Nyolcig még félálomban forgolódtunk, de aztán csak felkeltünk. A napi program nem ígérkezett túl érdekfeszítőnek: egész napos buszozás Konyába.

Tízig volt időnk tollászkodni, akkor jött az első minibusz, ami elvitt a főútig. Itt hatan vártunk az első arra járó buszra, hogy elvigyen Antalyába. Mikor megérkezett, a fickó mutatta, hogy csak két hely van. Mint rendes európaiak, hatan bámultunk bután, arra gondolva, hogy maradjon itt a többi, menjünk mi, de ezt mégiscsak nekik kellene kimondani, mert nem lehetek ennyire önző. Mivel ők kicsit európaibbak voltak nálunk, mi értünk előbb abba a fázisba, hogy úgy érezzük, eleget néztük már a port magunk előtt, ha nem akar senki, hát nagy duzzogva megyünk mi, és elindultunk a busz felé, amit a többi négy csendes belenyugvással fogadott.

A kanyargós tengerparti út ellenére viszonylag gyorsan Antalyába értünk és megvettük a jegyünket Konyába. Ekkor már dél volt, és még várni kellett két órát, hogy megkezdhessük az öt órás utat.

A busz lassan zötykölődött a parttal párhuzamosan, hol közelebb, hol távolabb a tengertől, aztán Manavgat után végre erőt vett magán, és balra fordultunk, hogy elhagyjuk a Földközi-tengert és felkapaszkodjunk az Anatóliai fennsíkra. Ami ugye fent sík, de míg odajutunk, át kellett kelni néhány hegyen, ami magyar viszonylatban az irgalmatlan magas kategóriába esik, nemzetközi szinten már hegynek számít. Maga az út szépen tekergett felfelé a csúcsok között, egyre közelibbnek tűntek a hófoltok, és egyre gyakoribbnak a lucfenyvesek, amik végül teljesen felváltották az erdeifenyőt. Ahogy egyre feljebb értünk, a talaj is elfogyott alóluk, az öles fák már a puszta sziklából álltak ki. Szerintem a tömör alapkőzetbe fúrtak nekik lukat, aztán beleállították őket, apró ékekkel beékelve, mint otthon szoktuk a karácsonyfát. Felfelé nézegetve lehetett látni, hogy egyre csenevészebbek, a csúcsok közelében aztán már semmi. Az északi oldalon a hófoltok már határozottan a mi magasságunkban voltak, sőt egy helyen szánkózó gyerekeket is láttunk. Ha a hágó tetején, 1800 méteren megállt volna a busz, mi is hógolyózhattunk volna egyet, de nem, már indultunk is lefelé.

Ahogy haladtunk, feltűnt, hogy csak az örökzöldek virítanak, a lombhullatóknál még semmi, aztán valahol 1600 méteren már voltak éppen kihajtott friss levelek is. Meghökkentő volt ez, úgy, hogy lent a tengerszinten már nyár van. A táj osztrák is lehetett volna, ha nincsenek a falvakban minaretek. Még egy kevés ereszkedés után máris az Anatóliai fennsíkon gurultunk, igaz kicsit magasabban, mint Kékestető.

Konyába napnyugtakor érkeztünk meg, zümmögték is a müezzinek, hogy Allahu akbar! Mire a városközpontba ért velünk a dolmuş, már sötét volt.