Kimentünk a legközelebbi főúthoz, ahol ezerféle busz jár, de egyet sem sikerült találni, amelyik a Victory Monumenthez ment volna, ahogy olyan embert sem találtunk, aki beszélt volna angolul. Úgy tűnik, hogy csak azok beszélnek idegen nyelven, akik a turistáknak akarnak eladni valamit, azok is csak annyit, hogy „twenty baht”. Húsz perc szerencsétlenkedés után elhatároztuk, hogy taxival megyünk. Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, nyilván alapos helyismerettel, így csak a negyedik taxi sofőrje volt az, aki értette is, hogy mit akarunk.

Érdekes módon itt, a „mosoly országában”, ha nem értenek, akkor sokkal nagyobb erőfeszítést tesznek azért, hogy lepattintsanak, mint azért, hogy valahogy mégiscsak megértsük egymást. Ugyancsak meglepett az, hogy a Laoszban megszokott nagy köszönések helyett bamba tekintetek várnak az üzletekben. A szállodában sem azt kiáltották mikor beléptünk, hogy „sawatdi”, hanem hogy „take off your shoes”. Kicsit az az érzésem, hogy az ország marketingje olyan jól sikerült, hogy senki nem meri otthon azt mondani, hogy nem volt isteni jó, hiszen hogy néz az ki, ha egyszer évente hárommillió turistának tetszik. Persze az is lehet, hogy a leghangosabb Thaiföld fanok soha nem jártak máshol. Mindenesetre annak ellenére, hogy görcsösen keresem a szerethető dolgokat, még mindig csak egy gigászi turistagettót látok.

Jó példa erre, hogy a reptérre az istennek nem sikerült tömegközlekedéssel kijutnunk. A Victory Monumentig ugye taxival kellett menni, mert a szállodánk recepciósának sem volt fogalma róla, hogy melyik busz megy oda. Mikor megérkeztünk, az információ feliratú bódét ugyan üresen találtuk, de a közelben volt valami hasonló, ahol kis fecnire felírták nekünk, hogy az 511-es busz visz a reptérre. Miközben vadul kerestük, hogy honnan indul a busz, belebotlottunk egy másik bódéban, ahol közölték, hogy ez hülyeség, mert az 551-es megy a reptérre. Meg is mutatta honnan, onnan, ahol az van kiírva, hogy a 168-as áll meg. Tényleg logikus, én meg még azon voltam kiakadva, hogy otthon régen „Reptérbusznak” hívták azt a buszt, ami a reptérre ment, száma nem volt. Nyilván a nyomorult külföldi, aki oda igyekszik, érteni fogja. Akkoriban egyébként még egy apró betűs airport, vagy egy kis repülő sem volt rámatricázva. Ma már legalább van száma, amit mindenki ért.

Szóval végre úton voltunk. Röpke háromnegyed óra múlva már kint is voltunk a reptéri buszállomáson, ahonnan már csak három kilométer shuttle busz út volt a terminál. Egy előtt nem sokkal érkeztünk, Anya és Apa, - nevezzük őket E-nek és L-nek, ha már az A és A nem annyira megkülönböztethető –, gépe 13:40-re volt kiírva. Sajnos a laptopot nem hoztuk, pedig lett volna ingyenes wifi, viszont a turista információnál, ahol éppen dúlt az ebédszünet, volt ingyenes net, azon megnéztük a leveleinket, ránéztünk a blogra, hogy megállapítsuk, még mindig nem sikerült meggyőzni a tömegeket, hogy olvassák mi van velünk. Szóval érezzétek magatokat egy exclusive klub tagjainak.

Végül kiírták, hogy leszállt az isztambuli gép, majd türelmesen vártunk rettentő sok időt, de hát nyilván míg kiszállnak, vízumot intéznek, stb. eltelt egy csomó idő. Mikor a becsült időigénynek már a kétszerese is eltelt, mondtam is G-nek, hogy fogjunk két öreget, aztán menjünk, de végül csak megvártuk őket, mégiscsak felneveltek, bár egyesek szerint nem végeztek valami kiemelkedő munkát, habár én teljesen elégedett vagyok magammal.

Természetesen nem sikerült csak úgy egyszerűen összetalálkozni, mert nem arra jöttek ki, mint az évente ide érkező másik hárommillió ember. Mindegy, rövidesen csak összetalálkoztunk.

Ugyanazon az útvonalon mentünk vissza, amelyiken jöttünk, út közben megvitatva a világ apró dolgait, mert a nagy dolgok már rég nem érdekelnek, meg azokról írnak a híroldalak is. Volt bőven időnk, mert a busz csak igen lassan araszolt, főleg mikor a városba értünk.

A Victory Monumentnél aztán taxiba szálltunk. Sofőrünk nagyvonalúan azt ajánlotta, hogy 150-ért elvisz, én meg nagyvonalúan mondtam, hogy kap 75-öt, mert annyiért jöttünk idefelé is, ne zavarják össze a bőröndök, nem most jöttünk a 13:40-essel. Csak most, csak önöknek jelleggel levitte az árat százra. Mivel maradtam a 75-nél, megfenyegetett, hogy bekapcsolja az órát. Ebben meg is egyeztünk, mivel diszkréten megvillantottam a GPS-t, azt hiszem, nem nagyon volt pofája nagy kerülőhöz, szóval a 85 baht lett az egész út. Kifizettem, és még azt is sikerült megállnom, hogy a képébe vigyorogjak, pedig utálom, ha palira vesznek. Nyilván sokszor büntetlenül megtehetik.

Mint például a szállodában, ahol közölték, hogy sajnos nem szabadult fel más, csak légkondis szoba, ami drágább. Mindegy, legalább van hozzá fürdőszoba.

A drága szülők azonnal kipakoltak. Előkerült a pálinka, amihez a frissen faragott poharak is, amikről kiderült, hogy frankón átvezetik magukon a folyadékot. Érthetetlen, hogy a dzsungel közepén miért nem viselkedtek így. Lehet, hogy ki kell száradniuk. Mindegy, ha időben megissza az ember, nincs komoly veszteség. A probléma megoldásán meg majd még dolgozni fogunk.

Az étvágygerjesztő után előhúzták a kenyeret, meg a szalámit is, sőt savanyú uborka is került elő. Jó kis hazai ízek! Ezzel le is tudtuk a vacsorát, ami után tettünk egy sétát a környéket övező gettóban, megcsodálva a vénembereket, akik fiatal thai lánykákkal az oldalukon csillogtatták a szemüket.