Az időjárás meglehetősen gyanús volt reggel. A völgy túloldalát csak sejteni lehetett, és a hegycsúcsok is csak itt-ott álltak ki a felhőkből. Ennek ellenére nagy reménnyel indultunk el a Zero Pointhoz. Mégiscsak kilométerekkel magasabban van, reméltük, hogy ott más lesz az időjárás.
Hosszan zötyögtünk az egyre szarabb úton, kanyart kanyar után véve, hogy lassan megjelenjenek az első hófoltok a távolban. Mediterrán kollégáink kétkedve fogadták, hogy az hó lenne, de megnyugtattam őket, hogy ebben a kérdésben mindenképpen nagyobb tapasztalattal bírunk náluk. Újabb pár száz méter szintemelkedés után egy kanyarban előbukkant a Zero Point, ami azt hiszem tulajdonképpen egy hágó. Itt már nem volt kétséges, hogy mi fehérlik. Külföldi nem nagyon volt, indiai annál több. Eljöttek megnézni, hogy milyen is az a hó. Legtöbbjüknek elképzelése sem volt arról, hogy mi a hideg. Sokan olyan tájakról jöttek, ahol télen se megy harminc fok alá a hőmérséklet. Úgy gondolták, hogy a szandál zoknival már tökéletesen meg fog felelni, ruházatként meg nyilván itt is jó lesz a szári. Nem tudom, mit élhettek át, mert mi is majd megfagytunk. A plusz nyolc-kilenc fok, a szél dermesztő volt a már megszokott nyár után, pedig mi azért lényegesen jobban fel voltunk öltözve.
Hogy a hóba ugrálhasson az ember, át kellett vágni a völgy alján és átegyensúlyozni egy itt-ott befagyott patakon, ugyanis az innenső hegyoldal déli kitettségű volt, a hó már elolvadt rajta. A patakba gyakorlatilag az összes indiai belelépett. Aki szandálban volt, az ezekután levette a zoknit, akit meg valami felkészültebb cég hozott, az kiöntötte a vizet a kölcsön gumicsizmából. Harminc méterrel lejjebb egyébként könnyedén át lehetett sétálni. Mondjuk így kevesebb volt a kaland.
Kicsit felkaptattunk a hegyoldalba, ahol 4853 méteren hógolyóztunk egy kicsit, meg csúszkáltunk a hóban. Közben a felhők is megérkeztek, elborítva körülöttünk minden hegyet, majd elkezdett szemerkélni a hó.
Lassan elindultunk vissza a kocsihoz, de tényleg lassan, mert az egyik izraeli lány számára kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló oxigén. A nagy hógolyózás után kis híján elájult. A férjével ketten támogattuk el az autóig. Nagyon nem volt megijedve, bár elég rosszul nézett ki. Az arca teljesen fehér volt, a szája meg lila. Azt mondta, simán le tudott volna feküdni a hóba aludni egy kicsit. Mikor pár száz méterrel már lejjebb jobban érezte magán, azért panaszkodott, hogy miért nem fényképeztük le. Na, mondom, valaki a saját maga katasztrófaturistája!
Ahogy mentünk lefelé lassan elfogyott a hóesés, de szerencsére nem úgy, hogy esőbe váltott volna. Folyamatosan jöttek a felhők, és látványosan buktak át a havas hegycsúcsokon, egyre lejjebb gomolyogva.
Napirendünkben szerepelt egy melegvizű forrás meglátogatása is, ennek megfelelően fürdőruhával, törölközővel felfegyverkezve érkeztünk, de útikönyvünket elolvasva sejtettük, hogy nem akarunk majd fürdeni. Igazunk lett. Egy lerobbant épületben egy enyhén kénes szagú, langyos vízzel teli kétszer két méteres medence jelentette a melegvizű forrást. Leszavaztuk a fürdést, ami a vezetőnknek nem fért a fejébe, és inkább a rododendronokat választottuk. Ebben a völgyben ugyanis rengeteg van belőlük és pont most virágoznak. Felfelé jövet láttunk is egy részt, ahol különösen sok volt belőlük, oda tartottunk. Közben a felhők nem hagytak fel terveikkel, és egyre lejjebb ereszkedtek.
Egy réten telepedtünk le, vezetőnk előszedte az ebédünket, és nekiálltunk falatozni. Elég hideg volt, de érdekes módon a földön ülve nem fáztunk. Talán azért sem, mert jó vastag moharéteg volt alattunk, meg benyomtunk néhány hangyákkal dúsított, meleg teát is.
Mire befejeztük az ebédünket, a felhők köddé váltak. Sajnos úgy, hogy leereszkedtek a földig. Mindenki meg akart fagyni, elment a kedvünk a sétától, pedig az úttal párhuzamosan egy gyönyörű, kiépített sétaút vezetett lefelé. Kicsivel később az eső is eleredt, így semmi esély nem maradt rá, hogy gyalogoljunk legalább egy keveset. Ugyan az idő nem volt szép, a táj mindenképpen érdekes és misztikus látvány volt a ködbe vesző jakokkal.
Lachungban még elmentünk megnézni egy tibeti kolostort. A kapun még bejutottunk, de a templom zárva volt. Vezetőnk nem tudott senkit előkeríteni, aki kinyitotta volna, így csak kintről néztük meg. Ekkor aztán előkerült két ember, de csak azért, hogy lebasszannak, hogy minek jöttünk be, mikor zárva volt a kapu. Hát, mondjuk az, hogy be volt retesztelve, sokat nem jelent, én is kinyitottam volna! Összességében nem voltak túl barátságosak, nem engedtek be, pedig biztos volt kulcsuk.
Szállodánkban az az öröm ért minket, hogy volt áram, így neki is álltam feltölteni minden akkumulátort.
Vacsoráig még volt bőven idő, ittunk egy teát, olvasgattunk, aztán még kaja előtt néhányan kocsival leugrottunk a faluba tongbát inni, ami a helyi szeszes ital. Egy magánház konyhájában találtuk magunkat, egy-egy nagy fakorsóval, amiből bambusz szívószál állt ki. A korsó színültig volt kölessel, amit felöntöttek forró vízzel. Hogy hogyan készült, az nem derült ki. A lé kiszívogatása után fel lehetett tölteni vízzel, és folytatni az ivászatot. Nem volt túl erős, de határozottan lehetett érezni, hogy van hatása. Ez azt hiszem köszönhető volt a tengerszint feletti magasságnak, és annak, hogy éhgyomorra ittuk.
Kifelé menet a sötétben aztán jól lefejeltem a kapufélfát, amit mindenki egyből a tongba rovására írt, én viszont a teremtőt tettem felelőssé. Különösen kellemes volt az eset, mert előző nap alaposan le is égtem. Minthogy hűvös volt, elfelejtettem, hogy ez nem jelenti azt, hogy árnyék is lenne.
Utolsó kommentek