A napot költözéssel kezdtük, a nemzeti park bejáratától a központba mentünk. A közlekedést természetesen csak motorral lehetett megoldani, úgyhogy motoros taxira pattantunk, hogy megtegyük a 18 kilométeres utat. Nem egy nagy távolság, de ha az ember az összes cuccával ül a sofőr mögött, aki a térdével támasztja a fotóscuccát, akkor nagyon hosszúnak tűnik.
A központban egy, a tegnapihoz hasonló szobát vettünk ki, majd a lepakolás után ebédelni mentünk. Az egy szem kihalt kifőzdében természetesen nem volt étlap, de nem is kellett a háromféle kajához. Ebéd után mérsékelten tele hassal indultunk az erdő felfedezésére. Ugyan dzsungelben van a park, azért machetára nem volt szükség, kiépített ösvényen indultunk az erdőbe, ami nem is olyan nagy baj az elmúlt napok esőzései után. Ahogy a fák közé értünk tapasztaltuk, hogy milyen sötét is tud lenni egy erdő a napsütés ellenére. Túlzottan nem volt meleg, és még a levegő is járt, így szokásunktól eltérően nem izzadtunk csurom vizesre. Habár a motorozás közben elhaladtunk egy számunkra új kresztábla mellett, miszerint leopárd ugorhat ki az útra, ilyesmitől nem féltünk. Fekete medve is él valahol ezekben az erdőben. Természetesen a fák között túl messzire nem lehet látni, - ebbe buktak bele az amerikaiak is a háborúban – úgyhogy könnyen lehet, hogy nagyobb állatok is figyeltek minket, mint azok, akiket mi figyeltünk.
Különösen a pókokat tartottam szemmel, mert előszeretettel szőtték a hálójukat az ösvényen keresztbe és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezek a hálók csak arra vártak, hogy beléjük gyalogoljak. Nyilván a pók nem rontott volna rám, mint zsákmányra, de elnézve a méreteiket inkább nem is kísérleteztem. Voltak pókok az ösvényen is, de rájuk inkább azért figyeltem, nehogy áldozattá váljanak. Kísértetiesen hasonlítottak a hazai kaszáspókra, csak nagyobbak voltak. Két lábukat a nyolcból leginkább tapogatózásra használták, ezek legalább tíz centisek voltak. A többi hat is csak kicsit rövidebb, nem is tudtak normálisan járni, leginkább csak imbolyogtak azokon a vékony izéken.
A fák szinte mindegyike nagy támasztógyökereket növesztett, amik rakétaszárnyakra emlékeztettek. Kell is a kitámasztás, nem csak a sekély talaj miatt, hanem azért is, mert a sok futónövény kúszik fel a törzseken, és azoknak is van súlya. Ha a kúszónövények sikerrel járnak, akkor annyira le tudják árnyékolni a fát, hogy az kipusztul, és rövidesen futónövényestől kidől. Némelyik ilyen kúszó gaznak erre az a megoldása, hogy olyan mértékben körülnövik a fát, hogy mire az elpusztul, a futónövény maga is megáll, mármint a saját lábán. Sőt, ha kikorhad az eredeti fa, megmarad a kúszónövény törzse, mint egy cső. Sok ilyet láttunk, különböző stádiumban.
A liánok helyenként úgy lógnak a fákról, mint a filmeken, egészen pontosan úgy, mint bármelyik Tarzan filmben és hát nehéz ellenállni az ilyesminek. Meglepően könnyű felmászni rajtuk, mivel érdesek, mint a kötél, de majdnem olyan merevek, mint egy rúd. Egy bajuk van, nincs rajtuk matrica a teherbírással. Elszakítani ugyan komoly meló lenne, de mindig az jár az ember eszében, hogy mi van, ha letörik az ág, amire felfutott ott fenn, ahova fel se lát az ember. Ennek ellenére azért kicsit hintáztunk.
Utunk nem messze vezetett egy barlangtól, abba is beugrottunk. Sajnos elég sok volt a szemét benne, és az egy szem zseblámpa nem igazán volt elég kettőnknek, de azért elég messzire bementünk. A talaj természetesen csúszós agyag volt, amin be is mutattunk egy-két impozáns talajgyakorlatot, mielőtt elhagytuk volna a helyet. Állatokat nem láttunk, még denevéreket sem, bár hallottuk őket.
A barlangtól lefelé jövet aztán az ösvényen belefutottunk minden pincebogarak ősanyjába, ami jövetelünkre helyes kis gömbbé formálta át magát, mert tisztában volt azzal, hogy pincebogárnak lehet, hogy nagy, azért még mindig az áldozat mérettartományba tartozik.
Ahhoz, hogy valami áldozattá váljon, nem kell feltétlenül kisebbnek lennie támadójánál. Több helyen is láttuk, ahogy hangyák húznak jó arasznyi gilisztákat. A sor elején a hangyák sorba álltak, és egymást húzták, mint a mesében. Egyébként a giliszták errefelé sokkal vehemensebbek, mint az otthoni hízott példányok. Meglepő tempóval haladnak, úgy tekeregve, mint egy kígyó.
Elhaladtunk az „Ezeréves fa” mellett is, ami nagynak nagy volt, de a korával kapcsolatban azért vannak kétségeim, és ráadásul nem is egy fa, inkább három. A törzsén meg felfedeztünk két arasznyi botsáskát.
Lassan kiértünk újra a központhoz, de előtte tettünk még egy sétát, aminek a nagy része egy réten vezetett át, ahol rengeteg lepke nyüzsgött, természetesen alig volt köztük egyforma. Azzal szórakoztak, hogy leszálltak, majd mikor szépen becserkésztem őket, élesre állítottam, elrepültek. A legtöbb képen csak a helyük van, vagy a szárnyuk vége, mert annyira az utolsó pillanatban léptek le a fotó elől, amennyire csak lehet.
A kis túránk után ledőltünk pihenni, hogy aztán este sötétedés után találkozzunk vezetőnkkel, akivel tettünk egy éjszakai sétát. Az út itt is végig ki volt építve, ami sötétben nem annyira rossz. A vezető nem is annyira az út miatt kellett, hanem hogy megtalálja nekünk a látnivalókat. Rögtön az elején láttunk egy repülőmókust, bár csak egy villanásra. Ezek a jószágok a mellső és hátsó lábaik közti bőrredővel siklanak egyik fáról a másikra. Az út során láttunk még néhányat, de nem voltak annyira repülős kedvükben. Minek is repülnének, ha mi lent töketlenkedünk a földön, ők meg húsz méter magasban biztonságosan eszegetnek. Legfeljebb köszönték szépen a lámpafényt. Másrészt, amikor a szemükbe világítanak, akkor hülyék lennének a sötétbe belevetni magukat. A dzsungelben könnyű bárminek nekirepülni, vagy éppen nem eltalálni a fát, ha a mókus fia vakon repül.
Nálunk is volt lámpa, úgyhogy magunk is találtunk látnivalót az út mellett. Láttunk egy egeret, mint egzotikus állatot, de volt alvó gekkó, kaméleon, randa nagy szőrös pók, és sáskák számolatlanul. Ezek iszonyat zajt csapnak éjjel, mégse könnyű meglátni őket. Voltak természetesen teszetosza botsáskák is, meg pókok ugyanúgy, mint nappal, néhányuk hálóját rendesen szét is fejeltem. Biztos nem voltak túl boldogok miatta, mindenesetre nem harapott egyik se fülön.
Szúnyoggal viszont nem találkoztunk. Nem lehet tudni, hogy a szúnyogriasztónk miatt, vagy csak úgy simán nincsenek. Engem otthon sem komálnak különösebben, ha van velem valaki, akkor azt csípik meg, de az itteniek végképp undorítónak találnak, mert míg G folyamatosan panaszkodik rájuk én talán egyet láttam. Továbbra sem azért mondom, mert hiányoznának.
Szúnyogmentes élményeink ellenére lefekvés előtt kifeszítettük a moszkitóhálót.
Utolsó kommentek