Jól esett az alvás, csend volt és kényelmes ágy alattunk. Egy kicsit sikerült is bepótolni az elmúlt napok után. Ennek ellenére még a reggelit sem késtük le. Ráadásul két tojást kaptunk, amire még nem volt példa. Egyébként mindegy hova megy az ember, a reggelinél mindig ugyanazok a mondatok hangzanak el, már gondoltam is rá, hogy csináltatok egy pólót „coffee with milk, fried egg” felirattal. Általában a reggelit felszolgáló személyzet nyelvtudása ki is merül a kávé, tea és a tojás elkészítésének módozataiban. Ezt is úgy szokták megkérdezni, hogy csak azért értjük, mert a reggeliző asztalnál ülünk. Egyébként meglepően sokan beszélnek angolul, többen, mint mondjuk Thaiföldön.
Myanmarban egészen megdöbbentő helyeken lehet boldogulni az angollal. Nem azt mondom, hogy a főtt kukoricát áruló nénivel el lehetne csevegni az globális felmelegedésről, talán még az időjárásról sem, viszont megérti, hogy hány darabot akarok venni, és meg tudja mondani, hogy mennyit fizessek. Ez meg pont elég.
Délelőtt sok dolgunk nem volt, úgyhogy benéztünk egy netcaféba. A sávszélesség vagy inkább -keskenység itt sem volt jobb vagy rosszabb, mint máshol. Nem túl friss információink szerint a kormány 256 kb/sec-re korlátozta a sebességet mindenhol, amivel mindenféle szofisztikált szűrő nélkül megoldotta, hogy például ne lehessen megnézni a YouTube-on videókat. Ez például azért fontos, mert valaki felnyomta az egyik főfütyi lányának esküvői videóját. Az esküvői ajándékok becsült értéke nagyjából egy trishaw(biciklis taxi)-vezető 35.000 évi fizetésének felelt meg, feltételezve, hogy heti hét napot dolgozik és minden napja elfogadhatóan alakul (összejön négy dolcsi). Meg például felkerültek oda olyan dolgok is, mint az 50.000 szerzetes tiltakozó menete.
A leveleink elolvasása után a szomszédos piacon néztünk körül. Nem vettünk semmit, bár egy szépen faragott Buddha szobrocskánál meginogtunk, de tuti, hogy mire hazaérnénk, letörne a keze. és hát úgy már nem lenne az igazi. Persze a családban úgyis én ragasztok meg mindent, de akkor is!
Délután kivonultunk a buszmegállóba. Természetesen most is fél órával korábbi időpontra rendeltek oda, de most még késett is a busz legalább ugyanennyit. Nem bántuk, mert menetrend szerint hajnali négykor ért volna a busz Bagoba, ami nem a legjobb időpont. Várakozás közben néztük, ahogy telik egy pickup. Mikor már tele volt, jött egy másik, amin ugyanannyi utas volt, és azok mind átszálltak. Összesen huszonegy utast számoltam, de nem volt egyszerű megállapítani a létszámot. Az utakon ezek a legkisebb járművek. Személyautó alig van, cserébe viszont sok a teherautó. Ezek igen változatosak, az ezeréves Hino márkájú, hörgő ősteherautóktól, - amiknek általában már ajtaja sincs -, a házilag barkácsolt alváz, motor, plató, kisszék felszereltségű borzalmakon keresztül a négytengelyes, nyolckerekű óriásokig. Az utóbbiak vitathatatlanul a myanmari utak királyai. Sofőreik csak a legjobbak lehetnek, akik nemcsak kereket tudnak cserélni, de az út szélén képesek egy csavarhúzóval és egy kalapáccsal új hengerfejet legyártani. Ennek megfelelően büszkék is, szépen kifestik járgányaikat, általában valami tájképpel, de mindegyiken szerepel hátul a felirat: NISSAN DIESEL. Nem tudom, mi a típus valódi neve, de mindegy is, mert ezek a gépek nem azok, amik legördültek a futószalagról. Ezek a myanmari NISSAN DIESELek. Pályafutásukat azzal kezdik, hogy az alvázukat megerősítik, hogy jobban bírják a túlterhelést. Gondolom, a felfüggesztést is megpiszkálják, mert a megduplázott alváz teherbírását ki is használják. A plató hátulja lenyitható, bár inkább azt kellene mondani, hogy felcsukható, mert mindig le van nyitva vízszintesig. Két horgonylánc tarja ebben a helyzetben, mivel ebben az országban ez nem a plató hátfala, hanem annak meghosszabbítása. A teherautó akkor van tele, ha kanyarban még éppen nem borul fel. Ezt a terhelést lehet, hogy elviseli a dupla alváz meg a felfüggesztés, de a gumik például nem. Az országot háromszor tudják végigautózni oda-vissza, aztán cserélni kell. Ami még nem viseli ezt, az az úthálózat.
A felújítás folyamatos, de a kézzel, - úgy értem tényleg két kézzel - elegyengetett zúzottkő, amit hengerelés után vödörből meglocsolnak bitumennel, majd újabb kőréteggel látnak el, nem áll ellen pár percnél tovább. És hát ez a technológia napi ötven méter megépítését teszi lehetővé egy brigádnak.
Szerencsére a forgalom nem túl nagy, de így is folyamatos a dudálás. Nem az agresszív fajta, hanem az informatív. Jobbkormányos autókkal csak így lehet előzni. Pár rövid dudálás jelzi az előzési szándékot. Amíg a megelőzendő jármű vissza nem dudál, addig nem lehet menni. Minél szarabb az élet, annál inkább együttműködnek az emberek.
Utolsó kommentek