A rengeteg áramszünet miatt egészen hozzászoktunk, hogy korán fekszünk, a sötétben sok mindent nem lehet csinálni, de ha van is áram az egy szál 40 wattos villanykörte nem ad vakító fényt. Ennek megfelelően aztán korán ébredünk, amire Pokharában rásegített a péksüteményt áruló fiú is, aki hat-fél hét felé járja az utcát áruját kínálgatva. Úgy tűnt, mintha azt kántálná vontatott hangon, hogy „meghaloook, úgy meghalook, nem haloook meg”.
Ha már felkeltünk, össze is pakoltunk, és a sarkon fogtunk egy taxit, hogy kimenjünk a buszállomásra. Van turista és helyi buszállomás. A turista buszállomáson egyszer sem láttunk buszt, csak bivalyokat vagy teheneket, egyébként is jobban hasonlít egy focipályára, mint buszállomásra, a helyi meg nem is létezik, csak egy utcaszakasz, ahonnan a buszok indulnak.
Az egyik felhajtója azonnal lecsapott ránk. A roncs még üres volt, de állította, hogy nyolckor indulnak. Nyolcig pont egy perc volt, úgyhogy bezsákoltuk a hátizsákokat, feladtuk a tetőre és elmentem teáért. A szomszédos mobil standnál príma masala teát kaptunk, ráadásul jó forrót. Nem nagyon aggódtunk, hogy nem sikerül meginni indulásig, hiszen olyan még nem volt, hogy egy busz üresen induljon el. Mikor visszavittem a poharakat, csak intettek, hogy tegyem a mosogató mellé. Ez egy lavór volt a járda szélén, tele mocskos lével. Ezt nem kellett volna látnom. Tudom, hogy komoly gondok vannak itt a tisztasággal, de amíg nem látom, addig kevésbé zavar. Mindegy, gondoljuk azt, hogy elég forró volt a tea!
Nagyjából egy órát vártunk, mire annyira megtelt a busz, hogy gazdaságosnak ítélték az indulást. Természetesen a város határáig még jónéhány helyen megálltunk, hogy tényleg tele legyen a busz. Ehhez előkotorták a kisszékeket, amit a folyosóra raktak ki azoknak az utasoknak, akik az extraprofitot hozzák.
Az út szép helyeken vitt, bár a helyiek nem igazán értékelték a zöldellő rizsteraszokat, inkább végigokádták az utat. Nepál ebben is lényegesen kulturáltabb Indiánál, itt osztanak zacskót, nem a busz oldalát hányják le. Ha mégis ez történne, valószínűleg lemossák, mert nincs minden busz oldala kidekorálva.
Mielőtt célhoz értünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet, de egy szokatlanul „puccos” helyen, így a nagytöbbség le sem szállt.
Egyszer csak véletlenül kiszúrtuk a Bandipurt jelző táblát, a busz nem állt volna meg, ha nem szólunk. Abban a pillanatban, ahogy a busz elment, éreztük, hogy nem azon a helyen vagyunk, ahonnan a terepjárók indulnak, valószínűleg ott akartak kirakni. Jobb híján a kereszteződésnél elindultunk felfelé, bár egy pillanatig sem gondoltuk, hogy az összes cuccal nyolc kilométert fogunk gyalogolni, hegynek fel. Mint majdnem minden út elején, itt is volt egy sorompó, őrrel. Ezeknek a funkciója valószínűleg az, hogy útdíjat szedjenek be bizonyos járművektől. Arra viszont nekünk tökéletesen megfelelt, hogy megvárjuk az első arra járó terepjárót, mivel a sorompónál mindenképpen meg kellett állnia. Egy percet se kellett várni, már jött is egy, két holland turistával. Intettek, hogy pattanjunk csak fel. Ők a fülkében ültek, mi a platón. Persze vettünk még fel utasokat, akiktől beszedték a viteldíjat, és a pénzszedő kissrác minket is meg akart sarcolni. Először 2000 rúpiát kért, amit az arckifejezésünket látva azonnal javított 200-ra, majd lement 150-re. Ha nem ilyen árat mond, akkor lehet, hogy fizettünk is volna, de olyan pofátlan volt az összeg, hogy elgondolkodtunk. Meg aztán aprónk sem volt, tehát mindenképpen várni kellett a leszállásig, hogy felváltsuk valahol. Leszállásnál aztán megkérdeztem, a hollandokat, hogy kibérelték-e a kocsit (igen) és mennyivel tartozunk. Csak legyintettek. Amíg pakolásztunk, a sofőr is beszállt a pénzkövetelésbe, segített neki egy helyi, aki tolmácsolt. Mondtuk neki, hogy a kocsit a hollandok kibérelték, velük megegyeztünk. Azt hiszem, a helyiek sem csíphetik a sofőrök lehúzós stílusát, mert azonnal mondta, hogy akkor természetesen rendben van, és menjünk csak, ő majd elmagyarázza a sofőrnek.
Bandipur nem egy világváros, inkább csak falu, de határozottan megérte megállni itt. A főutca házai szinte egytől egyig hagyományos épületek, autók nincsenek, a környék meg még ilyen párás időben is gyönyörű.
Túl sok turistát nem láttunk, de csúcsidőben nagy lehet itt a nyüzsgés, mert majd minden házon kint lógott a tábla, hogy van kiadó szobájuk. Az első helyen egy egész pofás szobát ajánlgattak, de mióta bekerültek az útikönyvbe, elszálltak az áraik, így ötven méterrel arrébb vettünk ki szobát. Ez is egy hagyományos épület, ami többek között azt jelenti, hogy padláslépcsőkön kell felkapaszkodni a másodikra, és a belmagasság csak a gerendák között elég ahhoz, hogy felegyenesedjek. Az ágyon kívül van egy kis asztal, meg egy villanykörte és néha áram. Mi kell még? A fürdőszoba és a panoráma a teraszról nyílik.
Elindultunk egy könnyed sétára a falu körül, ami hamarosan átcsapott a Siddha barlang meglátogatásába. Az odavezető ösvény ereszkedik háromszáz métert, elég meredeken. Az út hosszú szakaszon lépcsőn vezet, ami igen fárasztó, folyt is rólunk a víz rendesen. Amikor azt mondom, hogy folyt rólunk a víz, akkor azt úgy is értem. Egyikünk sem az a gyöngyöző homlokú típus, de most megint a fülünkről csepegett az izzadtság.
A barlang bejáratánál aztán lepihentünk. Nagyon jó volt, ahogy a hűvös levegő ömlött kifelé, és hogy fokozzuk az élvezeteket, még egy üdítőt is vettünk, úgy élveztük a kilátást. Az ugyanis, hogy háromszáz métert ereszkedtünk egyáltalán nem jelentette azt, hogy a bejárat a völgy aljában lett volna.
A kis pihegés után aztán be is mentünk. Kellett belépőjegyet venni, bár ezért sok szolgáltatás nem járt. A jegy mellé még béreltünk egy zseblámpát, ami jól jött, mert a sajátunkban már igen halovány a világosság. Először is egy sziklaomláson kell felmászni, ami nem tűnt nagy dolognak befelé, mert akkor még nem szokott hozzá a szemünk a sötéthez, és hát ugye a tudatlanság nyugalom.
Kicsit beljebb aztán kezdett barlangformát ölteni a dolog. Szép nagy termeken és alagutakon sétáltunk végig, gondosan figyelve, hogy hova lépünk, mert az barlangban sosem árt. Ugyan ez Nepál legnagyobb barlangja, de azért komoly dolgokat nem kell várni tőle. Amúgy is elég nehéz egy magyart barlanggal lenyűgözni. Ebben ugyanis jók vagyunk, csak a menedzselésükben nem.
A barlangból kimászva még nem csapott meg a meleg, csak pár méterre a kijárattól. Nem esett jól, ráadásul pont annyit kellett felfelé mászni, mint amennyit lefelé jöttünk. Kivételesen úgy gondolom, hogy felfelé kevésbé volt fárasztó az út, talán azért, mert lépcsőzni kellett, ami lefelé elég hajmeresztő tud lenni, ha meredek és egyenetlen a lépcső, meg amúgy is csak úgy össze van rakva billegős kövekből. Valamint visszafelé a nap sem sütött már, ami nem jelentette automatikusan azt, hogy kevésbé folyt rólunk a víz.
A faluba visszaérve aztán folytattuk luxusutazásunkat a kulináris élvezetek területén, és megint húst ettünk, azt hiszem bivalyt. Jó volt, de lehet, hogy egy bőrcipőt is örömmel rágcsálnék el ennyi vegetarianizmus után. Egyébként ez az úri életvitel tisztán tudományos alapokon nyugszik: kell az energia, túrázásra készülünk. Az étteremben összefutottunk a két hollanddal, akiktől megtudtuk, hogy május elsején országos sztrájk lesz, nem járnak a buszok, másodikától pedig a maoista lázadók kívánnak demonstrálni és mindent leállítani. Nagyszerű! Pont addigra érünk Katmanduba, és majd jól nem tudunk elindulni a tervezett túrára.
Utolsó kommentek