másrészt lefelé is ugyanolyan rossz lett volna mászni. Nem sokkal korábban az aljnövényzetet felégették, úgyhogy szép koromcsíkokat húztak ránk az elszenesedett faágak. Nagy nehezen csak felértünk. Semmi érdekeset nem találtunk a csúcson, úgyhogy elindultunk a hegygerincen, hátha egy kicsit arrébb van. Közben erősen nézegettünk jobbra-balra, hogy legalább a levezető ösvényt megtaláljuk, mivel abban a hitben éltünk, hogy van ilyen, csak mi mentünk rossz irányba. Nos, nem, se szentély, se kardok, se ösvény nem volt sehol, csak az ég dörgött folyamatosan. Feladtuk, és elkezdtünk lemászni. Szemét módon mindig úgy nézett ki, hogy lejjebb van ösvény, de odaérve kiderült, hogy nincs ott semmi, de kicsivel lejjebb mintha lenne. Aztán egyszer tényleg rátaláltunk egy csapásra, ami szépen szélesedett, ahogy mentünk rajta lefelé. Ilyenek azért vannak, mert a helyiek feljárnak friss leveles ágakat vágni a teheneiknek, de ők se hülyék, hogy feleslegesen másszanak, úgyhogy az ösvény lent széles, fent meg csak egy csapás.

Pontosan ott értünk vissza a ramkoti csapásra, ahol letértünk róla. Úgy néztünk ki, mint valami mélységi felderítő csapat, összekenve fekete csíkokkal.

Az első árnyékos helyen, ahol le lehetett ülni megálltunk pihenni. Pont volt ott egy forrás is, abban kicsit lemosakodtunk. Miközben a hegyen Rambosat játszottunk, végig azt vártam, hogy valahol egy kígyóra lépünk, de megúsztuk. Itt viszont sikerült egyet felzavarnunk, de úgy eliszkolt, hogy nem tudtuk megnézni. Csak annyit láttunk belőle, hogy nagy volt és szürke.

Mielőtt Ramkotba értünk volna, összefutottunk a hollandokkal, akik szembe jöttek. Megtudtuk, hogy várakozásainkkal ellentétben Ramkotban nincs bolt, és nincs innivaló sem, viszont nagyon szép kis falu.

Tényleg az volt, pár perccel később oda is értünk. Körbesétáltunk a házak között, alighanem jó néhány udvaron átvágtunk, utcák ugyanis nem nagyon voltak. A falu érdekessége a néhány kerek ház, ami nevéhez méltóan kör alaprajzú, de mint minden házhoz ehhez is tartozik egy veranda, ami meg nyilván íves.

Túl sokáig nem maradtunk, mert vizünk már egy csepp sem volt. Úgy döntöttünk, hogy arra megyünk vissza, amerre a hollandok jöttek. Ezzel alapvetően csak az volt a probléma – mint utólag kiderült -, mint az Amazonas forrásának megtalálásával. Az ösvények Bandipurból jövet összeolvadtak, Ramkotból indulva elágaztak. A táj egyébként gyönyörű volt, még szebb, mint a hegy másik oldalán.

A gázosabb helyeken azért megkérdeztünk valakit, hogy mégis merre menjünk, egy helyen viszont rossz utat választottunk az ezer lehetőség közül, de mikor egyértelművé vált, hogy nem egészen oda vezet, ahova mi szeretnénk, akkor már mindegy volt. Leereszkedtünk a völgy legaljába, hogy a másik oldalon felmásszunk az aszfaltútra. Onnan már legalább nem lehetett eltévedni. Felérve aztán boldogan láttuk a táblát, hogy már csak négy kilométert kell lenyomni (hegynek felfelé), és ott is vagyunk. Az ég közben újra dörögni kezdett, de úgy tűnt, hogy a reggeli vihar nyugatra került el minket, ez meg keletre fog. Nos, nem került el, ami azért különösen kellemes, mert reggel ugyan eszünkbe jutott az esőkabát, de megegyeztünk, nem fog esni.

Mikor csöpögni kezdett, G megjegyezte, hogy tulajdonképpen nem is esik rosszul. Na, akkor elkezdett esni, ami rövidesen felhőszakadásba váltott át, majd néhány perccel később igazán rákezdett, hogy aztán tovább fokozódjon az intenzitása. Mikor már tényleg nem eshetett volna jobban, akkor a szél is elkezdett fújni. Eddigre egyébként nagyjából annyira voltunk vizesek, mintha éppen egy tóból másztunk volna ki.

Bandipurba már úgy érkeztem meg, hogy a bakancsom tele volt vízzel, annak ellenére, hogy nem ázott be, csak annyi víz jutott bele, amennyi a vizes nadrágomból belefolyt. Konkrétan annyi, hogy miután levettem ki lehetett önteni belőle egy adagot. Figyelembe véve, hogy a súlya alapján a bélésben és a zoknimban volt még vagy két liter lábanként, azt hiszem, elég komoly vízmennyiség zúdult le az alatt a fél óra alatt, amit az esőben töltöttünk.

Mindenünk ronggyá ázott, az útikönyv alja hirtelen másfélszer vastagabb lett, mint a teteje. A fotóscuccot nagyjából megvédte az esővédő huzat, de még egy fél óra kint és abból is önteni lehetett volna a vizet.

Miután mindent kicsavartunk és kiakasztottunk, el is állt az eső, újra beindult az élet a faluban, ami azt jelentette, hogy nem halunk éhen mégse. A tervek szerint ebédre visszaértünk volna, ehhez képest négy után úsztunk be a szállásunk ajtaján.

A vacsora viszont jól telt, előkerültek a hollandok, egy ausztrál srác, akivel napközben találkoztunk egyszer, meg még egy pár. Kicsit söröztünk meg elbeszélgettünk, aztán elvonultunk a szobánkba. Úgy tűnt, hogy holnapra semmi nem fog szállítható mértékig sem megszáradni, pedig menni kell, mert jön a sztrájk, mikor Nepál abbahagyja még a légzést is határozatlan időre.