Tiny Little Big Thing

Kávéra és reggelire azért hagytunk időt, meg a busz is, ahogy szokott. Kilenckor érkezett meg és csak az út szélén állt meg, hogy felszálljunk. A jegyet kamugyanúsan meg kellett venni Phnom Penhtől, pedig ugye jócskán nem ott szálltunk fel.

Az út a nagy lapos Kambodzsán vezetett keresztül, gyakorlatilag végig rizsföldek között, amik gondosan tele voltak szórva pálmafákkal. A fák nem igazán zavarják a sarlós aratást, az árnyékuk meg a rizst nem zavarja, a falusiak viszont nagy hasznukat veszik. Ez az a fajta pálma, aminek a terméséből azt a fertelmes levet rohasztják, amit pálmasörnek hívnak. A gyümölcs leszedéséhez persze fel kell mászni a hosszú, sima fatörzsön. A mászás egyszerűsítése végett a fák mellé bambuszt kötöznek, aminek az ágait csonknak meghagyják, így létraként funkcionál. Persze egy nem elég, úgyhogy legalább kettő, de inkább három bambusz követi egymást. El lehet képzelni, hogy milyen szép magas fákról van szó. Ha több fa áll egymáshoz közel, akkor nem szivatják magukat azzal, hogy mindegyik mellé létrát eszkábáljanak, inkább visznek magukkal egy rudat, amit a két fa koronája között átfektetnek, és azon átfüggeszkedve jutnak át a szomszédos fára szüretelni. Jók az idegeik, meg aztán piáért bármit megtesz az ember. Van egy olyan érzésem, hogy ez a legtöbb áldozatot szedő szeszesital a világon.

A fa egyébként elég hasznos, mert a gyümölcséből nemcsak sört lehet csinálni, hanem mást is, a csíranövényből lekvár készül, a levelével tetőt fednek, a törzse építőanyag, a gyökerének a füstje pedig elűzi a szúnyogokat. Egyébként az a baj, hogy ami elűzi a szúnyogokat, az általában az embereket is.

Kínkeservvel megérkeztünk Poipet kies városába, ami valami modern vadnyugatként burjánzik az ország szélén. Maradék rieljeink elköltése nem is volt olyan könnyű, mint amilyennek bármilyen pénz elköltése tűnhet. A lányokra bíztuk a feladatot, és még így is csak harmadik nekifutásra sikerült. Amúgy is az egész ország dollárban számol, de itt el sem akarták fogadni a rielt. Ráadásul mivel Thaiföld tényleg csak egy köpés, bahtot akartak mindenhol. Végül valami sütödénél kötöttünk ki, ahol megvettük a világ legszarabb sült húsait. A pálcikákra tűzött cafatok igen jelentős része színtiszta zsírnak bizonyult, a maradék meg betonkeménységű volt, vagy egyenesen csont. Tulajdonképpen az egész egy koldus zacskójában landolt, akinek nagyon felcsillant a szeme, mikor felajánlottuk. A rizzsel biztos jó fog lakni, de lehet, hogy az állati maradványokat majd a kutyának adja, aztán dühöng, hogy az sem eszi meg. A kaja mellé a maradék pénz egy részét is megkapta, a többivel a lányok elvonultak. Szépen összekapták magukat, mert maradéktalanul sikerült elkölteni, ráadásul egész hasznosan. Egy doboz vitamint vettek, amire tényleg szükségünk van, bár mostanában sok gyümölcsöt eszünk, különös tekintettel az ananászra. A vitamin mellé jutott még egy lázmérő is. Igen, megvan a tizenegyedig khmer higanyos lázmérőnk is.

Gyalog vágtunk neki a határnak. A kambo oldal egészen simán ment, a thaiok viszont notóriusan kipiszkálnak velünk, lehet, hogy érződik rajtam az országuk iránti nagy szeretet. Mikor végre kiálltuk a sort, mutatták, hogy érkezési papírt kell kitölteni, ami ott, balra van eldugva. Papírtöltés után újra állhattunk be a sorba.

A határ túloldalán aztán egymásra találtunk egy sawngtheaw-val, ami történetesen egy normál méretű teherautó volt, ez vitt a buszállomásra. Ezzel aztán E és L is kipróbálhatta a platón utazást, bár megfelelően kis dózisban ahhoz képest, hogy eredetileg úgy tűnt, tíz órát fogunk platón zötykölődni Sen Monoromig. Ez szerencsére elmaradt.

A buszra sem kellett sokat várni, bár kiderült, hogy nagyon sokat nem takarítottunk meg a menetrendszerinti járművek használatával, viszont azzal a boldog tudattal ülhettünk be a buszba, hogy tudjuk, nem vertek át.

Ötkor indult a busz, bennünk az a fals tudat élt, hogy mindjárt Bangkokban vagyunk. Ezt arra alapoztuk leginkább, hogy idefelé három óra alatt megtette a távot a mikrobusz, és most sem mentünk lassan. Ennek ellenére valahogy mégis elhúzódott az út és csak este tízkor gördültünk be a buszállomásra, amelyikről csak sejtettük, hogy melyik, de biztosat a mai napig nem tudunk.

Persze azonnal taxisok rohantak meg, nyúlkálva a cuccaink utána, amit különösen utálok, legszívesebben hentesbárddal koppintanék a kezükre ilyenkor. Ennek ellenére megkérdeztem, hogy mennyiért vinnének el. Négyszáz bahtért ajánlkoztak, barátok közt. A taxióra emlegetésére hevesen helyeseltek és továbbra is az említett összeget szajkózták. Rövid úton le lettek rázva. Tíz méterrel odébb már csak kétszáz volt az árfolyam, a taxiórára csak a legendás „same same” választ kaptuk. A „same same”-ről lehet tudni, hogy minden esetben azt jelenti, hogy valami tök mást kapsz, de az eladónak ugyanúgy megéri, vagyis neki same same, nem nekünk. Újabb tíz méter után elértük a hivatalos drosztot, ahol egymillió taxi várakozott szép sorban. Egyből be akartak ültetni abba az egybe, amibe nem fért be a cuccunk. Átvezényeltek egy másikhoz, annak a sofőrje meg a leglustább taxisnak bizonyult egész Ázsiában. Lelkesen végignézte, ahogy beszuszakolom a hátizsákomat, de nem segített. Persze a negyedik hátizsák már az utastérben fért csak el. Kiszállásnál még ennyire sem volt lelkes, ki se szállt nézni. Fillérre kiszámoltam, amit mutatott az óra. Egyébként az összeg kilencvenhárom baht volt. Szóval ennyit a „same same”-ről.

Szerencsénkre szobát is kaptunk a korábbi helyünkön, bár csak légkondisat, amihez fürdőszoba is járt, de ablak nem. Jeleztük, hogy másnap költöznénk emeleti olcsóbb szobába. Ismerve a taktikájukat G belengette, hogy ha nem lesz szoba, akkor nem maradunk. Ugyanis tudják, hogy az ember lusta, így megpróbálják majd kiadni az olcsókat másnak, aztán széttárják a kezüket, hogy sajnos nem volt üresedés. Más, kevésbé mosolygó országokban ilyenkor inkább az szokott előfordulni, hogy ha nincs az olcsóbb szobából, akkor a drágábbat odaadják ugyanazon, vagy kedvezményes áron.