Nem keltünk túl korán, hova rohannánk. Egy kiadós reggeli után úgy gondoltuk, hogy egy darabon sétálunk. Rögtön belebotlottunk egy nagyobb áruházba, úgyhogy az esedékes bevásárlást is megejtettük. G-nek erős kétségei voltak, hogy kétoldalas ragasztószalagot találok Zhongdianben, de prímán elmutogattam, és azonnal kezembe nyomták. A tusfürdővel kicsit meg kellett küzdeni, azt hiszem valamit rosszul mutogattam, de végülis lett az is, bár Chinglishül van ráírva és még nem próbáltuk, úgyhogy lehet, hogy testápoló.
Ezekkel a dolgokkal mind felszerelkezve aztán buszra szálltunk, hogy megnézzük a város melletti kolostort. Azok alapján, amit a városban láttunk, és amit Marco mondott, nem voltak nagy reményeim.
A buszunk megállt egy nagy parkolónál, ahol egy nagy tibeties stílusú épület is állt, és minket lepateroltak, a busz meg elhúzott, még fizetni se tudtunk. Két nem túl szimpatikus biztonsági őr mutogatott a nagy épület felé, hogy „ticket”. Bementünk a hodályba, ahol keményen megvágtak. Innen legalább ingyenes busz vitt a kolostorhoz. Az utolsó kanyar után megláttuk a kolostort. Az egészet, ami tulajdonképpen egy falu, körbefalazták, felépítettek még néhány templomot, de a régit lebontották, a helyén egy toronydaru állt, éppen újat építettek helyette. A régi már nem volt jó, kell egy új vasbetonból.
Turista volt még így is jó néhány, főleg kínai. Vigyorogtak, fényképezkedtek a szerzetesekkel, akikből csak mutatóba volt néhány, azok is vagy teremőrként funkcionáltak, vagy turistagagyikat árultak. Nyílt viszont büfé a kolostorban, mert arra volt igény. Egyszerűen borzasztó volt.
Itt, ahol hat évvel ezelőtt még rengeteg szerzetest láttam, akik mosolyogtak, barátkoztak, akikkel együtt melegedtünk a rezsónál, akik tubákkal kínáltak, és akikkel kézzel lábbal megbeszéltük, hogy ki hány éves, most több volt a kínai munkás, mint a szerzetes.
Minden csillogott-villogott, csak a lelke nem volt. Nem is maradtunk sokáig, inkább visszamentünk a városba. Rosszabb volt ez, mintha ledózerolták volna az egészet. De tanultak a múltból, nem mementókat kreálnak ma már, hanem bazárokat és vidámparkokat, gyakorlatilag mindenből ezt csinálnak.
A buszról leugrottunk a piacnál, mikor megláttuk az ablakból, abból talán nem lehet hamisat csinálni. Árultak nagyon szép réz konyhai cuccokat, fájt is a szívem, hogy nem tudok magammal cipelni mindent. A következő soron fröcsögött a jakvér a henteseknél, meg természetesen volt rengeteg zöldség és gyümölcs is. Egy háztartási boltban végre sikerült normális evőpálcikát is venni. Mindenhol turistáknak való, csicsás szarokat árulnak, itt sikerült egy tizes csomagot venni olyanból, ami használható is.
Kifelé menet pedig végre találtunk G-nek új kalapot, ugyanis a régit a vonaton felejtette, mikor megérkeztünk Kunmingba.
A szállodánkba visszaérve nekiálltam megreparálni a gps-t, ugyanis a körbefutó gumiborítás nem bírta a kiképzést. Azt hiszem, a Garminnál azért el kéne gondolkodniuk azon, hogy egy kimondottan túrázáshoz készített eszköz milyen körülményeknek lesz kitéve. A gumi alól egyszerűen kiolvadt a ragasztó, de úgy néz ki, hogy sikerült kulturáltan visszarakni.
Amúgy régóta érdekelne, hogy az összes outdoor cucc miért magashegyi körülményekre van kialakítva.
Utolsó kommentek