Akárcsak tegnap, ma is buszra szálltunk, hogy ma is barlangokat nézzünk, de ma nem Ajantába mentünk, hanem Ellorába. Alig egy óra alatt oda is értünk, sőt a bejárat előtt raktak le. Mivel ez is a Világörökség része, itt is izmos jegyárat kellett fizetni, bár még így is messze van a kínai belépők árfekvésétől.

A barlangok hasonlóak az előző nap látottakhoz, csak ezek fiatalabbak egy kicsit, valamint itt nemcsak buddhista, hanem hindu és jain szentélyeket is farigcsáltak a hegybe. A terep is más egy kicsit, kevésbé meredek a hegyoldal, így nemcsak egyszerű barlangokat faragtak bele, hanem díszes udvarokat, épületeket is.

Rögtön a bejárattal szemben van a legnagyobb, legszebb, leghíresebb szentély, a Kailasa templom. Az épület, – már ha lehet valamit épületnek hívni, amit nem építettek, hanem inkább bontással készült –, a Kailasa hegyet szimbolizálja, ami Shíva himalájai lakhelye.

A hegybe – nem a Kailasába, hanem ebbe itt – egy hatalmas árkot véstek, ami most körülveszi a templomot, amit egyszerűen csak meghagytak a hegyből. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy valami alaktalan szikladarab lenne. Gondosan díszített szentély, minden oldalon szobrokkal, domborművekkel, tornyokkal, híddal, fallal, ami elválasztja a külvilágtól. És mindez egyetlen kődarabból van. A templomot körülvevő sziklafal sincs üresen hagyva. Oszlopos árkádokat véstek alá, jelentekkel a Ramajanából és a Mahabharátából, valamint ahol akadt még egy kis hely, kialakítottak még néhány szentélyt, hátha van rá igény.

Gyönyörködés után aztán elmentünk a sor elejére, hogy szépen végignézzük mindet. Ezúttal cipőben. Egyrészt mert a barlangok sokkal hosszabb részen voltak szétszórva, másrészt a nagy részük látogatható volt cipőben is. És ugye tanultunk is valamit tegnap.

Ezután elgyalogoltunk a túlsó végére, ami a jain részleg Ezek a legszebb templomok az összes közül. Rengeteg aprólékos dombormű borítja őket, kívül-belül. Az első három templom folyosókkal és termekkel van összekötve, úgyhogy ki se kell jönni, hogy hármat végignézzen az ember. Kicsit feljebb a hegyoldalban van két félig elkészült templom is. Ott aztán teljesen magunk lehettünk, hiszen a turisták nem másznak fel a napon harminc-negyven lépcsőfokot.

A templom elején már az aprólékos díszítések is elkészültek, hátrébb meg még az oszlopok sem voltak készen.

Úgy látszik, a vallások nagyon csoportosulnak, mert egy kupacban vannak a hindu templomok is. Ezek nagy részét fentről lefelé vésték, így haladtak a domborművekkel is, így nem kellett állványzatot használni.

És ez az a hely is, ahol G kis híján eltörte a nagylábujját. Maga alá gyűrte a lépcsőn lefelé egészen pontosan. Egyelőre úgy tűnik nem komoly, csak fáj. Azon csodálkozik, hogy nem a másik lábát rúgta szét, mert mindig azt szokta.

Végigbicegve a maradék templomokon újra a Kalasánál találtuk magunkat, és újra be is mentünk, hogy megnézzük egy kicsit jobb megvilágításban is, reggel ugyanis még a hegy mögött volt a nap.

Ezután már tényleg mindent láttunk, úgyhogy kimentünk, hogy álldogáljunk az út szélén, amíg jön egy busz. Az idővel jól álltunk, úgyhogy elhatároztuk megnézzük az útba eső várat is Daulatabadban. Végül mégse vártunk buszra, mert kaptunk egy visszautasíthatatlan riksás ajánlatot. A várkapuban rakott le.

Ez a vár sem kevésbé grandiózus, mint a barlangtemplomok. Először is egy magányos gránitdombra épült, aminek a szélét kicsit megdolgozták, hogy függőleges legyen, így most messziről leginkább egy tortára emlékeztet. Ha már így megfaragták, kicsit még dolgoztak rajta, és a függőleges sziklafal aljába faragtak egy vizesárkot is. Széleset és mélyet, függőleges fallal. Tutira mentek, ezért elhelyeztek benne kellemetlen állatokat is, gondolom főszerepben a krokodil lehetett. Jelenleg békalencse és szemét van benne, ami szerintem legalább olyan hatékonyan riasztja el a fürdőzni vágyókat, mint pár krokodil. Bár Indiában a fene tudja.

Természetesen ahhoz, hogy valaki eljusson a várárokig, legalább öt kapun kell átmennie, mindegyik hatalmas szögekkel van kiverve, hogy elvegye a harci elefántok kedvét a döngetéstől. A fellegvárba csak egy úton lehet feljutni, a hegybe vésett feljárón, ami egyrészt sötét, mert a hegybe van vésve, másrészt fertelmesen büdös, mert tele van denevérekkel. Sűrűn borítják a mennyezetet.

Egyébként a várat a XII. században építették, de inkább 1328-as átkereszteléséről híres, mikor Mohammed Tughlaq szultán elnevezte a szerencse városának, és áthelyezte ide székhelyét Delhiből. Egy szultán költözése nemcsak annyi, hogy új lakcímkártyát kap, viszi az egész várost. Vagyis Delhi teljes lakosságát megkérte, hogy akkor méltóztassanak lesétálni Daulatabadba. Hogy ez cca. 1100 kilométert jelentett, az már részletkérdés. Igazából a város lakosai akkor döbbenhettek rá sorsuk nyomorúságára, mikor a szultán arra döbbent rá, hogy tulajdonképpen Daulatabad stratégiai szempontból leginkább szar helyen van, és elrendelte a visszasétálást az addigra szellemvárossá vált Delhibe.

Rengeteg indiai látogató volt, és természetesen fényképezkedni akartak. Volt nagy meglepetés, mikor közöltem, hogy akkor most én fényképezem őket. Muzulmán lányok voltak, persze férfi rokonokkal, de hát sok hindu között nem lehet olyan kemény muszlimnak lenni, úgyhogy nem bánták annyira, sőt.

A vár tetejére nem másztunk fel G megnyomorított lábujjával. Helyette kiálltunk megint az út szélére, hogy logikát találjunk abban, miért nem áll meg az egyik busz és miért áll meg a másik.

A szállodánk portáján hiánytalanul felvettük a cuccainkat, és elriksáztunk a magán busztársasághoz, és még egy vegburgerre is volt időnk, bár lehet, hogy jobb lett volna nélküle.

Este még tartottunk egy vacsoraszünetet, amire nagy szükség volt. Egy utastársunk figyelmeztetett, hogy ettől foshatunk is, jobb ha nem eszünk, és ha ezt egy indiai mondja arra érdemes odafigyelni. Mérlegeltük, hogy egy bizonytalan fosás vagy egy biztos éhezés a rosszabb, és befaltuk egy tál dhált.