Szépen elterveztük, hogy majd meglátogatjuk az egyik közeli falut, találkozunk valamelyik kisebbséggel a sok közül, akik a hegyekben élnek, ők meg megpróbálnak eladni nekünk mindenfélét. Ehhez képest mikor felkeltünk olyan köd volt, hogy az utca túloldalát nem lehetett látni, ami elég szép teljesítmény, mert ha valaki leparkol, akkor esélyes egy méretes forgalmi dugó, pedig Sapa nem egy világváros. Kicsit később a köd, vagyis a felhő feljebb emelkedett, ami csak annyit változtatott az időjáráson, hogy esni kezdett. Ez ment egész nap. Ha lent volt a felhő, akkor látni nem lehetett, ha fent, akkor esett belőle az eső. Így aztán inkább levonultunk a szálloda halljába internetezni meg olvasni.
A szobából már tízkor ki kellett jelentkezni, úgyhogy sok választásunk nem is volt. Az előző nap kimosott ruhák természetesen semmit nem száradtak reggelig, elrakni viszont nem akartuk őket így kiteregettük egy esőmentes helyre, de nem reméltük, hogy bármennyivel is szárazabbak lesznek a nap végére. Különösen, hogy néha látni lehetett, ahogy az ablakon begomolyog a köd.
Azért szerencsére akadtak olyan pillanatok, mikor viszonylag tiszta volt az idő és nem is esett. Ezeket a pillanatokat használtuk ki, hogy kimenjünk egyet sétálni, és csináljunk néhány képet a népviseletbe öltözött asszonyokról, akik az utcákat járják. Ha az ember rájuk pillant, azt azonnal kiszúrják, és előrántanak valami hímzett dolgot és megpróbálják eladni. Ilyenkor ha az ember nem néz azonnal félre, akkor számíthat egy hosszú bemutatóra, hiába esküdözik, hogy nem fog semmit venni.
Néhány turista egy-egy fotóért cserébe vesz valamit, gondolván, hogy akkor letudta a jótékonyságot és mindenki jól is járt. Csakhogy ha valaki vesz valamit, azzal még nem szabadul, mert pillanatokon belül megjelenik még húsz asszony, reménykedve, hogy a balek még nem fejezte be a pénzosztást. Jópofán néznek ki a pici asszonyok a puttonyaikkal, ahogy körbevesznek egy termetes európait.
Mi inkább benéztünk a piacra, ahol szépen sorban ülnek a hímzett cuccaik között és míg vevőre várnak, újabbakat gyártanak. Tényleg nagyon szépen hímeznek, csak mi a fenét lehet csinálni egy hússzor húszas hímzett tarisznyával, esetleg egy másfél méteres hímzett szalaggal? Valószínűleg a népviseletük részeként mutatós darab a nyakba akasztható hímzett dolog is, ami leginkább nyakkendőre emlékeztet, de nem hinném, hogy jó benyomást tennék benne a következő állásinterjúmon.
Természetesen a piacon is lelkesen ajánlgatják a portékát, és szinte már vettünk is egy párnahuzatot, de aztán mégse. Sőt a késeknek is ellenálltam, vagy inkább G állt nekem ellen, szóval nem vettünk még egy pár dolgot, amit cipelni kellene.
Délután aztán megérkezett a mikrobuszunk, ami Lao Caiba vitt a vasútállomásra. Azt hittük, hogy beülünk, és megyünk, de nem így alakult. Hiába tettünk egy kört a városba, nem lett több utas, úgyhogy egy fél óra autókázás után újra a szállodánknál álltunk, ahonnan valahogy előkerült még egy csapat. Így aztán már elindulhattunk. Túlzottan nem aggódtunk a körözés miatt, mert a vonat csak kilenckor indult. A vasútállomás melletti éttermek egyikében vacsoráztunk, söröztünk, majd átcaplattunk a vonathoz.
Jegyünk nem volt, csak valami kézzel írt utalvány a szállodától. A kapuban aztán kaptunk érte egy jegyet, ami teljesen más kocsiba szólt, mint ami a fecnin állt, de ez túlzottan nem érdekelt minket. Viszont a nőt, aki adta igen, így utánunk futott, és kavarni kezdett. Angolul nem tudott, de nagyon úgy tűnt, hogy a rengeteg jegy, amit kiosztott aznap eléggé véletlenszerűen került az emberekhez. Mi is kaptunk újakat, bár ezek sem az eredeti helyre szóltak. Végül elvitt az egyik kocsihoz, ahol két másik csajjal leboltolta, hogy egy fülkébe kerüljünk, mint ahogy egyébként arról eredetileg is szó volt. Végül az eredetileg hard sleeper osztályra vett jegyünkért soft sleeper kocsiba kerültünk. Hm, valaki biztos ráfaragott, de annyira azért nem piszkálta az igazságérzetemet a dolog, hogy végigmenjek a vonaton és megkeressem az illetőket.
Utolsó kommentek