Szerencsére egy automata motort kaptunk, amin jobban megáll a hátizsák a lábamnál, meg aztán ugye a váltással sem kell szöszölni. Folytatólagos szerencse, hogy a szállodánkban volt internet, így este meg tudtam nézni, hogy merre kell menni pontosan, szóval nagy magabiztossággal hajtottunk végig a városon, aztán ki a Tigris templomhoz. A Kanchanaburiban található névrokonával ellentétben itt nincsenek tigrisek. Majmok igen, több is, mint kellene.

A templomot egy barlangból alakították ki, és meg kell, hogy mondjam, nem túl érdekes. Ahogy beléptünk, rögtön be kellett írnunk a nevünket egy könyvbe. Először nem tudtam minek, de aztán rögtön kötöttek a csuklónkra egy kis áldás madzagot, amiért illett dobni némi pénzt a perselybe.

A templom mellett két lépcsősor is indul felfelé. Az első elég vad, kicsit csodálom is, hogy G fel akart mászni, mert többször kijelentette már, hogy a lépcsőn hegymászás nem neki való és nem is kívánja gyakorolni. Ez meg pont az volt. 1253 lépcső vezet a hegy tetejére, ahol néhány aranyozott Buddha vár, meg a kilátás. Az utóbbi miatt érdemes felmászni.

A lépcső meredek és nagyon meredek szakaszokból áll, helyenként iszonyatosan meredek részekkel tarkítva.

Az alsó szakaszokon ráadásul majmok lébecolnak az út mellett vagy éppen a korláton, esetleg az ember feje felett egy ágon, arra várva, hogy valakinél találnak valami ehetőt. Még lent a templom mellett láttuk, hogy valakinek elkobozták a kóláját, itt meg egy nőtől a vizet szedték el. Nem akarta engedni az üveget, de a majom sem. Csak sikoltozott, a majom meg rajta ugrálva, harapva az üveget tovább küzdött. Mondtam neki, hogy hagyja a vizet, erre elengedte az üveget, és vele együtt megszabadult a majomtól is. Nem érdemes egy fél liter vízért összekarmoltatni magát az embernek, nem is beszélve a harapásról. Főleg, hogy milyen tiszta jószágokról van szó. Velünk nem kezdtek ki, de nem is lett volna miért. Meg aztán úgy izzadtunk, hogy biztos kicsúsztunk volna a fogásukból, ha bármelyiknek is lett volna gusztusa ránk ugrani.

A lépcső mellett, a korlát oszlopain mindig ki volt írva, hogy hányadik lépcsőfoknál tartunk. Felfelé araszolva borzasztó volt látni, hogy még csak a felénél járunk, mikor már annyit másztunk. G időnként úgy érezte, hogy egy törpe van a fejében, aki kalapáccsal püföli belülről. Ilyenkor megálltunk elvenni tőle a kalapácsot, de kb. 200 fokonként visszaszerezte. Végül csak eljött az a pillanat, hogy felértünk és élvezhettük a kilátást, meg a hűsítő szelet.

A környező hegyek, és az, amin álltunk, a már-már szokásossá vált karszthegy volt, amilyet a gyerekek rajzolnak, vagy még olyanabb. Tényleg jó volt a kilátás. Megnéztünk az üvegszálas műgyanta Buddhákat, meg Buddha lábnyomát is. Minden sziklamélyedés, ami kicsit is lábnyom alakú, automatikusan Buddha lábnyoma és aranyozásra kerül.

Lefelé csak egy kicsit volt jobb, mint felfelé, vagy kicsit sem, de azért hamarabb leértünk, mint ahogy fel. Most is át kellett vágni a majmok határőrizetén. Ültek a lépcsőn, meg a korláton is. Az utóbbin egész gyorsan tudnak lecsúszni, változatos stílusokat követve. Van amelyik ülve, van amelyik állva és van olyan is, amelyik az alsó csövön ül, a felsőbe kapaszkodik. Ahogy leértünk, kezet mostunk a sok majmos korlát után.

Van egy másik lépcső is, de az se nem meredek, se nem hosszú, csak a szomszédos völgybe vezet, ahol szerzetesek laknak kis házikókban a sziklafal tövében. A völgy maga szűk és mély, sűrű dzsungellel az aljában. Nagyon hangulatos. Természetesen itt is van Buddha szobor, meg falfestmény és szent barlang is, továbbá egy óriási fa is ki van nyilazva, de nem tudjuk, hogy megtaláltuk-e, mert elég sok óriási fa van a völgyben.

Visszasétálva láttuk, hogy motorunkról elment az árnyék, kellemesen felforrósítva az ülést. Aztán be se akart indulni a dög, de végül önindító helyett a berúgó karral sikerült életre kelteni. Mást nem akartunk már megnézni, szóval visszavittük a járgányt és szállodánk halljában letelepedtünk internetezni. A képernyő már nagyon poros volt, úgyhogy a kanapé karfáján fekvő lusta macskát rávettük, hogy letörölje. G vakargatta a füle tövét, hogy csóválja a farkát, én meg tartottam a gépet, hogy a képernyő minden csücskét leporolja. Szép csapatmunka volt.

Fél négyre átvonultunk a buszos céghez. Nem tudtam, mindek rendeltek oda minket fél négyre, mikor csak fél ötkor ment a busz. Aztán rájöttem, hogy ez egyfajta árukapcsolás. Amíg vár az ember lehet, hogy vesz valamit inni. Négykor átszállítottak egy távolabbi helyre, ahol megint alkalmunk volt a várakozás közbeni vásárlásra. Végül öt táján előkerült a busz, lehetett tülekedni, mert helyjegy nem volt. Kis tökölés után irányba vettük Bangkokot. Már megint.