Tiny Little Big Thing

A főutcáról láttuk hol másznak a hegyen a Thani Mai szentély felé, ami a falu szélén álló hegytetőn van. Mi is megkezdtük a kapaszkodást felfelé. Azt gondoltunk az egész kirándulásról, hogy olyan ösvényen vezet, mint a tegnapi a barlanghoz, így nem kell bakancs, valamint hogy az egész séta belefér pár órába, így biztos megússzuk az esőt. Ezzel eleget mondtam ahhoz, hogy mindenki kitalálja hogyan is alakult a nap.

A szentélyig egész jó út vezetett, bár meredek volt, egyáltalán nem okozott gondot. Még mindig nagyon párás volt az idő, ennek ellenére jó kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Minden lehetséges és kevésbé lehetséges területet művelés alá vontak, ami azt jelenti, hogy igen meredek hegyoldalakon is teraszokat alakítottak ki. Ahol nem lehetett teraszokat építeni, ott teheneket legeltetnek, ahol meg már a tehenek sem tudnak megállni, ott kecskéket. Mindez fentről nézve még meghökkentőbb. Olyan, mintha egy szintvonalas térkép alapján építették volna az egészet.

A szentély eléggé ramaty állapotban volt, hiányzott a teteje, de a szobor még megvolt benne, illetve a rengeteg harang is, ami minden nepáli templom fontos tartozéka. A szobor is az, arra kenik az áldozati ajándékokat, ami lehet festék, vaj, tej, virágok, meg a fene tudja mi még. Ennek hatására a legtöbb szoborról nem is nagyon lehet megállapítani, hogy mi is lehetett eredetileg, mert a sok kenegetéstől teljesen kimennek a formájukból.

A hegy túloldalán már sokkal kevésbé volt kényelmes az ösvény, amin lassan leereszkedtünk a Ramkot-Bandipur főútvonalra. A legnagyobb jármű, ami el tud menni egy ilyen ösvényen, az a tehén. A séta elég kellemes volt, csak az ég dörgött kitartóan valahol a távolban, ahol egyébként sötét is volt.

Majdnem utolértük a hollandokat, de ők úgy döntöttek, hogy a másik irányból kerülik meg a hegyet, úgy közelítik meg Ramkotot. Mi maradtunk azon az úton, amire a helyiek mutogattak. Nem árt a helyiekre figyelni, ha az ember gyalog akar eljutni valahova, gyorsan, kényelmesen, meg akkor is, ha baromira el akar tévedni. Hogy mikor melyik történik, azt nem lehet előre tudni.

A mi ösvényünk céltudatosan, szélesen, ráadásul a szintvonalat követve tört a cél felé. Talán ezért is akartunk letérni róla, meg azért is, mert érdekesnek hangzott egy másik szent hely, amiről az útikönyvünk regélt, a Mukundeswari. A hívők itt háromágú szigonyokat, késeket, és kardokat hagynak áldozati ajándékként egy hegy tetején. Egy vizeskorsót cipelő nénit megkérdeztünk egy gyanús nepáli feliratú tábla mellett, ami a hegy felé mutatott. Mutatta, hogy menjünk csak szépen felfelé, és hogy helyismeretét bizonyítsa, mutatta, hogy az út, amin haladunk, az meg Ramkotba visz. Ilyen földrajzi ismeretek birtokában gondoltuk, hogy csak jó irányt mutathat, így elindultunk a gyalogúton felfelé. Eleinte elég széles és járható volt ahhoz, egy szentélyhez vezessen, bár fokozatosan keskenyedett ösvénnyé, majd csapássá, aztán kecskék által a bokrok alatt kitaposott ösvényecskévé. Később az is eltűnt. G Crocsban törtetett utánam. Nem adtuk fel, és rövidesen elértük azt a pontot, ahonnan már hülyeség lett volna visszafordulni, mert egyrészt közel volt a csúcs, másrészt lefelé is ugyanolyan rossz lett volna mászni. Nem sokkal korábban az aljnövényzetet felégették, úgyhogy szép koromcsíkokat húztak ránk az elszenesedett faágak. Nagy nehezen csak felértünk. Semmi érdekeset nem találtunk a csúcson, úgyhogy elindultunk a hegygerincen, hátha egy kicsit arrébb van. Közben erősen nézegettünk jobbra-balra, hogy legalább a levezető ösvényt megtaláljuk, mivel abban a hitben éltünk, hogy van ilyen, csak mi mentünk rossz irányba. Nos, nem, se szentély, se kardok, se ösvény nem volt sehol, csak az ég dörgött folyamatosan. Feladtuk, és elkezdtünk lemászni. Szemét módon mindig úgy nézett ki, hogy lejjebb van ösvény, de odaérve kiderült, hogy nincs ott semmi, de kicsivel lejjebb mintha lenne. Aztán egyszer tényleg rátaláltunk egy csapásra, ami szépen szélesedett, ahogy mentünk rajta lefelé. Ilyenek azért vannak, mert a helyiek feljárnak friss leveles ágakat vágni a teheneiknek, de ők se hülyék, hogy feleslegesen másszanak, úgyhogy az ösvény lent széles, fent meg csak egy csapás.

Pontosan ott értünk vissza a ramkoti csapásra, ahol letértünk róla. Úgy néztünk ki, mint valami mélységi felderítő csapat, összekenve fekete csíkokkal.

Az első árnyékos helyen, ahol le lehetett ülni megálltunk pihenni. Pont volt ott egy forrás is, abban kicsit lemosakodtunk. Miközben a hegyen Rambosat játszottunk, végig azt vártam, hogy valahol egy kígyóra lépünk, de megúsztuk. Itt viszont sikerült egyet felzavarnunk, de úgy eliszkolt, hogy nem tudtuk megnézni. Csak annyit láttunk belőle, hogy nagy volt és szürke.

Mielőtt Ramkotba értünk volna, összefutottunk a hollandokkal, akik szembe jöttek. Megtudtuk, hogy várakozásainkkal ellentétben Ramkotban nincs bolt, és nincs innivaló sem, viszont nagyon szép kis falu.

Tényleg az volt, pár perccel később oda is értünk. Körbesétáltunk a házak között, alighanem jó néhány udvaron átvágtunk, utcák ugyanis nem nagyon voltak. A falu érdekessége a néhány kerek ház, ami nevéhez méltóan kör alaprajzú, de mint minden házhoz ehhez is tartozik egy veranda, ami meg nyilván íves.

Túl sokáig nem maradtunk, mert vizünk már egy csepp sem volt. Úgy döntöttünk, hogy arra megyünk vissza, amerre a hollandok jöttek. Ezzel alapvetően csak az volt a probléma – mint utólag kiderült -, mint az Amazonas forrásának megtalálásával. Az ösvények Bandipurból jövet összeolvadtak, Ramkotból indulva elágaztak. A táj egyébként gyönyörű volt, még szebb, mint a hegy másik oldalán.

A gázosabb helyeken azért megkérdeztünk valakit, hogy mégis merre menjünk, egy helyen viszont rossz utat választottunk az ezer lehetőség közül, de mikor egyértelművé vált, hogy nem egészen oda vezet, ahova mi szeretnénk, akkor már mindegy volt. Leereszkedtünk a völgy legaljába, hogy a másik oldalon felmásszunk az aszfaltútra. Onnan már legalább nem lehetett eltévedni. Felérve aztán boldogan láttuk a táblát, hogy már csak négy kilométert kell lenyomni (hegynek felfelé), és ott is vagyunk. Az ég közben újra dörögni kezdett, de úgy tűnt, hogy a reggeli vihar nyugatra került el minket, ez meg keletre fog. Nos, nem került el, ami azért különösen kellemes, mert reggel ugyan eszünkbe jutott az esőkabát, de megegyeztünk, nem fog esni.

Mikor csöpögni kezdett, G megjegyezte, hogy tulajdonképpen nem is esik rosszul. Na, akkor elkezdett esni, ami rövidesen felhőszakadásba váltott át, majd néhány perccel később igazán rákezdett, hogy aztán tovább fokozódjon az intenzitása. Mikor már tényleg nem eshetett volna jobban, akkor a szél is elkezdett fújni. Eddigre egyébként nagyjából annyira voltunk vizesek, mintha éppen egy tóból másztunk volna ki.

Bandipurba már úgy érkeztem meg, hogy a bakancsom tele volt vízzel, annak ellenére, hogy nem ázott be, csak annyi víz jutott bele, amennyi a vizes nadrágomból belefolyt. Konkrétan annyi, hogy miután levettem ki lehetett önteni belőle egy adagot. Figyelembe véve, hogy a súlya alapján a bélésben és a zoknimban volt még vagy két liter lábanként, azt hiszem, elég komoly vízmennyiség zúdult le az alatt a fél óra alatt, amit az esőben töltöttünk.

Mindenünk ronggyá ázott, az útikönyv alja hirtelen másfélszer vastagabb lett, mint a teteje. A fotóscuccot nagyjából megvédte az esővédő huzat, de még egy fél óra kint és abból is önteni lehetett volna a vizet.

Miután mindent kicsavartunk és kiakasztottunk, el is állt az eső, újra beindult az élet a faluban, ami azt jelentette, hogy nem halunk éhen mégse. A tervek szerint ebédre visszaértünk volna, ehhez képest négy után úsztunk be a szállásunk ajtaján.

A vacsora viszont jól telt, előkerültek a hollandok, egy ausztrál srác, akivel napközben találkoztunk egyszer, meg még egy pár. Kicsit söröztünk meg elbeszélgettünk, aztán elvonultunk a szobánkba. Úgy tűnt, hogy holnapra semmi nem fog szállítható mértékig sem megszáradni, pedig menni kell, mert jön a sztrájk, mikor Nepál abbahagyja még a légzést is határozatlan időre.

Ha már felkeltünk, össze is pakoltunk, és a sarkon fogtunk egy taxit, hogy kimenjünk a buszállomásra. Van turista és helyi buszállomás. A turista buszállomáson egyszer sem láttunk buszt, csak bivalyokat vagy teheneket, egyébként is jobban hasonlít egy focipályára, mint buszállomásra, a helyi meg nem is létezik, csak egy utcaszakasz, ahonnan a buszok indulnak.

Az egyik felhajtója azonnal lecsapott ránk. A roncs még üres volt, de állította, hogy nyolckor indulnak. Nyolcig pont egy perc volt, úgyhogy bezsákoltuk a hátizsákokat, feladtuk a tetőre és elmentem teáért. A szomszédos mobil standnál príma masala teát kaptunk, ráadásul jó forrót. Nem nagyon aggódtunk, hogy nem sikerül meginni indulásig, hiszen olyan még nem volt, hogy egy busz üresen induljon el. Mikor visszavittem a poharakat, csak intettek, hogy tegyem a mosogató mellé. Ez egy lavór volt a járda szélén, tele mocskos lével. Ezt nem kellett volna látnom. Tudom, hogy komoly gondok vannak itt a tisztasággal, de amíg nem látom, addig kevésbé zavar. Mindegy, gondoljuk azt, hogy elég forró volt a tea!

Nagyjából egy órát vártunk, mire annyira megtelt a busz, hogy gazdaságosnak ítélték az indulást. Természetesen a város határáig még jónéhány helyen megálltunk, hogy tényleg tele legyen a busz. Ehhez előkotorták a kisszékeket, amit a folyosóra raktak ki azoknak az utasoknak, akik az extraprofitot hozzák.

Az út szép helyeken vitt, bár a helyiek nem igazán értékelték a zöldellő rizsteraszokat, inkább végigokádták az utat. Nepál ebben is lényegesen kulturáltabb Indiánál, itt osztanak zacskót, nem a busz oldalát hányják le. Ha mégis ez történne, valószínűleg lemossák, mert nincs minden busz oldala kidekorálva.

Mielőtt célhoz értünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet, de egy szokatlanul „puccos” helyen, így a nagytöbbség le sem szállt.

Egyszer csak véletlenül kiszúrtuk a Bandipurt jelző táblát, a busz nem állt volna meg, ha nem szólunk. Abban a pillanatban, ahogy a busz elment, éreztük, hogy nem azon a helyen vagyunk, ahonnan a terepjárók indulnak, valószínűleg ott akartak kirakni. Jobb híján a kereszteződésnél elindultunk felfelé, bár egy pillanatig sem gondoltuk, hogy az összes cuccal nyolc kilométert fogunk gyalogolni, hegynek fel. Mint majdnem minden út elején, itt is volt egy sorompó, őrrel. Ezeknek a funkciója valószínűleg az, hogy útdíjat szedjenek be bizonyos járművektől. Arra viszont nekünk tökéletesen megfelelt, hogy megvárjuk az első arra járó terepjárót, mivel a sorompónál mindenképpen meg kellett állnia. Egy percet se kellett várni, már jött is egy, két holland turistával. Intettek, hogy pattanjunk csak fel. Ők a fülkében ültek, mi a platón. Persze vettünk még fel utasokat, akiktől beszedték a viteldíjat, és a pénzszedő kissrác minket is meg akart sarcolni. Először 2000 rúpiát kért, amit az arckifejezésünket látva azonnal javított 200-ra, majd lement 150-re. Ha nem ilyen árat mond, akkor lehet, hogy fizettünk is volna, de olyan pofátlan volt az összeg, hogy elgondolkodtunk. Meg aztán aprónk sem volt, tehát mindenképpen várni kellett a leszállásig, hogy felváltsuk valahol. Leszállásnál aztán megkérdeztem, a hollandokat, hogy kibérelték-e a kocsit (igen) és mennyivel tartozunk. Csak legyintettek. Amíg pakolásztunk, a sofőr is beszállt a pénzkövetelésbe, segített neki egy helyi, aki tolmácsolt. Mondtuk neki, hogy a kocsit a hollandok kibérelték, velük megegyeztünk. Azt hiszem, a helyiek sem csíphetik a sofőrök lehúzós stílusát, mert azonnal mondta, hogy akkor természetesen rendben van, és menjünk csak, ő majd elmagyarázza a sofőrnek.

Bandipur nem egy világváros, inkább csak falu, de határozottan megérte megállni itt. A főutca házai szinte egytől egyig hagyományos épületek, autók nincsenek, a környék meg még ilyen párás időben is gyönyörű.

Túl sok turistát nem láttunk, de csúcsidőben nagy lehet itt a nyüzsgés, mert majd minden házon kint lógott a tábla, hogy van kiadó szobájuk. Az első helyen egy egész pofás szobát ajánlgattak, de mióta bekerültek az útikönyvbe, elszálltak az áraik, így ötven méterrel arrébb vettünk ki szobát. Ez is egy hagyományos épület, ami többek között azt jelenti, hogy padláslépcsőkön kell felkapaszkodni a másodikra, és a belmagasság csak a gerendák között elég ahhoz, hogy felegyenesedjek. Az ágyon kívül van egy kis asztal, meg egy villanykörte és néha áram. Mi kell még? A fürdőszoba és a panoráma a teraszról nyílik.

Elindultunk egy könnyed sétára a falu körül, ami hamarosan átcsapott a Siddha barlang meglátogatásába. Az odavezető ösvény ereszkedik háromszáz métert, elég meredeken. Az út hosszú szakaszon lépcsőn vezet, ami igen fárasztó, folyt is rólunk a víz rendesen. Amikor azt mondom, hogy folyt rólunk a víz, akkor azt úgy is értem. Egyikünk sem az a gyöngyöző homlokú típus, de most megint a fülünkről csepegett az izzadtság.

A barlang bejáratánál aztán lepihentünk. Nagyon jó volt, ahogy a hűvös levegő ömlött kifelé, és hogy fokozzuk az élvezeteket, még egy üdítőt is vettünk, úgy élveztük a kilátást. Az ugyanis, hogy háromszáz métert ereszkedtünk egyáltalán nem jelentette azt, hogy a bejárat a völgy aljában lett volna.

A kis pihegés után aztán be is mentünk. Kellett belépőjegyet venni, bár ezért sok szolgáltatás nem járt. A jegy mellé még béreltünk egy zseblámpát, ami jól jött, mert a sajátunkban már igen halovány a világosság. Először is egy sziklaomláson kell felmászni, ami nem tűnt nagy dolognak befelé, mert akkor még nem szokott hozzá a szemünk a sötéthez, és hát ugye a tudatlanság nyugalom.

Kicsit beljebb aztán kezdett barlangformát ölteni a dolog. Szép nagy termeken és alagutakon sétáltunk végig, gondosan figyelve, hogy hova lépünk, mert az barlangban sosem árt. Ugyan ez Nepál legnagyobb barlangja, de azért komoly dolgokat nem kell várni tőle. Amúgy is elég nehéz egy magyart barlanggal lenyűgözni. Ebben ugyanis jók vagyunk, csak a menedzselésükben nem.

A barlangból kimászva még nem csapott meg a meleg, csak pár méterre a kijárattól. Nem esett jól, ráadásul pont annyit kellett felfelé mászni, mint amennyit lefelé jöttünk. Kivételesen úgy gondolom, hogy felfelé kevésbé volt fárasztó az út, talán azért, mert lépcsőzni kellett, ami lefelé elég hajmeresztő tud lenni, ha meredek és egyenetlen a lépcső, meg amúgy is csak úgy össze van rakva billegős kövekből. Valamint visszafelé a nap sem sütött már, ami nem jelentette automatikusan azt, hogy kevésbé folyt rólunk a víz.

A faluba visszaérve aztán folytattuk luxusutazásunkat a kulináris élvezetek területén, és megint húst ettünk, azt hiszem bivalyt. Jó volt, de lehet, hogy egy bőrcipőt is örömmel rágcsálnék el ennyi vegetarianizmus után. Egyébként ez az úri életvitel tisztán tudományos alapokon nyugszik: kell az energia, túrázásra készülünk. Az étteremben összefutottunk a két hollanddal, akiktől megtudtuk, hogy május elsején országos sztrájk lesz, nem járnak a buszok, másodikától pedig a maoista lázadók kívánnak demonstrálni és mindent leállítani. Nagyszerű! Pont addigra érünk Katmanduba, és majd jól nem tudunk elindulni a tervezett túrára.