Reggel első programként elmentünk a buszállomásra, ami természetesen nem volt már ott, ahol lennie kellett volna. Öt perc taxizással kiderült, hogy a város szélére költözött, de lehet, hogy csak ideiglenesen, mert tulajdonképpen egy nagy bádogtető és egy bódé volt az egész. Egyik a buszoknak, a másik a jegyeknek. Utóbbinál az is kiderült, hogy marhára nem mennek buszok Guilinbe, ahhoz túl kicsi a hely. Rögtön taxizhattunk is vissza a városba.

Szerencsére csak jegyet akartunk venni, nem teljes harci díszben vonultunk fel. Ezután elindultunk kaját keresni. A fél városon való átsétálás után végül egy folyóparti kifőzdénél kötöttünk ki, ahol halat ettünk. Az ilyen helyeken általában kis pálcikára tűzve ki van rakva minden, de csak félig van megsütve. Amikor a kedves vendég választ valamit, akkor azt bevágják az olajba pár percre és már kész is. Ha a vendég figyelmes és idejében kiált rá az eladóra, akkor nem keni be a kajáját méregerős paprikamasszával, hanem megkaphatja natúrban is. Utóbbira szavaztunk mindketten, mert néha az ért jó, ha az ételnek van íze is, habár ugye tudjuk, hogy kell még bele erős.

Az ebédünk letömörítésére egy másik árusnál kivit vettünk. Persze nem fonnyadt kis savanyú szart, hanem olyat, amiből négy darab másfél kiló, és édes. Ott a helyszínen be is zavartuk az egészet, hogy aztán tele hassal sétálgassunk.

Ugyan van néhány templom és régi rezidencia, amit meg lehet nézni a városban, de nem küzdöttünk, hogy megtaláljuk őket, Fenghuang amúgy is egy olyan hely, ahol jó az utcán lődörögni minden cél nélkül. A legtöbb boltban már a turistákra szakosodtak ugyan, de némelyik így is tradicionális. Például az, amelyik két dimenzióba fejtett, füstölt malacfejeket árul. Malac mellett van egyéb állatfaj is, de mind szigorúan síkba fektetve.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy egy hideg sört ledöntünk. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Így visszamentünk a szállodánkhoz, ahol mérsékelten magas áron adták és a folyóparton ülve meg is ittuk.

Sör után nagy mászkálási ingerünk nem volt, de azért a cuccainkkal kivonultunk arra a buszállomásra, amelyikre érkeztünk. Már ha lehet egy teret bódéval és sok busszal buszállomásnak nevezni. Felültünk az első Huaihuába tartó buszra, és vártuk, hogy megteljen, mert ugye üresen nem közlekednek. Mikor megtelt, akkor kijelentették hogy át kell szállni egy másikra, mert az, amin ülünk, rossz. A másik viszont nagyobb volt, úgyhogy még kellett várni, hogy megteljen.

Így aztán az gyakorlatilag plusz egy órát üldögéltünk a buszban, de még így is abban a szerencsében volt részünk, hogy Huaihuába érve egy órán belül indult busz Guilinbe.

Gyorsan bevásároltam némi útravalót és vártuk, hogy jöjjön a busz. Persze késett, de ilyen távnál sokat nem számít. Elhelyezkedtünk a majdnem üres buszon, kiválasztva egy-egy szimpatikus ágyat, és már mentünk is. A városból kiérve aztán egyértelművé vált, hogy alvás az nem lesz, ugyanis éppen új utat építenek. A kínai útépítés nem olyan, mint az európai, hogy halad a gépsor, elöl földmunka, hátul meg már a felfestés. Nem, először száz kilométeren elbontják az utat. Mikor ez kész, akkor csinálnak kis terelőutakat, és elbontják a hidakat is, hogy aztán nekikezdjenek a földmunkának. Mikor a teljes építeni kívánt szakaszon kész a földmunka, akkor jöhet a következő fázis és így tovább, miközben azért a forgalom folyik, mert nem lehet azt mondani, hogy akkor most nem lehet A-ból B-be menni egy évig. Szóval legalább száz kilométert tettünk meg földúton, miközben a DVD lejátszó nem adta fel a küzdelmet, próbálta lejátszani az Ultimate crime fighter című sorozat újabb epizódját, de a rázkódás miatt inkább diavetítés volt az egész.