Tiny Little Big Thing

Hosszan zötyögtünk az egyre szarabb úton, kanyart kanyar után véve, hogy lassan megjelenjenek az első hófoltok a távolban. Mediterrán kollégáink kétkedve fogadták, hogy az hó lenne, de megnyugtattam őket, hogy ebben a kérdésben mindenképpen nagyobb tapasztalattal bírunk náluk. Újabb pár száz méter szintemelkedés után egy kanyarban előbukkant a Zero Point, ami azt hiszem tulajdonképpen egy hágó. Itt már nem volt kétséges, hogy mi fehérlik. Külföldi nem nagyon volt, indiai annál több. Eljöttek megnézni, hogy milyen is az a hó. Legtöbbjüknek elképzelése sem volt arról, hogy mi a hideg. Sokan olyan tájakról jöttek, ahol télen se megy harminc fok alá a hőmérséklet. Úgy gondolták, hogy a szandál zoknival már tökéletesen meg fog felelni, ruházatként meg nyilván itt is jó lesz a szári. Nem tudom, mit élhettek át, mert mi is majd megfagytunk. A plusz nyolc-kilenc fok, a szél dermesztő volt a már megszokott nyár után, pedig mi azért lényegesen jobban fel voltunk öltözve.

Hogy a hóba ugrálhasson az ember, át kellett vágni a völgy alján és átegyensúlyozni egy itt-ott befagyott patakon, ugyanis az innenső hegyoldal déli kitettségű volt, a hó már elolvadt rajta. A patakba gyakorlatilag az összes indiai belelépett. Aki szandálban volt, az ezekután levette a zoknit, akit meg valami felkészültebb cég hozott, az kiöntötte a vizet a kölcsön gumicsizmából. Harminc méterrel lejjebb egyébként könnyedén át lehetett sétálni. Mondjuk így kevesebb volt a kaland.

Kicsit felkaptattunk a hegyoldalba, ahol 4853 méteren hógolyóztunk egy kicsit, meg csúszkáltunk a hóban. Közben a felhők is megérkeztek, elborítva körülöttünk minden hegyet, majd elkezdett szemerkélni a hó.

Lassan elindultunk vissza a kocsihoz, de tényleg lassan, mert az egyik izraeli lány számára kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló oxigén. A nagy hógolyózás után kis híján elájult. A férjével ketten támogattuk el az autóig. Nagyon nem volt megijedve, bár elég rosszul nézett ki. Az arca teljesen fehér volt, a szája meg lila. Azt mondta, simán le tudott volna feküdni a hóba aludni egy kicsit. Mikor pár száz méterrel már lejjebb jobban érezte magán, azért panaszkodott, hogy miért nem fényképeztük le. Na, mondom, valaki a saját maga katasztrófaturistája!

Ahogy mentünk lefelé lassan elfogyott a hóesés, de szerencsére nem úgy, hogy esőbe váltott volna. Folyamatosan jöttek a felhők, és látványosan buktak át a havas hegycsúcsokon, egyre lejjebb gomolyogva.

Napirendünkben szerepelt egy melegvizű forrás meglátogatása is, ennek megfelelően fürdőruhával, törölközővel felfegyverkezve érkeztünk, de útikönyvünket elolvasva sejtettük, hogy nem akarunk majd fürdeni. Igazunk lett. Egy lerobbant épületben egy enyhén kénes szagú, langyos vízzel teli kétszer két méteres medence jelentette a melegvizű forrást. Leszavaztuk a fürdést, ami a vezetőnknek nem fért a fejébe, és inkább a rododendronokat választottuk. Ebben a völgyben ugyanis rengeteg van belőlük és pont most virágoznak. Felfelé jövet láttunk is egy részt, ahol különösen sok volt belőlük, oda tartottunk. Közben a felhők nem hagytak fel terveikkel, és egyre lejjebb ereszkedtek.

Egy réten telepedtünk le, vezetőnk előszedte az ebédünket, és nekiálltunk falatozni. Elég hideg volt, de érdekes módon a földön ülve nem fáztunk. Talán azért sem, mert jó vastag moharéteg volt alattunk, meg benyomtunk néhány hangyákkal dúsított, meleg teát is.

Mire befejeztük az ebédünket, a felhők köddé váltak. Sajnos úgy, hogy leereszkedtek a földig. Mindenki meg akart fagyni, elment a kedvünk a sétától, pedig az úttal párhuzamosan egy gyönyörű, kiépített sétaút vezetett lefelé. Kicsivel később az eső is eleredt, így semmi esély nem maradt rá, hogy gyalogoljunk legalább egy keveset. Ugyan az idő nem volt szép, a táj mindenképpen érdekes és misztikus látvány volt a ködbe vesző jakokkal.

Lachungban még elmentünk megnézni egy tibeti kolostort. A kapun még bejutottunk, de a templom zárva volt. Vezetőnk nem tudott senkit előkeríteni, aki kinyitotta volna, így csak kintről néztük meg. Ekkor aztán előkerült két ember, de csak azért, hogy lebasszannak, hogy minek jöttünk be, mikor zárva volt a kapu. Hát, mondjuk az, hogy be volt retesztelve, sokat nem jelent, én is kinyitottam volna! Összességében nem voltak túl barátságosak, nem engedtek be, pedig biztos volt kulcsuk.

Szállodánkban az az öröm ért minket, hogy volt áram, így neki is álltam feltölteni minden akkumulátort.

Vacsoráig még volt bőven idő, ittunk egy teát, olvasgattunk, aztán még kaja előtt néhányan kocsival leugrottunk a faluba tongbát inni, ami a helyi szeszes ital. Egy magánház konyhájában találtuk magunkat, egy-egy nagy fakorsóval, amiből bambusz szívószál állt ki. A korsó színültig volt kölessel, amit felöntöttek forró vízzel. Hogy hogyan készült, az nem derült ki. A lé kiszívogatása után fel lehetett tölteni vízzel, és folytatni az ivászatot. Nem volt túl erős, de határozottan lehetett érezni, hogy van hatása. Ez azt hiszem köszönhető volt a tengerszint feletti magasságnak, és annak, hogy éhgyomorra ittuk.

Kifelé menet a sötétben aztán jól lefejeltem a kapufélfát, amit mindenki egyből a tongba rovására írt, én viszont a teremtőt tettem felelőssé. Különösen kellemes volt az eset, mert előző nap alaposan le is égtem. Minthogy hűvös volt, elfelejtettem, hogy ez nem jelenti azt, hogy árnyék is lenne.

Az ablakon kinézve egyből láttuk, hogy az esti reményeink valóra váltak, tiszta, napsütéses idő volt. Éjszaka nem láttuk, hogy a falu egy völgyben fekszik, mindkét oldalon havas csúcsú hegyekkel és rengeteg imazászlóval. Ezek mindig szépen, sorban álltak, kék, fehér, piros, zöld, sárga színekben.

A hét órára előrehozott reggeli már háromnegyed hétkor elkészült, vezetőnk nagy lelkesen terelgetett le mindenkit, hogy aztán kiderüljön, hogy hatunknak szántak vagy hat szelet kenyeret lekvárral megkenve, csak hogy többnek tűnjön, apró darabokra vágták. Ekkor még szemérmesen beértük a porcióval.

Újra kocsiba vágtuk magunkat, és vagy két órát zötykölődtünk felfelé, egészen 4000 méterig. Közben vezetőnk elmesélte, hogy milyen gyönyörű és szent tó van egy kicsit messzebb, ahova mi, külföldiek már nem mehetünk. Jó tudni!

A hely, ahol megálltunk, nagyon szép volt, de tulajdonképpen csak az út széle. Innen gyalog indultunk vissza egy kiépített gyalogösvényen, miközben a környező havas csúcsokat bámultuk.

A banya, akinek végighallgattuk már ezer kiselőadását arról, hogy milyen jól bírja, jobban, mint a fiatalok, rövidesen a halálán volt. Nem mondom, szeretnék ilyen fizikai állapotban lenni 68 évesen, de könyörgöm, csípőprotézissel mi a fenének utazik valaki a Himalájába? Sok részvétet nem sikerült kiváltania, az előző nap már mindenkinek megfelelőképpen az agyára ment többek között azzal, hogy hatvankilencszer elmesélte, hogy az indiai telefonszámára 48 darab fizetős SMS érkezett a kriketthírekkel meg egyebekkel, és hogy ez neki belekerült 70 rúpiájába (kb. 1,20 €), de vissza fog menni Darjeelingbe, és visszakéri a pénzét.

Vezetőnk hivatástudata nem engedte, hogy agyonüsse, így belekarolt és hozta utánunk. Mi meg boldogan mentünk a magunk tempójában. Nem volt egy hosszú túra, de a táj nagyon szép volt.

A faluba érve már mindenki nagyon éhes volt, úgyhogy megrohantuk a boltot, ahol természetesen csak csipszet meg csokit lehetett kapni. Mondjuk a csoki nem annyira természetes, a legtöbb helyen nincs. A hegyekben még ugyan lehetne, de ahol nyáron negyven-ötven fok van, meg sok áramszünet, ott a csoki nem éli túl, úgyhogy inkább nem is tartanak ilyesmit.

A terepjárónk is előkerült, hogy visszavigyen Lachenbe ebédelni. Útközben még megálltunk egy-két helyen, hogy fényképezhessünk, illetve egyszer azért, mert lerobbant a kocsi. A

sofőrünk valamit mormolt a gázpedálról, és gyorsan a kocsi alá feküdt, Egy darabig nézelődtünk, miközben a sofőr, mer a vezetőnk nekiálltak a kocsit buherálni.

Élve a lehetőséggel, hódoltam kedvenc hobbimnak, és odaálltam művezetni. Ezt még Marokkóban tanultam, ahol a busz lerobbanásakor a teljes utazóközönség odasűrűlt a motorházhoz és hátratett kézzel, enyhén előredőlve hümmögött, mintha bármit is értene az ékszíjak, csövek és drótok labirintusából. Éppen kezdtem volna elmélyedni a hümmögésben, hogy kicsit zavarjam a már tökig olajos szakértőnket, mikor eszembe jutott, hogy akár hasznos is lehetnék. Ránéztem az adagolószivattyúra, és láttam, hogy a gázbowden az bizony csak úgy a levegőben lóg. Gyorsan szóltam a szakértőinknek, mielőtt leszerelik a gázpedált, hogy a drót másik végével lesz a gond.

Hálásan át is települtek, bár szerszám nem volt. Pontosabban volt nálunk emelő, egy teljes készlet villáskulcs, tartalék gömbcsukló, egy marék csavar, franciakulcs, de fogó az nem.

Hogy, hogy nem, sikerült valahogy lepiszkálni a bowden végét is, így egy kicsit távolabb kerültünk a megoldástól. Találtam egy darab drótot, azt a sofőr kezébe nyomtam. Rá is tekerte a bowdenre, így már nem csúszott le a madzag, amivel végül összekötötte az adagolószivattyúval. Alig fél óra alatt kész is lett a kocsi, mehettünk ebédelni.

Ebben nem volt sok köszönet, szétfőtt zöldséges tésztát kaptunk meg levest, mindkettőből keveset. A leves egyébként különösen pocsék volt, leginkább a tésztaléhez hasonlított, néhány zöldségfoszlánnyal. Ekkor már nem bírtuk, követteltünk még némi kalóriát, amit rizs és zöldség formájában elő is hoztak. Ebből is látszott, hogy a szálloda tulajdonosa spórolni akart rajtunk, de kicsit többet, mint amennyihez pofája lett volna.

Mire eljött a terepjáró felmálházása, a sofőr és a vezetőnk is elfelejtkeztek tegnapi szent ígéretükről, amit még reggel is megerősítettek, miszerint szereznek új ponyvát. Látva a lyukacsos kék vackot, felvetettem a kérdést, de állították, hogy a faluban nem sikerült újat szerezni, de minden rendben lesz. Ezzel én is egyetértettem, csak nem az ő elképzeléseik szerint. Mondtam, hogy jó így, de ha esni kezd, vezetőnk megy a tetőre, a cucc meg jön be. Nevetett, de én nem, sőt megerősítettem, hogy nem poénnak szántam. Mit ad isten, öt percen belül megjelent emberünk egy vadi új ponyvával, amit valahonnan kölcsönkért. Utastársaink kicsit furcsán néztek rám, hogy hogy lehetek ilyen szemét a szerencsétlen sráccal, de mikor előkerült a lyukmentes ponyva, mindjárt meg tudtak bocsátani.

Újabb autókázás következett, az előző napihoz hasonló sebességgel, egészen Lachungig, ahol kicsit keresgélni kellett a szállásunkat, de végül csak meglett. Kezdett az az érzésünk lenni, hogy bármelyikünk lehetne a vezető, mert mindannyian rendelkeztünk akkora tudással és tapasztalattal, mint ő.

Szállásunk nagyon kellemes, boldogan pislogó vízmelegítővel, kilátással a szemközti hatalmas hegyekre, magasan a falu felett, egy zsákutca végén. Aztán pár perccel később az áram kifogyott a drótból, amivel együtt a vízmelegítő is befejezte munkáját. A hőmérséklet egyébként kint és bent egyaránt 15°C. Ennyit számít, hogy majdnem 2800 méter magasan vagyunk.

Vacsora előtt sikerült mindenkinek eldönteni, hogy mégiscsak szeretne feljönni a Zero Pointhoz. Hogy a helyet miért így hívják, azt nem tudom, mindenesetre magasan van, 4800 méteren, ahol ilyenkor még van hó. Azt hiszem, hogy az izraeli brigádot ez győzte meg. Ezután a vezetőnk következett a szarakodásban, ugyanis kitalálta, hogy lehet, hogy nincs elég engedélymásolata, és nem tudunk felmenni. Aztán azzal jött, hogy itt drágább az engedély, ami még kell, így többe kerül, stb. Itt pecsételődött meg végleg a borravalójának a sorsa, mert éreztem, hogy egy nagyon ügyetlen, rutintalan lehúzás készülődik. Ő is érezhette, hogy ezt még gyakorolnia kell, mert perceken belül megoldódott minden, és az ár is visszaállt az eredeti szintre.

Jöhetett a vacsora, ha nem is gyertyafénynél, de egy akkumulátoros lámpa mellett. Lényegesen jobb volt, mint a tegnapi.