Tiny Little Big Thing

A motorozás most még hosszabbnak tűnt, ugyanis a saját cuccainkon kívül még a sofőrjeinknek is volt egy-egy hátizsákja. A bejáratnál aztán lecuccoltunk, hogy fizessünk, ami nem kedvenc szórakozásunk, de másnak sem, ezért is ejtik túszul az útleveleket. Ha már ott voltunk és időnk is volt, gondoltuk megnézzük a botanikus kertet. Úgy tűnt, hogy éppen senki nem lelkesedik az ötletért, hogy minket kísérgessen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, úgyhogy inkább a kezünkbe nyomták a kulcsot, megmutatták az irányt, és a lelkünkre kötötték, hogy a kaput tartsuk zárva. A kaput zárva tartottuk, bár nem tudom, hogy azért, hogy bent maradjanak a dolgok, vagy azért hogy kint.

A botanikus kert nem annyira volt lenyűgöző, inkább valami faiskolához hasonlított, vagy éppen csak egy lekerített erdőrészhez. Szóval a fák helyett inkább a lepkéket néztük, találunk-e köztük olyat, amilyet még nem láttunk. Találtunk, nem is egyet. Természetesen a fotózásba ezek sem mentek bele, ellenben a botsáskákkal, akiknek semmi ellenvetésük nem volt, azzal szemben, hogy szex közben fotózom őket, még akkor sem, mikor egy harmadik is beszállt. Vagy inkább csak cserebogár szeretett volna lenni, a fene se tudja. Mindenesetre nem könnyű megszámolni, hogy egy ágon éppen hány botsáska van.

A botanikus kert arra mindenképpen jó volt, hogy szünetet tartsunk a motorozásban. Visszatérve ugyanis máris szállhattunk vissza, hogy Nho Quanba repítsenek motorosaink. Persze nem túl nagy sebességgel. Mi különösen lassan haladtunk, úgyhogy G és motorosa úgy eltűntek, hogy csak na. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy előttünk biciklizett egy fiatal nő, akit nagyon nem akartunk megelőzni, úgyhogy addig poroszkáltunk mögötte, míg le nem fordult.

Egy benzinkútnál raktak le, ahol már várt a busz, ami sofőrje szerint tíz perc múlva indult. Aztán persze háromnegyed órát vártunk arra, hogy lehúzzanak. A jegyszedő egyszerűen nem volt hajlandó visszaadni, és ragaszkodott hozzá, hogy az út fejenként nem 15, hanem 50.000 dongba kerül. Csak egy húszasnyi visszajárót sikerült kiharcolnunk, pedig bevetettünk mindent. G felírta a rendszámot, aminek nem örült, és le is fényképezte, aminek még kevésbé. A többi utas meg nem értett semmit, mivel később szálltak fel, nekik nyilván azt mondta, hogy hülyék vagyunk, ugyanannyit fizettünk, mint mások. Ez az igazán idegesítő lehúzás, mikor tehetetlenül állsz és legszívesebben kirúgnád a mozgó busz ajtaján, de azzal is csak rosszabb lenne. Még akkor is, ha összesen 1.600 Forintról volt szó, ki tudtam volna tépni a szívét. Nem a pénz, hanem a végtelen pofátlanság miatt.

Ninh Binh-ben a vasútállomás felé vettük az utat, abban a tudatban, hogy hálókocsiban tesszük meg az utat Hueba. Út közben egy kis fekete fogú ember ránk talált azzal, hogy a vonat az vagy megy vagy nem megy, menjünk busszal inkább. Mondtuk, hogy jó, ha nincs vonat, akkor azzal megyünk. Közben azon röhögtünk, hogy mi az, hogy „vagy megy, vagy nem megy”. Aztán rájöttünk, hogy mi nem néztünk híreket, ő meg igen. A Fülöp-szigetekről megérkezett a Ketsana tájfun, meg vele némi csapadék, ami elmosta a vasutat, meg gyakorlatilag elárasztotta a fél országot. Szóval volt vonat, de csak félútig ment, ami még csak félmegoldásnak sem hívható, tényleg buszjegyet kellett vennünk.

Időnk az este fél tízes indulásig bőven volt. Elmentünk pénzt kivenni, meg kajálni, de egyikkel sem értünk el kiemelkedő eredményeket. Az ATM-nek nem tetszett a kártya, a kaja meg kevés volt. Aztán az eső is rákezdett. Az időjárás az utóbbi időben igencsak elpofátlanodott.

Este kilencig megebédeltünk, megvacsoráztunk, a maradék időt meg olvasással, internetezéssel töltöttük. A busz természetesen késett, mert az a dolga, bár nem tudom, hogy a félelmetes Hanoi - Ninh Binh távon, ami összesen talán két óra, hogyan sikerült fél órát összehoznia.

A busz legalább alvósbusz volt, ami nem kényelmes, de az én hosszúságommal, - ami otthon egyáltalán nem kiemelkedő – még mindig jobb, mint egy hagyományos busz, amit viszont G preferál. Ő ugyanis elfér az ülések közti térben.

Szépen elterveztük, hogy majd meglátogatjuk az egyik közeli falut, találkozunk valamelyik kisebbséggel a sok közül, akik a hegyekben élnek, ők meg megpróbálnak eladni nekünk mindenfélét. Ehhez képest mikor felkeltünk olyan köd volt, hogy az utca túloldalát nem lehetett látni, ami elég szép teljesítmény, mert ha valaki leparkol, akkor esélyes egy méretes forgalmi dugó, pedig Sapa nem egy világváros. Kicsit később a köd, vagyis a felhő feljebb emelkedett, ami csak annyit változtatott az időjáráson, hogy esni kezdett. Ez ment egész nap. Ha lent volt a felhő, akkor látni nem lehetett, ha fent, akkor esett belőle az eső. Így aztán inkább levonultunk a szálloda halljába internetezni meg olvasni.

A szobából már tízkor ki kellett jelentkezni, úgyhogy sok választásunk nem is volt. Az előző nap kimosott ruhák természetesen semmit nem száradtak reggelig, elrakni viszont nem akartuk őket így kiteregettük egy esőmentes helyre, de nem reméltük, hogy bármennyivel is szárazabbak lesznek a nap végére. Különösen, hogy néha látni lehetett, ahogy az ablakon begomolyog a köd.

Azért szerencsére akadtak olyan pillanatok, mikor viszonylag tiszta volt az idő és nem is esett. Ezeket a pillanatokat használtuk ki, hogy kimenjünk egyet sétálni, és csináljunk néhány képet a népviseletbe öltözött asszonyokról, akik az utcákat járják. Ha az ember rájuk pillant, azt azonnal kiszúrják, és előrántanak valami hímzett dolgot és megpróbálják eladni. Ilyenkor ha az ember nem néz azonnal félre, akkor számíthat egy hosszú bemutatóra, hiába esküdözik, hogy nem fog semmit venni.

Néhány turista egy-egy fotóért cserébe vesz valamit, gondolván, hogy akkor letudta a jótékonyságot és mindenki jól is járt. Csakhogy ha valaki vesz valamit, azzal még nem szabadul, mert pillanatokon belül megjelenik még húsz asszony, reménykedve, hogy a balek még nem fejezte be a pénzosztást. Jópofán néznek ki a pici asszonyok a puttonyaikkal, ahogy körbevesznek egy termetes európait.

Mi inkább benéztünk a piacra, ahol szépen sorban ülnek a hímzett cuccaik között és míg vevőre várnak, újabbakat gyártanak. Tényleg nagyon szépen hímeznek, csak mi a fenét lehet csinálni egy hússzor húszas hímzett tarisznyával, esetleg egy másfél méteres hímzett szalaggal? Valószínűleg a népviseletük részeként mutatós darab a nyakba akasztható hímzett dolog is, ami leginkább nyakkendőre emlékeztet, de nem hinném, hogy jó benyomást tennék benne a következő állásinterjúmon.

Természetesen a piacon is lelkesen ajánlgatják a portékát, és szinte már vettünk is egy párnahuzatot, de aztán mégse. Sőt a késeknek is ellenálltam, vagy inkább G állt nekem ellen, szóval nem vettünk még egy pár dolgot, amit cipelni kellene.

Délután aztán megérkezett a mikrobuszunk, ami Lao Caiba vitt a vasútállomásra. Azt hittük, hogy beülünk, és megyünk, de nem így alakult. Hiába tettünk egy kört a városba, nem lett több utas, úgyhogy egy fél óra autókázás után újra a szállodánknál álltunk, ahonnan valahogy előkerült még egy csapat. Így aztán már elindulhattunk. Túlzottan nem aggódtunk a körözés miatt, mert a vonat csak kilenckor indult. A vasútállomás melletti éttermek egyikében vacsoráztunk, söröztünk, majd átcaplattunk a vonathoz.

Jegyünk nem volt, csak valami kézzel írt utalvány a szállodától. A kapuban aztán kaptunk érte egy jegyet, ami teljesen más kocsiba szólt, mint ami a fecnin állt, de ez túlzottan nem érdekelt minket. Viszont a nőt, aki adta igen, így utánunk futott, és kavarni kezdett. Angolul nem tudott, de nagyon úgy tűnt, hogy a rengeteg jegy, amit kiosztott aznap eléggé véletlenszerűen került az emberekhez. Mi is kaptunk újakat, bár ezek sem az eredeti helyre szóltak. Végül elvitt az egyik kocsihoz, ahol két másik csajjal leboltolta, hogy egy fülkébe kerüljünk, mint ahogy egyébként arról eredetileg is szó volt. Végül az eredetileg hard sleeper osztályra vett jegyünkért soft sleeper kocsiba kerültünk. Hm, valaki biztos ráfaragott, de annyira azért nem piszkálta az igazságérzetemet a dolog, hogy végigmenjek a vonaton és megkeressem az illetőket.

Aránylag jól aludtunk mindketten, ebben még a mellettünk hangosan horpasztó kínai sem zavart nagyon. Nem sokkal 11 után értünk Kunmingba, ahol búcsút vettünk a németektől és elindultunk a buszállomásra, mivel úgy döntöttünk, azonnal megyünk tovább Zhongdianbe, amit néhány éve, a turizmus fellendítés céljából átneveztek Shangri-Lának. Ezzel a névvel azon kívül, hogy szerintem roppant szánalmas marketingfogás, csak az a baj, hogy nem tudják kimondani a kínaiak, úgyhogy pillanatnyilag Xiangelila néven emlegetik.

Útközben ránk talált egy fickó a közeli szállodáját ajánlgatva. Mikor mondtuk neki, hova igyekszünk, mondta, hogy nekünk egy másik buszállomás lenne jobb, és oda is vezetett, gyakorlatilag vissza a vonatállomás mellé. Meg is vettük a jegyet az este 6-os buszra, majd a hátizsákokat a csomagmegőrzőben hagyva elindultunk várost nézni. Nem sokkal később ismét belebotlottunk a németekbe, ők szintén egy esti buszra vettek jegyet. Megbeszéltük, hogy tengernyi időnk van, így elmegyünk együtt ebédelni. A srác egy évig tanult Kínában, és nagyon jól beszélte a nyelvet, így egyszerűbb volt az élet. Egy nagy forgalmat bonyolító, lepukkant kínai étteremben kötöttünk ki, ahol nagyon örültek nekünk. Igen jutányos áron elfogyasztottunk némi kaját, meg fejenként egy sört. A pincérlány a végén megkért, hogy írjuk fel egy papírra a nevünket. Kíváncsi lennék rá, mit csinál azzal a papírral.

Ezután ismét elbúcsúztunk, bár nem örökre, valószínűleg Lijiangban még összefutunk velük.

Sétáltunk egyet a belvárosban, ami nem túl érdekes. Az egyik parkban láttunk egy transzvesztitát, aki mikrofonba énekelt a népes közönségnek, miközben riszálta magát. Kínában gyakori, hogy a parkokban valaki mikrofonba énekel, a többiek meg nézik, esetleg táncolnak, de tranyókat még eddig nem láttunk. Később láttunk még egy párat, nem tudom, milyen alkalom lehetett.

Valahogy eltelt az idő a busz indulásáig. Fél órával korábban odamentünk, bár a fickó, aki segített jegyet venni, azt mondta, hogy menjünk oda ötre. Amint odaértünk, rájöttünk miért. A busz ugyanis kétszerannyi csomagot szállított, mint embert. Az összes csomagtartó tele volt pakolva, minden ágy alá hatalmas csomagok voltak beszuszakolva. Először fel akarták vitetni velünk a hátizsákokat, de ez láthatóan nem volt megvalósítható, így mégiscsak beszuszakolhattuk csomagtartóba. Még most sem értem, hogy lett hely nekik. Aztán a busz szépen megtelt utasokkal, majd az ágyak közötti helyekre (ami elméletileg az utasok közlekedésére van fenntartva) is zsákok, dobozok kerültek. Általában három sor emeletes ágy van az ilyen buszokon, ezen azonban az utolsó ágyak között nem volt hely kihagyva, így alul is és felül is egy-egy 5 személyes ágy volt. Erre gond nélkül bemásztak egymás mellé vadidegen emberek. Kis késéssel sikerült elindulnunk.

Mivel a Kunmingba menő vonat elcsípésén kívül más tervünk nem volt a mai napra, jó sokáig aludtunk. Igazából csak az éhség vett rá, hogy délnél előbb kijelentkezzünk a szobából. A kajavadászat során láttuk, ahogy egy zsebtolvaj kis híján ellopta egy nő pénztárcáját. Fényes nappal, egy nem túl tömött utcán a nő mögött sétálva egyszerűen kizipzározta a válltáskáját, és már éppen a tárcát emelte ki, amikor mi is és a nő is egyszerre észrevettük. A nő megfordult, ráordított a fickóra, aki erre visszaadta a pénztárcát, mintha mi sem történt volna. Aztán pár lépéssel odébbment, és simán sétált tovább, az embereknek a szeme sem rebbent. Később láttunk, hogy 3-4 haverjával együtt volt. Ugyanezen a helyen tegnap G-nek is kizipzározták a hátizsákját, szerencsére odáig nem jutottak el, hogy ki is vegyenek belőle valamit.

Végül egy közeli étterembe ültünk be, ami nagyon rossz döntésnek bizonyult. A szakácsnak merőben más fogalmai voltak a konbao csirkéről, mint nekem, meg mint a világ nagy részének szerintem. Gyakorlatilag egy adag robbantott csirkén, meg egy marék mogyorón kívül semmi más nem volt benne. Ilyenkor igazán idegesítő, hogy nincs közös nyelv a személyzettel, hogy elmagyarázzuk, mi is a probléma. G nagyon bölcsen csak sült krumplit rendelt, sót már nem sikerült hozzá szerezni, mert a mutogatást sem értik.

Délután kiballagtunk a vonatállomásra, ehhez gyakorlatilag csak át kellett menni az út túloldalára. Úgy tűnt, hogy az összes külföldit egy vagonba rakták. Minden kabinban volt egy külföldi páros. Két német, akikkel előző nap, a rizsföldekről hazafelé jövet, majd később a szállodában is összefutottunk, pont a szomszédos kabinba került. Mindketten azt gondoltuk, hogy apa és fia, de kiderült, hogy nincs rokoni kapcsolat közöttük, az idősebb fickó a srác anyjának volt a pasija, valamikor 10 évvel ezelőtt. Meginvitáltak minket konyakos kólára. Végül kockázni kezdtünk, a vesztesnek kellett innia. Berúgáshoz messze nem volt elég a mennyiség, mivel azonban hónapok óta sörön kívül más alkoholt nem ittunk, nagyon jól esett.

A vonaton 10-kor lámpaoltás van, így korán nyugovóra tértünk.

Reggel első programként elmentünk a buszállomásra, ami természetesen nem volt már ott, ahol lennie kellett volna. Öt perc taxizással kiderült, hogy a város szélére költözött, de lehet, hogy csak ideiglenesen, mert tulajdonképpen egy nagy bádogtető és egy bódé volt az egész. Egyik a buszoknak, a másik a jegyeknek. Utóbbinál az is kiderült, hogy marhára nem mennek buszok Guilinbe, ahhoz túl kicsi a hely. Rögtön taxizhattunk is vissza a városba.

Szerencsére csak jegyet akartunk venni, nem teljes harci díszben vonultunk fel. Ezután elindultunk kaját keresni. A fél városon való átsétálás után végül egy folyóparti kifőzdénél kötöttünk ki, ahol halat ettünk. Az ilyen helyeken általában kis pálcikára tűzve ki van rakva minden, de csak félig van megsütve. Amikor a kedves vendég választ valamit, akkor azt bevágják az olajba pár percre és már kész is. Ha a vendég figyelmes és idejében kiált rá az eladóra, akkor nem keni be a kajáját méregerős paprikamasszával, hanem megkaphatja natúrban is. Utóbbira szavaztunk mindketten, mert néha az ért jó, ha az ételnek van íze is, habár ugye tudjuk, hogy kell még bele erős.

Az ebédünk letömörítésére egy másik árusnál kivit vettünk. Persze nem fonnyadt kis savanyú szart, hanem olyat, amiből négy darab másfél kiló, és édes. Ott a helyszínen be is zavartuk az egészet, hogy aztán tele hassal sétálgassunk.

Ugyan van néhány templom és régi rezidencia, amit meg lehet nézni a városban, de nem küzdöttünk, hogy megtaláljuk őket, Fenghuang amúgy is egy olyan hely, ahol jó az utcán lődörögni minden cél nélkül. A legtöbb boltban már a turistákra szakosodtak ugyan, de némelyik így is tradicionális. Például az, amelyik két dimenzióba fejtett, füstölt malacfejeket árul. Malac mellett van egyéb állatfaj is, de mind szigorúan síkba fektetve.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy egy hideg sört ledöntünk. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Így visszamentünk a szállodánkhoz, ahol mérsékelten magas áron adták és a folyóparton ülve meg is ittuk.

Sör után nagy mászkálási ingerünk nem volt, de azért a cuccainkkal kivonultunk arra a buszállomásra, amelyikre érkeztünk. Már ha lehet egy teret bódéval és sok busszal buszállomásnak nevezni. Felültünk az első Huaihuába tartó buszra, és vártuk, hogy megteljen, mert ugye üresen nem közlekednek. Mikor megtelt, akkor kijelentették hogy át kell szállni egy másikra, mert az, amin ülünk, rossz. A másik viszont nagyobb volt, úgyhogy még kellett várni, hogy megteljen.

Így aztán az gyakorlatilag plusz egy órát üldögéltünk a buszban, de még így is abban a szerencsében volt részünk, hogy Huaihuába érve egy órán belül indult busz Guilinbe.

Gyorsan bevásároltam némi útravalót és vártuk, hogy jöjjön a busz. Persze késett, de ilyen távnál sokat nem számít. Elhelyezkedtünk a majdnem üres buszon, kiválasztva egy-egy szimpatikus ágyat, és már mentünk is. A városból kiérve aztán egyértelművé vált, hogy alvás az nem lesz, ugyanis éppen új utat építenek. A kínai útépítés nem olyan, mint az európai, hogy halad a gépsor, elöl földmunka, hátul meg már a felfestés. Nem, először száz kilométeren elbontják az utat. Mikor ez kész, akkor csinálnak kis terelőutakat, és elbontják a hidakat is, hogy aztán nekikezdjenek a földmunkának. Mikor a teljes építeni kívánt szakaszon kész a földmunka, akkor jöhet a következő fázis és így tovább, miközben azért a forgalom folyik, mert nem lehet azt mondani, hogy akkor most nem lehet A-ból B-be menni egy évig. Szóval legalább száz kilométert tettünk meg földúton, miközben a DVD lejátszó nem adta fel a küzdelmet, próbálta lejátszani az Ultimate crime fighter című sorozat újabb epizódját, de a rázkódás miatt inkább diavetítés volt az egész.

A délutánt arra szántuk, hogy megnézzük az Ég templomát. Csak két metrómegálló, meg a séta a metróig, szóval inkább gyalog mentünk. Szép hosszú megállók voltak, az biztos, de közben felfedeztük, hogy az utunk a Gyöngy piac mellett visz el. Tulajdonképpen egy áruház, ahova a turistákat szokták hozni. El is határoztuk, hogy visszafelé benézünk.

A templom egy parkban áll, néhány más szentéllyel együtt. Elsőnek magához az Ég templomához mentünk, ahol régen a császár imádkozott a jó termésért, vagyis a jó bevételért. Egy négyzet alakú területen áll, ami a földet jelképezi, de maga a templom és a háromszintes alapja kerek, ami az ég jelképe. Maga a templom tulajdonképpen olyan, mint a legtöbb kínai templom, csak hát kör alaprajzú. Ami még érdekes volt, hogy itt a tetőn lila és zöld cserepek voltak, amilyet máshol nem láttunk. Természetesen itt sem voltunk egyedül, meg kellett osztani a helyet még néhány száz turistával, de nem panaszkodhatunk, hétvégén biztos többen vannak.

A templomtól egy hosszú, hídnak nevezet úton jutottunk el a következő szentélyig, amit viszont nem négyzet alakú területre építettek, hanem egy kör alakú fallal vettek körbe.

A sok lüke turista, vagy idegenvezető meg felfedezte, hogy a fal milyen jól vezeti a hangot. Ha a fal mellett mond valamit az ember, azt a túloldalon kitűnően hallani. Kivéve persze, ha egyszerre próbálja a jelenséget száz ember, mert akkor csak középkorú kínai nőket lehet hallani, ahogy azt visítják, hogy „Wheee?”. Mi is leginkább csak ezt hallottuk, meg G-nek sikerült elkapnia egy mondatomat, miszerint „Lóf...t se hallok!”. Miután így adtunk az akusztika tudományának, tovább is vonultunk a Kerek oltárhoz, ami nagyon hasonlított az Ég templomára, csak nincs templom. Pontosabban maga az alap az. Három szint fehér márvány sok sárkánnyal, meg számmisztikai alapon kirakott kőburkolat. Nekünk sokat nem mond, de mindenki lelkesen fényképezkedett a kör közepén állva. Mi meg egy egyetemista kérdőívét töltöttük ki Pekingről. Sok hülye kérdésre kellett választ adni 1-7-ig tartó skálán. Némileg meglepő volt, hogy megkérdezte azt is, hogy mi a véleményünk a szólásszabadságról. Kapott is a kérdés egy nagy egyest. Különösen hülye kérdésnek ítéltem a Peking vadvilágáról szóló kérdést. Mégis mit érthet alatta? Még galambot se nagyon láttunk. Verebek vannak.

A sok szentély után megcéloztuk az üzleti szentélyt, ami kellemesen légkondicionált volt. A boltok alaposan fel voltak szerelve mindenféle gönccel, amit egy turista megvehet, de biztos nincs rá szüksége. Az árak is turistákra voltak szabva, de ez egyáltalán nem érdekelt minket, mert alkudni tudunk. Akartam venni evőpálcikát, de olyan pofátlan árat mondott, hogy nem kötöttünk üzletet, pláne, hogy mereven elzárkózott az alku intézménye elől, én meg nem vagyok hülye. Legalábbis nem teljesen.

Felfedeztük viszont, hogy árulnak teljesen eredeti hamis Crocsot, amit G rögtön fel is próbált. A nő már ütötte is a számológépbe az árát, hogy 320, de ő most itt odaadja nekünk 255-ért. Gurgulázva tört ki belőlem a röhögés, amit ő nagyon helyesen úgy értelmezett, hogy elutasítjuk az ajánlatát. Beütöttem a saját ajánlatomat 20 yuanról. Ugyan a szája azt monda, hogy biztos csak humorizálok, de láttam rajta, hogy lesz üzlet. Hosszas huzavona után megjutalmaztuk és belementünk a piaci árnál lényegesen magasabb 30 yuanos vételárba. Később egyébként láttunk eredetit 150-ért. De az olyan ritka, mint a vadvilág Pekingben.

A fennmaradó időnket leginkább a szállodánk bárjában töltöttük. Egész sok időnk lett, mikor kiderült, hogy állításommal ellentétben a vonat nem tizenkilenckor, hanem simán kilenckor megy. Még szerencse, hogy volt wifi.

Este aztán átvonultunk a szemközti vasútállomásra, annak is a soft seat várójában, ahol valóban kárpitozott székek és asztalok voltak, mi viszont a hátizsákunkon üldögélve ettük meg a hamburgerünket, mert minden szék foglalt volt.

Aztán be is szállhattunk a vonatba. Az aluljáróból kimászva aztán rájöttünk, hogy miért is volt olyan rohadt drága a jegy. Igazából űrhajóra szólt. Fél óra volt az is, hogy megfejtsük hogyan mászhatunk fel a felső ágyra, ahova a jegyünk szól. Minden ágy felett volt tévé, hozzá fülhallgató, bár adást nem sikerült kicsikarni belőle. Úgy tűnik egyébként, hogy az űrkorszak embere már csak hitelkártya, fogkefe felszereléssel utazik, mert a csomagoknak nem volt hely. Elhelyezkedtünk és olvasgattunk kicsit. Indulás után aztán kiderült, hogy mire képes az űrhajónk. Zajtalanul és mindenféle tüdüm-tüdüm hangok nélkül 160 km/h-val zúztunk dél felé. A hangosbemondó meg bemondta, hogy a következő állomás Suzhou. Remek, cca. 1400 km megállás nélkül.

Nagy biztonsággal aludtunk tizenegyig, nem zavart meg semmi. A szomszédok próbálkoztak, de nem ment. A kínaiak egész jól elvannak a többi kínaival, de valószínűleg a legtöbb külföldinek az idegeire mennek. Előszeretettel keresik rokonaikat fejhangon visítva, hogy „Eeee!?”, amire a halottak is felébrednének, kivéve ha kínaiak, mert akkor még az élők se. Ahogy a kígyók a saját mérgükkel szemben, úgy a kínaiak is a saját idegesítőségükkel szemben rezisztensek. További csodálatos tulajdonságuk, hogy bárhol, bármilyen pozícióban képesek elaludni, ez még mindig nem fér a fejünkbe.

Mivel a szobánkat gyakorlatilag kitöltötte a kang, szét is lehetett rajta rakni azt, ami rendelkezésre állt a hátizsákunkban, és szét is raktuk. Érdekes, hogy ugyanaz a mennyiség egyszerre tud sok és kevés lenni. Mikor vinni kell, akkor határozottan sok, amikor találni kéne még egy tisztát, akkor kevés. Amikor szétterítjük a szobában, akkor megint sok. Változatos ruházkodáshoz nagyon kevés, de mikor vissza kell pakolni akkor hirtelen nagyon sok lesz megint. Az alapszabály az, hogy ha befért, akkor valami kimaradt.

A legnagyobb melegben indultunk el, hogy megnézzük azokat a helyeket, amik az előző nap kimaradtak.

Elsőnek az útikönyv által is ajánlott Lei Lütai családi villát néztük meg. Azt hiszem, ők voltak a bankárék, úgyhogy szép nagy házuk volt, bár inkább házak. Ebben az esetben is a több kisebb épületet preferálták. Volt csarnok a fogadásoknak, aztán a szolgálók lakrésze, meg magasabban az összes többinél, - hogy azért mindenki tudja ki az úr a háznál -, a családi lakrész. Az épületegyüttes persze nem rossz, de mint családi ház, nem kéne. A szolgák lakása volt a legvilágosabb, de ennek köszönhetően gondolom télen dermesztő hideg volt, a család szobái meg sötétek és meglehetősen kicsik voltak. Persze minden egyes szobában volt kang, ami nem csak ágyként funkcionált, hanem a berendezésből jól látható, hogy télre gyakorlatilag odanőtt a seggük. Rögtön a kang szélén kisszekrény, gondolom a legfontosabb dolgokkal, meg íróasztalka minden szükségessel, a kang mellett egy kis tűzhely, legyen már tea is karnyújtásnyira. Egy dolgot nem láttam ezekben a házakban és az a vécé.

A rezidencia után a kormányzati negyedbe mentünk, már ha lehet így nevezni. Tulajdonképpen itt volt a bíróság, az adóhatóság és a börtön, meg természetesen a templom, mert az mindenhova kell. Ha templom nem is, hát egy kis házioltár még ma is elfér a sportcipők közt a boltban.

Mivel jó meleg volt, nagyon gyorsan megegyeztünk abban, hogy kéne inni egy sört. A sör irányába haladva még vetettünk egy gyors pillantást az újságos múzeumra, de tényleg csak annyi ideig voltunk benn, míg kilyukasztották a jegyünket. Történt ugyanis, hogy kínai újságokról kínaiul lehetett látni mindenfélét, meg volt néhány külföldi lap is, hogy nemzetközi legyen a kiállítás. Muzeális értékűnek nem mondanám a 2008-as újságokat. Még meg sem sárgultak.

A sör jól esett egyébként, bár igen távol áll a legjobb sör fogalmától a Pingyao környéki söripari alkotás. Van választék, csak hát a helyi sör jelentős árelőnnyel indul még a Tsingtaoval szemben is, nem is beszélve az import sörökről, amiket meg se néz az ember az itallapon. Annyira azért nem volt rossz, hogy ne igyak még kettőt. Közben elbeszélgettünk, néztük, ahogy az utca délelőtti oldala átadja a munkát a délutáninak.

Mivel pontosan észak-déli irányú az utca, délelőtt a keleti oldalon nézi mindenki a bazárt, délután meg a nyugatin, attól függően, hogy hol van éppen árnyék. Tulajdonképpen az éppen napos oldal be is zárhatna.

Ahogy aztán szépen szétterült az árnyék, eljött az ideje, hogy mégiscsak felkeljünk és újabb sör helyett a hátizsákokért menjünk.

A szállodánk melletti ócskásnál kiszúrtam egy kést, ahogy fordultam volna be. Gondoltam megnézem, és nem kellett csalódnom a szememben, meg a szemüvegemben, szép példányt találtam. Nem kínai, legalábbis nem annak tűnt, hanem japánnak, Kicsit rozsdás, de meglepve láttam, hogy damaszkolt pengéje van. A nyél és a tok is fa, nem is lötyög, ki sincs csorbulva. Megkérdeztem, hogy mégis mit kér érte, de már raktam is le. Aztán a számológépbe egy nullával kevesebbet ütött, mint amire számítottam, de hát tizenkilencre miért ne húzzunk lapot, ragaszkodtam 60% engedményhez, és meg is állapodtunk. Hát ez még igazán be kell, hogy férjen a hátizsákba, csak majd a röntgennél legyenek olyan figyelmesek, ahogy szoktak.

Sokat nem sétáltattuk őket, hanem felszálltunk egy elektromos triciklire, ami taxiként funkcionál, csúcsra járatva akár nyolc embert is elvisz. Szerencsére mi csak ketten voltunk, hátra meg beültettük a zsákokat és irány a vasút.

Volt még idő venni szotyit, meg kipiszkálni G bakancsának talpából a szöget, ami beleállt. Igazából rajzszög volt, aminek a feje letört. Eltartott egy darabig, míg átrángattam a bakancson. Amerre jött, arra nem akart távozni.

Aztán eljött az idő és mi berambózhattunk a peronra. Vonat még sehol nem volt, de már ment a tülekedés, hogy ki jut be elsőként. Aztán elirányítottak mindenkit a jegye alapján, hogy merre is keresse a kocsit, ami még mindig nem volt ott. Szépen sorba állítottak mindenkit a leendő kocsija leendő ajtajánál, hogy flottul menjen a beszállás.

Természetesen mikor megjött a vonat, az ajtó három méterrel arrébb volt, így lehetett megint rambózni, ami nemzeti sport. Nem vagyunk még igazán jók benne, mert még mindig különbséget teszünk férfi és női játékosok között, amit utóbbiak rútul kihasználnak.

A vagonban aztán közöltük a rossz hírt két emberrel, miszerint ők a továbbiakban állva fognak utazni és elfoglaltuk a helyünket. Nem is hard seat jegyet kaptunk, hanem soft seatet, légkondival. Sajnos az üléseket valaki olyan tervezte, aki buddhista filozófiából doktorált, és hát ennek megfelelően valószínűleg valamely buddhista tanból vezethette le, hogy milyen a kényelmes ülés. Majdnem olyan, azt kell mondanom, majdnem, mert ez kényelmetlen volt az első perctől kezdve a hétszázhuszadikig.