Bár előző nap igencsak kérdezgette, reggel nem firtatta a recepciósnő, hogy akarunk-e még néhány éjszakát maradni. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy az elmúlt éjjel néhány helyen ledobta a fal a vakolatot a hangnyomás miatt. Pedig már felkészültem a beszélgetésre, és elhatároztam, hogy igen kemény összeget fogok kérni a maradásunkért.
Egy kis utca még kisebb sikátorában álló vendégház egészen kicsi szobáját vettük ki. Előállt az a helyzet, hogy rövid ideig két szállodai szobánk is volt a városban, ami furcsa érzés.
Az új szobánk tényleg csak akkora, mint egy franciaágy plusz egy-egy méter, de legalább szép tiszta, remélem, a tulajdonos sem kap agyvérzést, hogy fafaragással töltöttem el néhány órát. Közeledik a karácsony, úgy éreztem, muszáj bambuszból feles poharakat farigcsálnom ajándékba. Az alapanyagot még Sukhothaiban vágtam, nem volt egyszerű feladat a rendelkezésre álló egy szál svájci bicskával, de megoldottam, némi izzadtság árán.
Az átköltözés után a legfontosabb teendőnk a buszjegy beszerzése volt Siem Reapbe. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt kitalálják, hogy vízumot csak rajtuk keresztül lehet beszerezni, természetesen ez nem igaz, viszont kérnek érte 1200-1300 Bahtot. Sajnos ha az ember nem fizet, akkor felhívják valami haverjukat a határon, aki hivatalos kambodzsai határőr, és ő követel pluszpénzt. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőség, hogy ugyan átviszik az embert, de valahogy a sebességet úgy sikerül megválasztaniuk, hogy csak sötétedés után érjen célba a busz, amikor is a város szélén valami haver szállodája előtt pakolnak le mindenkit.
Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak. Az első helyen telefonálgatás után tudott csak árat mondani az illető, így nyilvánvaló volt, hogy nem saját busz, ami nem megnyugtató. A második helyen gyanús árat mondott a vízumra, a harmadik este hétre akart csak megérkezni, a többi meg fene tudja, mind egyforma volt. Végül megvettünk négy, igen négy jegyet egy fickótól, aki állította, hogy a saját busza, és reggel hétkor felvesz minket a szállodánkban. Remélem, nem kell később megkeresnem az illetőt és ráuszítanom G-t. Nem mintha rossz természete lenne, de már Pakisztánban is olyan vehemenciával baszta le a buszosokat, hogy komoly pénzvisszatérítést kaptunk, aminek aztán csodájára jártak a szállodánkban. Szóval nem célszerű kipiszkálni vele.
A jeggyel a zsebünkben sok valódi dolgunk már nem akadt. Vettünk szúnyogriasztót, mert a vietnámi organikus cucc büdösítésre alkalmas, másra nem. Sajnos ez van az organikus dolgokkal: nem hatékonyak. Hiába tépi mindenki a száját, hogy biokertészet, meg organikus építészet, be kell látnunk, hogy ez egy baromság. Save the world, eat junk! Esetleg mondhatnánk azt is, hogy egyél szart, húszmilliárd légy nem tévedhet!
Aki környezettudatos, az csak műanyag kaját ehet. Belátható, hogy egy szabadon tartott ökocsirke felneveléséhez sokkal nagyobb erdőterületet kell kivágni, mint azéhoz, amelyik 20 nap alatt felnő egy apró ketrecben. Pénzkidobás címszó alatt vettünk még egy Bangkok térképet, amin állítólag rajta vannak a buszjáratok. Végül is rajta voltak, ahogy rajta volt Colombia, Colambia, Greence, Greece és Czechoslovakia nagykövetsége is. Hasznos dolog tudni mi hol van, különös tekintettel Csehszlovákia követségére, legyen az ember felkészülve az időviharokra is.
A rettenetes nagy tevékenységre erősen rápihentünk, mielőtt elmentünk vacsorázni, amit újabb erőteljes lazítás követett, majd alvás előtt még kiszaladtunk egy kis levezető nassolásra. Eseményteljes nap volt, megint nem csináltunk semmit, amitől megszerettük volna a helyet.
Utolsó kommentek