Nem alakult ki izzó szerelem köztünk és Hyderabad között, úgyhogy egy nappal korábbra helyeztük át a távozás dátumát. Nem volt bonyolult a tervváltoztatás, mivel ugye jegyet semmire nem tudtunk venni. Hogy életünket megkönnyítsük, reggel egyenesen a buszállomásra mentünk, ahol a csomagmegőrzőben hagytuk a cuccainkat, majd a szomszédos városi buszpályaudvarra mentünk. Itt aztán felültettek minket egy buszra, egészen pontosan a 65-ösre, hogy az majd jó lesz nekünk és elvisz a Qutb Shahi sírokhoz. Az útikönyv ugyan a 80S-est buszt javasolta, de a sofőrje nem. Végülis a 65-össel közelebb kerültünk a célhoz, ez kétségtelen, de azt hiszem, hogy háromnegyed óra buszozás után még két kilométert gyalogolni nem a tökéletes megoldás, ha eleve nem voltunk messzebb négy-öt kilométernél. A sírok bejáratánál persze szembejött velünk a 80S-es busz.
Lényeg, hogy elértük a célt, ahol egy komplett uralkodó dinasztia van eltemetve. Nem egyszerre haltak meg természetesen, hanem szépen elhúzva. Megérkezve meglepődtünk, mert hát azért ekkora síremlékekre nem számítottunk, még akkor sem, ha egy uralkodócsaládról van is szó. Elég nagy területen állnak egymás mellett a hatalmas kupolás épületek, változatos állapotban. Sajnos a környezet eléggé lehangoló, ami annak is köszönhető, hogy éppen nagy felújítási munkák folynak, amihez túl nagy reményeket nem fűzök. Elnézve például a közvilágítást, jól látszik, hogy volt már itt néhány ilyen felújítási roham, de úgy indiai módra. Három készlet kandeláber áll az utak mellett. Egy sor törött, hiányos, szétrohadt, de fénykorában szép öntöttvas, aztán egy sor ronda modern, hasonló állapotban, meg egy sor legújabb kori környezetbarát torzszülött. Ezek tetején napelem van, alatta lámpatest, derékmagasságban meg egy nagy rozsdás doboz lelakatolva, abban van az akkumulátor. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy semelyik sor sem működik. Meglepett, hogy a napelemeket nem lopták el.
Innen csak másfél kilométer van a Golconda erőd. Sokáig ez volt a környék fővárosa, de aztán egy szép napon valamelyik Qutb Shahi kitalálta, hogy nem jó, inkább költözzenek Hyderabadba. Nos, bizonyára jelentős különbség van Golconda és Hyderabad között, ha más nem is, négy kilométer biztos. A vár egy bazaltdombon áll. Szép nagy, még akkor is, ha nem számoljuk a külső falat, ami a domb lábánál áll, arról nem is beszélve, hogy van még egy tizenegy kilométer hosszú fal, ami az egészet körbeveszi. A buszok küzdenek, hogy átjussanak a kapukon, mivel azokat szekerekre méretezték. Nem a magassággal vagy a szélességgel van gond, hanem azzal, hogy két kapu van, a kettő között meg egy derékszögű kanyar. Ez az elrendezés kiváló, ha arról van szó, hogy védeni kell, mert az első kapu ágyúval történő szétlövése esetén nem lehet megcélozni a másodikat, illetve nincs hely a faltörő kossal történő manőverezésre. Elefántok ellen meg nagy szögek állnak ki a kapuszárnyakból. A tervező bizonyára nem számolt buszforgalommal.
Az erődben már nincs forgalom, nem is hiszem, hogy lenne bármi, ami felmegy a lépcsőkön, még ha az újabb kapun be is tudna valahogy jutni.
Kis pihengetés után rávettük magunkat, hogy megmásszuk a dombot. Az ilyen feladatok valahogy mindig délben kerülnek sorra. Meleg volt, nem is kicsit. Az utóbbi időben nagyon elkényelmesedtünk, megszoktuk, hogy 30-32 fok van, most meg beütött a 38. Ennek megfelelően a domb tetején is pihenőt tartottunk, út közben még benéztünk a börtönbe is, ahol egy kicsit elgondolkodtam a hűvösre tesz kifejezés fonákságán. Valahogy mindketten vágytunk rá, hogy tegyenek egy kicsit hűvösre.
A kilátás egyébként kiváló a városra, meg a domb aljában álló palota romjaira, ahova rövidesen le is másztunk. Túl sok nem maradt meg belőle, csak a falak, amik szép magasak ugyan, de nem lehet kitalálni, hogy milyen is lehetett eredetileg. Vannak viszont denevérek. Már messziről érezni a szagukat, közelebbről meg hallani is lehet őket. Nem értem, miért nem alszanak ilyenkor. Éjszaka legyenek nagy legények!
A vártól busszal mentünk vissza a városba. Igazából nem sok fogalmunk volt, hogy merre is megy majd a busz, de az utasok mondták, hogy a Charminarhoz megy, ami jónak tűnt. Nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk valahol, ahol úgy gondoltuk viszonylag közel vagyunk a Hussain Sagar tóhoz. Mielőtt a tóhoz mentünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet. Hihetetlen, de rögtön elsőre egy nem vega étteremre bukkantunk, ahol csirke biryanit rendeltünk. Kaptunk is akkora adagokat, hogy egy is elég lett volna kettőnknek.
Jóllakva aztán elhatároztuk, hogy autoriksával megyünk a tóhoz, de nem akárhogy, rávesszük a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ez nem egyszerű, csak a harmadik volt rá hajlandó, az is csak hosszú vita után. Nem értem, hogy miért éri meg nekik kihagyni a fuvart, ha a helyieket amúgy is taxiórával furikázzák, turista meg talán tíz ha van az egész városban.
Az egyszerűség kedvéért a tó partján álló Lumbini parkhoz vitettük magunkat. Kíváncsi lennék, hogy van-e összefüggés a Bangkokban lévő Lumpini parkkal. A parkba nem mentünk be, már kívülről látszott, hogy nem üti meg a mércét még ingyen sem, nemhogy pénzért. Helyette az út szélén indultunk el megnézni a híres Buddha szobrot. Később aztán lett járda, hogy csökkenjen az életveszély. A szobor a tó közepén áll egy kis szigeten, és ez a világ legnagyobb szabadon álló, egy darabból kifaragott, gránit Buddhaszobra. Nem tudom, hány feltételt kéne szabni ahhoz, hogy én is a világ legvalamibb embere legyek. Mondjuk én vagyok a világ legmagasabb Indiában tartózkodó, kopasz, magyar bloggere, nyúlott gumijú zokniban. Az azért már valami, nem!?
A világhír ilyetén módon való elérése után a buszállomásra mentünk, azzal a tudattal, hogy van ötkor egy busz. Ebből már lehet sejteni ugye, hogy nincs. Persze a bódéban, - amire az van kiírva, hogy „Enquiry”, nem pedig az, hogy „Information” – azt mondták, hogy van, sőt, azt is megmondták, hogy melyik kocsiállásról indul. Ott aztán nem volt busz, de türelmesek vagyunk, így vártunk és kérdezgettük a kalauzokat. A legközelebbi pénztárnál aztán megint megkérdeztem, hogy mégis honnan indul. Közölték, hogy nincs olyan busz. „Itt van kiírva!”- bökök a táblára. Akkor sincs. Adjak egy filcet, hogy kihúzzák a listáról, vagy mi legyen?
Várhattunk este fél kilencig. Olvasgattunk, néztük a pályaudvar életét. Közben elhatároztam, hogy nem húzom fel magam többet az indiaiak hülyeségén, mert nem éri meg, és ami rosszabb, nincs hatása. Elgondolkodtam a dolgok működésén ebben az országban, és arra jutottam, hogy az emberek nagy részének fogalma nincsen, hogy mit miért csinál, csak csinálja, mert az mondták. A takarító is söpröget, majd a kupac szemetet a lapáttal és a seprűvel összefogja nagyjából, és megpróbálja a kukába emelni. Így mutatták neki. Persze a nagyja mellé megy, de azzal már nem foglalkozik, ő csinálja azokat az íves mozdulatokat a seprűvel, meg azt az érdekes dolgot a kukánál, ahogy mutatták, és részéről ennyi. Azt senki nem mondta, hogy a cél a szemét áthelyezése a földről a kukába. Ugyanez van a jegyvásárlással. Iktatnak és formanyomtatványokat töltögetnek, mert így csinálják generációk óta. Hogy a számítógépek korában –amit azért használnak – ennek semmi értelme, az nem számít. Igazából nem dolgoznak, hanem ismétlik a mozdulatokat, amit megtanultak az elődeiktől. Biztos a nyomtatványnak is volt valami értelme, mikor a britek megépítették a vasutat, csak hát akkor még tényleg bonyolult volt helyet foglalni egy vonatra valami köztes állomáson.
Utolsó kommentek