A motorozás most még hosszabbnak tűnt, ugyanis a saját cuccainkon kívül még a sofőrjeinknek is volt egy-egy hátizsákja. A bejáratnál aztán lecuccoltunk, hogy fizessünk, ami nem kedvenc szórakozásunk, de másnak sem, ezért is ejtik túszul az útleveleket. Ha már ott voltunk és időnk is volt, gondoltuk megnézzük a botanikus kertet. Úgy tűnt, hogy éppen senki nem lelkesedik az ötletért, hogy minket kísérgessen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, úgyhogy inkább a kezünkbe nyomták a kulcsot, megmutatták az irányt, és a lelkünkre kötötték, hogy a kaput tartsuk zárva. A kaput zárva tartottuk, bár nem tudom, hogy azért, hogy bent maradjanak a dolgok, vagy azért hogy kint.

A botanikus kert nem annyira volt lenyűgöző, inkább valami faiskolához hasonlított, vagy éppen csak egy lekerített erdőrészhez. Szóval a fák helyett inkább a lepkéket néztük, találunk-e köztük olyat, amilyet még nem láttunk. Találtunk, nem is egyet. Természetesen a fotózásba ezek sem mentek bele, ellenben a botsáskákkal, akiknek semmi ellenvetésük nem volt, azzal szemben, hogy szex közben fotózom őket, még akkor sem, mikor egy harmadik is beszállt. Vagy inkább csak cserebogár szeretett volna lenni, a fene se tudja. Mindenesetre nem könnyű megszámolni, hogy egy ágon éppen hány botsáska van.

A botanikus kert arra mindenképpen jó volt, hogy szünetet tartsunk a motorozásban. Visszatérve ugyanis máris szállhattunk vissza, hogy Nho Quanba repítsenek motorosaink. Persze nem túl nagy sebességgel. Mi különösen lassan haladtunk, úgyhogy G és motorosa úgy eltűntek, hogy csak na. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy előttünk biciklizett egy fiatal nő, akit nagyon nem akartunk megelőzni, úgyhogy addig poroszkáltunk mögötte, míg le nem fordult.

Egy benzinkútnál raktak le, ahol már várt a busz, ami sofőrje szerint tíz perc múlva indult. Aztán persze háromnegyed órát vártunk arra, hogy lehúzzanak. A jegyszedő egyszerűen nem volt hajlandó visszaadni, és ragaszkodott hozzá, hogy az út fejenként nem 15, hanem 50.000 dongba kerül. Csak egy húszasnyi visszajárót sikerült kiharcolnunk, pedig bevetettünk mindent. G felírta a rendszámot, aminek nem örült, és le is fényképezte, aminek még kevésbé. A többi utas meg nem értett semmit, mivel később szálltak fel, nekik nyilván azt mondta, hogy hülyék vagyunk, ugyanannyit fizettünk, mint mások. Ez az igazán idegesítő lehúzás, mikor tehetetlenül állsz és legszívesebben kirúgnád a mozgó busz ajtaján, de azzal is csak rosszabb lenne. Még akkor is, ha összesen 1.600 Forintról volt szó, ki tudtam volna tépni a szívét. Nem a pénz, hanem a végtelen pofátlanság miatt.

Ninh Binh-ben a vasútállomás felé vettük az utat, abban a tudatban, hogy hálókocsiban tesszük meg az utat Hueba. Út közben egy kis fekete fogú ember ránk talált azzal, hogy a vonat az vagy megy vagy nem megy, menjünk busszal inkább. Mondtuk, hogy jó, ha nincs vonat, akkor azzal megyünk. Közben azon röhögtünk, hogy mi az, hogy „vagy megy, vagy nem megy”. Aztán rájöttünk, hogy mi nem néztünk híreket, ő meg igen. A Fülöp-szigetekről megérkezett a Ketsana tájfun, meg vele némi csapadék, ami elmosta a vasutat, meg gyakorlatilag elárasztotta a fél országot. Szóval volt vonat, de csak félútig ment, ami még csak félmegoldásnak sem hívható, tényleg buszjegyet kellett vennünk.

Időnk az este fél tízes indulásig bőven volt. Elmentünk pénzt kivenni, meg kajálni, de egyikkel sem értünk el kiemelkedő eredményeket. Az ATM-nek nem tetszett a kártya, a kaja meg kevés volt. Aztán az eső is rákezdett. Az időjárás az utóbbi időben igencsak elpofátlanodott.

Este kilencig megebédeltünk, megvacsoráztunk, a maradék időt meg olvasással, internetezéssel töltöttük. A busz természetesen késett, mert az a dolga, bár nem tudom, hogy a félelmetes Hanoi - Ninh Binh távon, ami összesen talán két óra, hogyan sikerült fél órát összehoznia.

A busz legalább alvósbusz volt, ami nem kényelmes, de az én hosszúságommal, - ami otthon egyáltalán nem kiemelkedő – még mindig jobb, mint egy hagyományos busz, amit viszont G preferál. Ő ugyanis elfér az ülések közti térben.