Reggel tíz felé kerültünk elő a szobánkból és rögtön belefutottunk a tulajba, aki érdeklődött, hogy meddig maradunk, mert kilenckor van kijelentkezés. Nagyvonalú. Gyorsan összepakoltunk, és emberünknél buszjegyet vettünk. Kicsit át lettünk verve, mert határozottan alvósbuszról beszélt, aztán sima buszra kaptuk a jegyet, persze az ár ugyanaz maradt. Mivel a busz éjjel ment, maradt még egy napunk a környékre. Gyalog indultunk el a szomszédos falu irányába, a már ismert úton, amin sok a lépcső, meg rossz az út. Elballagtunk a Vittala templom mellett, aztán végig a kilométer hosszú régi bazáron, hogy a végénél balra fordulva elérjük a folyót, aminek a túlpartján fekszik Anegundi. Útikönyvünk szerint folyamatban van a híd építése, de a dolgok jelenlegi állása szerint ez volt a legrövidebb ideig használt híd. Nem tudom, hogy tényleg elkészült-e, mielőtt összedőlt, vagy csak majdnem, de ez nem változtat a tényen, miszerint a híd leszakadt. A szétmorzsolódott betonpillérekből kiszakadt betonvasakat elnézve azt hiszem, hogy valaki túl sok cementet hordott haza, a még álló betonelemek alapján meg azt, hogy valaki a zsaluanyagból disznóólat építhetett, mert minden görbe, aminek egyenesnek kellene lennie. Akik meg valójában építették, azok szartak az egészre, mert a beton nem volt tömörítve. Nos, úgy néz ki, hogy ennyi elég is volt a ferdekábeles szerkezetnek. Aztán az is lehet, hogy a csónakos maffia robbantotta fel egy holdvilágtalan éjszakán.
A csónakok, amik a forgalmat bonyolítják elég érdekes fajták. Nagy, kerek, laza fonású bambuszkosarat kell elképzelni, amit kívülről vászonnal vonnak be, amit kátránnyal vízhatlanítanak. Az utóbbi eljárás messze van a tökéletestől, így aztán minden átkelés után meregetni kell a vizet. Az a példány, amelyik épen megérkezett, különösen ramaty állapotban volt. Annak ellenére, hogy láttam, ahogy kiszállt belőle hat utas, két evezős, és két motort is hoztak, nem hittem el, hogy szárazon megússzuk az átkelést. Mondjuk lehet, hogy ha kicsit többet tökölünk a vízen, akkor elsüllyedünk, annak ellenére, hogy mi csak egy motort szállítottunk a hat ember mellett. A túlsó partnál már húsz centi víz állt a csónak aljában. A legmélyebb pont természetesen ott van, ahol a legtöbben állnak. A legtöbben meg ott állnak, ahol a csónakos mutatja, mert így lehet fenntartani az egyensúlyt, meg magasan tartani azt a részét a csónaknak, ahol lyukas.
Kiszállva azonnal riksások rohantak meg, javasolva, hogy vegyük igénybe a szolgáltatásaikat, mert másképp biztos, hogy meghalunk a tűző napon. Vállaltuk a veszélyt. Természetesen a faluban is volt egy templom, ahova benéztünk, de hosszabb időt töltöttünk egy árnyékban üldögélve egy üveg hideg üdítővel. Tényleg baromi meleg lett.
Ennek ellenére kitartottunk a gyaloglós megoldás mellett és elindultunk az úton az Anjandri domb felé, amin a Hanuman templom áll. A legenda szerint egyenesen itt született Hanuman, a majomisten. Persze van ezer más templom is a környéken, de nem állt szándékunkban végiglátogatni őket, mivel mindegyik valami dombtetőn vagy domboldalban épült, ami sok mászást jelent, és hát templomokból már elég erősek vagyunk.
Elég volt ez az egy kiválasztott is. Mire felértünk a lépcsőkön ömlött rólunk a víz. Ilyenkor ne csak úgy diszkréten izzad az ember, mint otthon, ha meleg van, hanem tényleg dől a víz a bőr pórusaiból. A templom egyébként nem túl érdekes, de a kilátás nagyon jó. Kissé ellentmondásos módon az ajtóban egy néni őrködött bottal, hogy távol tartsa a majmokat.
Fentről alaposan szemügyre vettük a környéket, hogy kiderítsük, merre kell majd mennünk. Persze nem arra kellett, mint gondoltuk, de szerencsénkre egy kislány útbaigazított, így rövidesen egy másik összedőlt hídnál találtuk magunkat. Ezt a hidat pár száz évvel régebben építették, és több áll belőle, mint a másikból. A lényeg, hogy itt is lavórral kellett átkelni. Természetesen pofátlan árat kérnek a külföldiektől. Kemény alkudozással lehet csak elérni a normál ár két-háromszorosát. Mindenesetre átvittek végül, így elmehettünk ebédelni, meg kicsit nézelődni a bazárban, mintha nem láttunk volna már mindent.
Aztán kivonultunk a buszmegállóba, ahol a riksások azonnal megrohantak ezerféle kamu szöveggel, miszerint ma már nincs több busz, késik egy órát, stb. Kitartottunk, bár egy órát vártunk, ami nem normális, ha félóránként jár a busz. Ez ugyanis még csak a hospeti busz volt, ahonnan indult az éjszakai Hyderabadba.
Hospetben aztán várt a meglepetés, hogy a busz nem a buszállomásról indul, mert magánbusz, hanem valahonnan a közelből. Sok rohangálás, anyázás, és kérdezősködés után végre meglett.
Nagy, széles ülések voltak benne, igaz a leghátsó sorba kaptunk helyet, és a támlát nem lehetett egyenesbe állítani, de gondoltuk jó lesz azért.
Indulás után azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz jó. Sofőrünk lassítás nélkül hajtott át a fekvőrendőrökön, amik errefelé minimum huszonöt centi magasak. A leghátsó sorban ez a seggem negyven centis súlypontemelkedését eredményezte, amivel nemcsak az volt a gond, hogy utána jött egy visszanyekkenés, hanem az is, hogy a fejem felett csak harminc centi hely volt. Az út további tíz óráját pattogva töltöttük. Pontosan tudom, mit érez a labda, mikor dekáznak vele.
Utolsó kommentek