Első utunk a piacra vezetett, mert ott lehet olcsón jókat enni. Mai reggelink gőzgombóc volt. Finom volt. Néha nem az, mert valami mócsingos vackot töltenek bele, az meg kívülről nem látszik.

A délutánt meg mint egy rendes ember, sörözéssel töltöttük. Én egy dán párral beszélgettem, G pedig a két némettel, akikkel a Mogao barlangoknál jártunk. Egész szépen eltelt az idő, úgyhogy sietnünk kellett, hogy legyen idő még egy piaci vacsira a busz indulása előtt.

Mi a németekkel együtt a vasútállomásra mentünk, ami két óra busszal, a dánok meg Turpanba azzal a járattal, amelyikkel mi jöttünk két nappal korábban.

A mikrobuszunk tele volt, bár még szeretett volna beszállni két ember, akiktől megtudtuk, hogy a turpani busz lerobbant, visszakapták a jegy árát. Nem csodálom, mikor mi jöttük vele, már akkor sem akarta bevenni a kettest, de úgy látszik az a felfogás uralkodik, hogy nincs gond, amíg nincs gond.

A vasút felé zötykölődve a sivatag közepén még felvettünk négy embert rengeteg csomaggal. Hogy mit kerestek ott, vagy hogy kerültek oda, az rejtély, mint ahogy az is, hogy végül mégis hogyan fértek be. A többi utas reklamált is rendesen. Szerencsére minket nem érintett, mert mi a sofőr mellett ültünk. Nem mintha ott kényelmes lett volna.

Az út egyébként nyílegyenes a két város közt, csak egy kanyar van benne, azt hiszen a tervezőnek nem volt elég hosszú vonalzója, így lett a törés.

A vasútra elég korán érkeztünk, volt még majdnem két óránk, de egyrészt nem lehet a buszok menetidejében bízni, másrészt nem is volt már később busz.

Németjeinkkel letáboroztunk a lépcsőn, mert bent nem lehet se dohányozni, se sörözni, mi meg ezt a kettőt terveztük az idő agyonütésére, mert a délutáni tapasztalatok alapján nagyon hatékony a módszer. Éppen azt magyaráztam, hogy szerencsétlen dánok egész nap arra vártak, hogy végre buszra fekhessenek és menjenek Turpanba, erre lerobbant. Nagyjából ekkor jelent meg a srác „Hello, ti gyakran járok ide?” nyitómondattal. Nem adták fel könnyen, taxival eljöttek, hogy vonattal menjenek, ha már busz nincs.

Tíz előtt elköszöntünk. A csapat nagyobbik része nyugatnak, Turpanba ment, mi meg kelet felé Lanzhouba.

A dánoktól megtudtuk, hogy a Lanzhoutól délre lévő Labrang kolostor nincs lezárva, de egyénileg nem látogatható, csak ha befizetünk egy meglehetősen borsos árú útra. Végül arra jutottunk, hogy egyelőre függőben hagyjuk a dolgot, ha más tibeti részre nem tudunk eljutni, akkor úgyis arrafelé kell visszamenni, és akkor megnézzük.

Hálókocsira vettünk jegyet és mint kiderült légkondisra, azért volt olyan drága. Legalább döglesztő meleg lenne, de hát éjjel nincs.

Megkerestük a vagonunkat, ami úgy történt, hogy mindegyiknél bemutattak a jegyet, és mindegyiknél intettek, hogy tovább, kivéve persze annál, amelyikre a jegy szólt.

Szépen felpakoltam a hátizsákokat, elrendeztük magunkat, kicsit még néztünk ki a fejünkből, aztán lefeküdtünk, mert úgyis jön a lámpaoltás.

Egész jól lehetett volna aludni, ha a szomszédos kisgyereknek nincsenek rémálmai. Furcsa, hogy az ő rémálmai miatt nekem karikás reggel a szemem, de hát ha egyszer sikoltozva ébred óránként, akkor én is ezt teszem.