Első utunk a közeli park mellett nyíló lerobbant sikátorba vezetett. Innen indulnak ugyanis a minibuszok Oskuba. Bizonyos minibuszok mindig ilyen rejtélyes pontokról indulnak és soha nem fogok rájönni, hogy ennek mi az oka. Osku egyébként teljesen lényegtelen, csak ott kell átszállni iránytaxiba, ami elvisz Kandovanba. A buszon rajtunk kívül még két iráni férfi akart oda menni. Mikor leszálltunk, a két fickó mutatta, hogy abba a taxiba szálljunk be ott, az oda megy. Ketten már ültek benne, így kérdeztem, hogy ők akkor hogy jönnek. Mondták, hogy ők ebbe már nem férnek be. Meg se fordult a fejükben, hogy ők menjenek el vele.
Kandovan az iráni minikappadokya. Érdekes hely, de kezd elüzletiesedni ez is. Na nem a japán turistabuszokra gondolok, sokkal inkább a belföldi turizmusra. Mivel péntek volt, láthattuk milyen is az.
A falu létszáma gyakorlatilag megháromszorozódott délig. Az irániak egyébként a piknikezés bajnokai és koronázatlan királyai, úgyhogy itt is ipari méretű piknik folyt. A völgy egyik oldalában a barlanglakások, benne a lakókkal, másik oldalán a piknikterület. Mindenki hozott sátrat, szőnyegeket, pokrócot, grillsütőt, labdát, biciklit, húst, gyümölcsöket, nagymamát, nagypapát.
Szerencsére a falu keskeny és meredek utcáiba már kevesen merészkedtek be, így nagyon nem kellett tülekedni. A falu egyébként nem nagy, tehát ha mindenki közelről akarná megnézni, komoly dugó alakulna ki a rengeteg zsákutcában, vagyis inkább zsáklépcsőben.
Ahogy néztem, egyre kevesebben laknak a barlangokban, sokkal inkább az állatokat tartják már csak bent, és kiköltöznek a borzasztó ronda téglaházakba. Ahol sikerült belesni az ajtón, ott egyáltalán nem barlangi körülményeket láttunk. Sok házban pedig már boltokat alakítottak ki, és nagy hirdetőtáblát akasztottak az ajtó fölé, hogy „turista bóvli itt kapható”. Van egyébként kereslet, a fejkendős, fekete csadorba bugyolált magassarkúban billegő nők pont úgy nézelődnek, mint a papucsban, bikiniben csattogó németek. Utóbbiak természetesen nem itt, hanem valahol Ibizán.
A Tabrizba visszajutás problémásnak tűnt, mert mikor mi már mentünk volna, még tömött sorokban érkeztek az autók, és alig-alig távoztak. Mi iránytaxit keresve kifelé indultunk a faluból, de végül inkább stoppolni kezdtünk. Nem telt el sok idő, legfeljebb 10-15 másodperc, mikor megállt egy busz. Ez gyakorlatilag a második jármű volt. Az első is busz volt, de abban lányok utaztak, nyilván nem vehettek fel engem. Egy egyetemista csapat volt Teheránból, akik Tabrizba tartottak és minket is elvittek. Útközben beszélgettem az egyik sráccal, aki elég jól beszélt angolul. Végzős közgazdászok voltak, háromnapos tanulmányúton. A kérdésre, hogy mégis mint tanulmányoznak, röhögve csak azt mondta, hogy hát a szép helyeket. Meglehetősen felvilágosult srác volt, - mint egyébként az irániak nagy része – orvos apukával, ügyvéd anyukával. Gondolom anyagi problémákkal nem küzdenek. Bár lehet, hogy anya nem ügyvéd, hanem réteg, mert végig layert emlegetett, csak hogy gonosz legyek.
Természetesen rákérdezett, hogy hogyan bírjuk Iránban pia nélkül. Mondtam, hogy bármilyen megdöbbentő, de azért az európaiak sem sörön, meg boron élnek, és egész jól viseljük. Kérdésemre, hogy ők isznak-e néha, meg vannak-e bulik, csak kajánul vigyorgott, és egy nagy Neeeeemet mondott. Naná, hogy nem, egyetemisták, tanulnak, nem buliznak.
Végül a város szélén raktak le, ahol még tartottunk egy nagy fényképezkedést, majd fogtak nekünk egy taxit és elmondták neki, hogy hova vigyen minket. Akárhogy tiltakoztuk, ki is fizették a taxit.
Kóvályogtunk a városban, aztán üldögéltünk egy parkban, majd nekiálltunk megkeresni a költők síremlékét. Kicsit többet gyalogoltunk miatt, mint kellett volna, de időnk az történetesen volt bőven. A síremlék természetesen egy mecset, bent imádkozó emberek a tükörmozaikkal kirakott irgalmatlanul csillogó falak között. A mecset közepén meg paraván, ami elválasztja a férfi és a női részleget. Álldogáltam, nézegettem, mikor egy férfi kérdően rám nézve azt mondta: Camera? Szinte éreztem a hangjában a sértettséget, hogy mi az, hogy én arra nem méltatom a gyönyörű mecsetjüket, hogy le se fényképezem. Igazán nem akartam megsérteni.
További parkban üldögélés után elhatároztuk, hogy csak megnézzük a Kék Mecsetet. Igen, itt is van kék mecset, és ez ráadásul tényleg kék volt, míg 1773-ban össze nem dőlt egy földrengésben. Legutóbb, mikor itt jártunk, akkor még összedőlt állapotában volt, de azóta úgy döntöttek, hogy újra összerakják. Sajnos a kék csempe még nincs rajta. Ahol az eredeti megmaradt, ott viszont látszik, hogy milyen hihetetlen melóval díszítették ki annak idején. A csempék még pár méterről is festettnek tűnnek, de ha közelebb hajol az ember, akkor kitűnik, hogy ez bizony mozaik, vagy inkább intarzia.
Kicsit elüldögéltünk itt is, a mecset körüli árkádok alatt, ahol egy srác lanton játszott két barátjának. Igazán jó hangulatot kreált.
A szálloda felé menet próbáltunk valami nem tipikusan iráni utcai kaját enni, és rendeltünk egy hamburgert. Nos pont olyan volt, mint a tipikus iráni utcai kaja, csak kerek kenyérben. Azt hiszem fogyni fogunk.
Végül hátizsákjainkat felszedtük és kimentünk a buszmegállóba, hogy felszálljunk a 160-as buszra, ami a buszpályaudvarra visz. Nem sikerült, mert megállt előttünk egy autó, és a benne ülő házaspár felajánlotta, hogy elvisz minket. Csak úgy, mert jó fejek, igazából nem tudom hova tarthattak éppen. Útközben még megálltunk és egy fagyit is kaptunk. Mármint fejenként. Hihetetlen! Ha a történetet magyar környezetbe helyezem, hát abszurd. Egyrészt nem állna meg senki, még ha integetnék is. Másrészt ha megállna, biztos, hogy nem szállnék be. De hát ez itt Irán, a gonosz tengelye. Sőt, a gonosz tengelyének csapágya.
Utolsó kommentek