Reggel megint gyalog indultunk a városba, de most egy másik úton. Mivel a város nagy részét derékszögű utcák alkotják, nem túl bonyolult a tájékozódás, legalábbis ha az ember egyszer megtalálta a helyes irányt.
Séta közben igencsak érdemes figyelni az utat, mert vannak hiányosságai. Szó szerint. A szennyvízelvezetést legtöbb helyen betonlapokkal lefedett árok oldja meg. A betonlapok egyik legfontosabb jellemzője az, hogy eltörnek. Szóval könnyű eltűnni a szarban térdig, ha elbambul az ember. Egyébként az utcák se valami tiszták, de hát közeledünk India felé. Ennek ellenére ugyanúgy, mint bármelyik országban, a gyerekek az utcán tanulnak járni, gyakran mezítláb.
Útközben elmentünk egy szép nagy épületegyüttes mellett. Magas szögesdrótkerítés vette körbe az egészet, de nem volt benne semmi élet, eltekintve a hajléktalan jellegű lakóitól. Valószínűleg ez is valami kormányzati épület volt, talán laktanya. Yangon tele van jellegzetesen minisztérium kinézetű, üres, rohadó épületekkel. Ennek okát speciel tudjuk, és egy kérdésben rejtőzik: Mi Myanmar fővárosa? Yangon. Nem. Rangoon? Az ugyanaz. Mandalay? Az még régebb óta nem. A helyes megoldás: Nay Pyi Taw, 2005 novembere óta. Már látom lelki szemeimmel, ahogy kvízjátékok főnyereményei úsznak el ezen az egyszerűnek tűnő kérdésen. Szóval kitalálták, hogy Yangon eléggé rossz helyen van, mint főváros, mert a tenger felől majd jól lerohanják az amerikaiak, úgyhogy kerestek egy Isten háta mögötti helyet, és kinevezték fővárosnak, és odaköltöztettek mindent. Azt gondoltam volna, hogy ilyenek csak a történelemkönyvekben vannak. Véleményem szerint a myanmari kormány egy kicsit túlértékeli saját maga és országa fontosságát. Nehezen tudom elképzelni, hogy az amerikai hadsereg megmozduljon csak azért, mert Myanmarban diktatúra van. Majd ha lesz olaj is, akkor talán. Egyébként van egy olyan gyanúm, hogy egy ilyen invázió elég költséghatékony és sikeres lenne. Az embereknek itt is vastagon tele van már a bakancsuk a kormányukkal, meg a gazdasági helyzettel.
Lehet, hogy erre ki kellene raknom a kis © jelet, mert hát közismert, hogy a CIA képes a netről lelopni egyetemisták házi feladatait és beadni, mint fáradtságos munkával megírt elemzést.
A központba beérve elsőként a Sule Payát látogattuk meg. Tegnap már jártunk itt, de most be is mentünk. A szent helyek terminus technicusai eléggé zavarbaejtőek tudnak lenni. A paya az egész komplexumra vonatkozik, a zedi meg a közepén álló, leginkább harang alakú épületre, ami általában valami szent relikviát foglal magában. Eredetileg Buddha valamilyen darabját. Később, mikor Buddha már elfogyott, akkor más szenteknek is emeltek ilyen épületeket. (Ha minden darabját összeszednénk, akkor kiderülne, hogy Buddha legalább öt tonnás volt. Volt egyszer egy kutató, az Jézus keresztjének darabjait vette számba a világon, neki is kijött egy legalább 300 méteres kereszt.) És még van a pahto, mint templom a payán belül. Ezekben üldögélnek a Buddha szobrok. De tulajdonképpen a lényeg szempontjából ez nem túl fontos, hiszen a látogatót, - feltéve, hogy nem elvakult hívő – úgyis csak az érdekli, hogy ami fénylik, az arany-e. Nos, nem minden arany, ami fénylik, de jól megkülönböztethető az aranyfesték az aranyozástól, és itt is igen szép mennyiségben lehet látni aranyozást. Szerintem a legavatatlanabb szemnek is azonnal nyilvánvaló, hogy mi a különbség a költségeken kívül.
Ez a paya is jól néz ki. Érdekes módon egy körforgalom közepén áll, de talán pontosabb lenne azt mondani, hogy egy körforgalom fejlődött ki körülötte, hiszen már legalább kétezer éve szent hely. Persze az épületek jönnek és mennek, de egymás jogutódaiként. Sajnos elég sok a földrengés, ami nem annyira tesz jót, főleg a zedi karcsú tornyának.
Tettünk a környéken egy sétát, minek keretében láttuk a függetlenségi emlékművet. Nem volt túl szép, leginkább valami fehér betontüske egy park közepén. Kerítésen kívülről néztük, nem vágytunk a parkba, főleg, hogy úgy tűnt fizetős, és nincs benne egy csepp árnyék sem.
Lehetőségünk nyílt még néhány üres hivatali épület mellett elsétálni, aztán újra a Sule Paya felé vettük az irányt, mert arrafelé vannak a mozik. Rájöttünk ugyanis, hogy moziba akarunk menni, mert évente egyszer szükség van ilyesmire is. Vettünk két jegyet az Avatarra. Kezdésig a közeli piacon néztünk szét, illetve fellifteztünk a Sakura torony 20. emeletén található kávézóba, hogy méregdrágán megigyunk egy kávét, persze csak a kilátás miatt.
A moziban már nagy tömeg várta a filmet. A bejáratnál táblák figyelmeztetnek, hogy fényképezőt illetve kamerát bevinni szigorúan tilos. Ezt fémkereső kapukkal ellenőrzik is, illetve benéznek minden táskába. Nálam tulajdonképpen csak nyolc kiló fotóscucc volt, semmi más, de sikerült becsempésznem.
A terem ajtajánál folytatódott a várakozók sora, bentről meg még eléggé jöttek a robbanások, szóval gondolkodóba estünk. Először is nem gondoltunk bele abba, hogy a film 162 perces, ami egyébként még neccesen belefért volna az időnkbe, de az az előadás, ami pillantanyilag folyamatban volt, tízkor kezdődött, tehát esélytelen volt, hogy fél egyre vége legyen. Nyilván itt is van előzetes, talán még reklám is, de állítólag propaganda híreket is nyomnak film előtt, plusz késés, és nézők ki-, illetve beterelése. Szóval rájöttünk, hogy ez nem fog menni úgy, hogy a végét is lássuk, meg a buszunkat is elérjük. Úgyhogy minden erőfeszítésünk ellenére fel kellett adni az ötletet megint.
A pénztárnál simán visszaváltották a jegyünket, de csak azért, mert volt akkora érdeklődő tömeg, hogy perceken belül újra eladhatták. Kint még jegyüzérek is voltak, amit már igen régen nem láttam. Na mindegy, ezt a projektet nem adjuk fel, csak áthelyezzük Mandalaybe.
A hirtelen nyakunkba szakadt idővel visszamentünk a Bogyoke piacra, amit talán nem meglepő módon csak Bogyóka piacnak hívunk. Ez az a hely, ahol a turistákat lehúzzák. Először a pénzváltók, akik ha meglopnak száz dollárral, még akkor is messze jobban jársz, mintha bankban váltanál, aztán az árusok, végül a kajáldák. Szóval szigorúan csak nézelődni jöttünk.
Természetesen rengeteg helyen lehet drágaköveket kapni, mivel Myanmarban sok bánya van. A kereskedelem természetesen kormányzati monopólium, bár lehet venni a feketepiacon is, de azoknak a köveknek a kivitele illegális. Persze nem kevesen voltak már, akik megcsinálták a tuti bizniszt, és felkészültek rá, hogy otthon eladva a köveket, nagyot szakítanak, de általában csak azt tudták meg, hogy legközelebb jobban járnak, ha Dunakaviccsal próbálnak üzletelni.
Így, hogy ennyi időnk maradt, szépen hazasétáltunk, hogy a felvegyük a cuccainkat, és kitaxizzunk a buszállomásra. Tiszta luxus, hogy nem busszal megyünk az ilyen helyekre, de azt hiszem, a tömegközlekedés nem igazán alternatíva.
Pickupok és buszok járják a várost, mindegyiken egy-egy kalauzzal, aki folyamatosan óbégat, gondolom, azt közli, hogy merre megy a járgány, de ez nekünk édeskevés. Számozás természetesen nincs, és általában a férőhelyek számának két-háromszorosa nyomorog a járművön. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a buszállomás messzebb van, mint a reptér, és nem is igazán buszállomás, hanem egy városnegyed, ahol minden a buszokkal van kapcsolatban. Mikor már bent voltunk az úgynevezett buszállomáson, akkor láttuk, hogy még ha sikerült is volna kitömegközlekedni, itt belebuktunk volna a buszunk megtalálásába.
Sofőrünk szerencsére tudta hova kell mennünk, így maradt idő egy kávéra, illetve sörre a tizennégy órás kéjutazás előtt.
Utolsó kommentek