A busz viszonylag pontosan jött értünk és kifuvarozott a kikötőbe. Nem a cölöpházas halászkikötőbe, hanem a másikba, ahol például szép nagy konténerhajók is álltak nem messze a saját kis bárkánktól, amibe éppen búvárfelszerelést pakoltak.

Mikor befizettünk a túrára, két lehetőség között vacilláltunk: volt egy óccsó túra, négy szigetet meglátogatásával, úszó bárral, sznorkellinggel, sok emberrel, meg a drága kevés emberrel, sok korallal. Utóbbi mellett döntöttünk, pedig sóher énünk gyakran kényszerít a helytelen útra.

A hajó mellett rajtunk kívül még két ember téblábolt, nekik szánták a palackokat. Mint kiderült nagyjából meg is volt az egész társaság. Akkor éreztük, hogy jól döntöttünk. Az első helyszínig tartó úton bedobtunk egy kávét és beszélgettünk. Mielőtt a búvárok nekiálltak beszuszakolni magukat a csini fekete neoprén ruhába, aztán felszerszámozták őket és mehettek is a vízbe. Nagy meglepetésünkre mi is kaptunk fétis gúnyát a szemüveg és a békaláb mellé, majd mehettünk mi is Isten hírével.

Egy szál fürdőgatyában nem egy nagy élmény a vízben libegni, mert 20 perc után fázni kezd az ember, akkor is, ha meleg a víz. Viszont így, hogy szépen kistafíroztak, kellemesen lehetett vízihullát játszani. Az ember csak ernyedten sodródik, néha kifújja a vizet a pipából és nézi, hogy mi van lent. A víz sajnos elég zavaros volt, de azért rossznak semmiképpen nem volt mondható.

Búvárjaink visszaérkezése után átálltunk egy másik helyre, ami már a hajóból jobbnak nézett ki. Bár utastársaink ausztrálok voltak, akik mindig elégedettek, nem reklamálnak, de azért éreztem a hangjukban némi csalódottságot az előző hely látási viszonyaival kapcsolatban. (Hát, ez az esős évszak, ami a fene tudja mikor van. Bárkit kérdezünk meg, mindig azt a választ kapjuk, hogy az eleje, vagy a vége, vagy a közepe. Az útikönyv is összevissza ír róla. Mellesleg éjjel is szakadt az eső, még jó hogy reggelre elállt, mert ugyan a vízben nem leszünk vizesebbek, a hangulat mégiscsak jobb, ha süt a nap.)

Egy kis öböl mellett kötöttünk ki egy bójához, mert igazán nem szép dolog a horgonyt csak úgy bevágni a korallok közé. A búvárok még pihentek egy kicsit a két merülés között, de nekünk nem volt téma a dekompresszió, azonnal csobbanhattunk. A víz gyönyörű tiszta volt és nyüzsögtek benne a halak. Egyetlen negatívumot tudnék csak említeni, az uszony feltörte mindkettőnk lábát. Tiszta röhej, mintha sétáltunk volna benne! Szerencsére nem volt igazi úszószám, amit bemutattunk. Elsodródtunk a parti sziklákig, és néztük, ahogy halrajok legelésznek a zátonyon. G egy teknőst is látott, de ahogy a teknős őt meglátta, elmenekült. Nem csoda, ismerve a helyi étkezési szokásokat. Cápától nem kell a környéken tartani, - bár szívesen megnéztem volna egyet –, mert szó szerint kizabálták őket a tengerből. Pontosabban csak az uszonyukat, de uszony nélkül szart sem ér a cápa, elsüllyed a fenébe. Legalább egy órán át tettettük a hullát, és már kezdtem aggódni, hogy valaki megcsáklyáz. Néha azért nem bírtam ellenállni, és egy nagy levegővel lemerültem, hogy vessek egy közelebbi pillantást a különböző élőlényekre. Eszméletlen jó érzés a korallok felett, között úszni, de még így szabad tüdővel is erőteljesen kell fújni befogott orral, csukott szájjal, hogy a nyomás kiegyenlítődjön. Ha nem tenné az ember, beszakadna a dobhártyája, bár erre ehhez megfelelő mértékben hülyének kell lenni, mert a fülben kitűnően érezhető a nyomás, ami egyre fokozódik, míg aztán fájdalomba nem vált. Akinek nem volt még semmilyen fülgyulladása, az ez most nem fogja érteni (szerintem ilyen ember nincs, vagy a gyermekkorát kómában töltötte), de kb. annyira fáj, mint amikor egy kiadós strandolás után az ember bedurrant fülét megtekerik.

A vízből kimászva különös, régen elfelejtett gyermekkori emlékek idéződtek fel, ahogy a ruhában 37°C-osra melegedett víz lábszárunk mentén távozott. A harmadik helyen is jók voltak a látási viszonyok, és habár kevesebb volt a hal, a korallok kárpótoltak. Itt több hajó is állt, de a búvárok másfelé kószáltak, így a part mentén csak mi úszkáltunk, meg egy apró üvegfenekű csónak kínai turistákkal. Aláúsztam és felintegettem nekik, ők pedig vadul fotóztak.

A túránk az ilyenkor szokásossal ellentétben nem hamarabb ért véget a meghirdetettnél, hanem kicsit tovább tartott. Közben a tojásos szendvicsek is szépen elfogytak, úgyhogy tényleg ideje volt a part felé venni az irányt. Amit korábban nem tudtunk és most kellemes meglepetésként ért, ebédelni vittek. Ebéd után aztán elbúcsúztunk és zuhanyozni mentünk a szállodába. Kezdtem érezni, hogy bizony szépen leégtem. Mert szép dolog a neoprén ruha, meg a víz, de a fejem teteje folyamatosan a napon volt, és azon, hogy úgy mondjam csekély a védelem. Természetesen volt napkrém nálunk, de ki gondol ilyesmire? Legközelebb talán én, de csak akkor, ha nem sült ki végleg az agyamnak az erre a célra fenntartott része.