Nagy biztonsággal aludtunk tizenegyig, nem zavart meg semmi. A szomszédok próbálkoztak, de nem ment. A kínaiak egész jól elvannak a többi kínaival, de valószínűleg a legtöbb külföldinek az idegeire mennek. Előszeretettel keresik rokonaikat fejhangon visítva, hogy „Eeee!?”, amire a halottak is felébrednének, kivéve ha kínaiak, mert akkor még az élők se. Ahogy a kígyók a saját mérgükkel szemben, úgy a kínaiak is a saját idegesítőségükkel szemben rezisztensek. További csodálatos tulajdonságuk, hogy bárhol, bármilyen pozícióban képesek elaludni, ez még mindig nem fér a fejünkbe.
Mivel a szobánkat gyakorlatilag kitöltötte a kang, szét is lehetett rajta rakni azt, ami rendelkezésre állt a hátizsákunkban, és szét is raktuk. Érdekes, hogy ugyanaz a mennyiség egyszerre tud sok és kevés lenni. Mikor vinni kell, akkor határozottan sok, amikor találni kéne még egy tisztát, akkor kevés. Amikor szétterítjük a szobában, akkor megint sok. Változatos ruházkodáshoz nagyon kevés, de mikor vissza kell pakolni akkor hirtelen nagyon sok lesz megint. Az alapszabály az, hogy ha befért, akkor valami kimaradt.
A legnagyobb melegben indultunk el, hogy megnézzük azokat a helyeket, amik az előző nap kimaradtak.
Elsőnek az útikönyv által is ajánlott Lei Lütai családi villát néztük meg. Azt hiszem, ők voltak a bankárék, úgyhogy szép nagy házuk volt, bár inkább házak. Ebben az esetben is a több kisebb épületet preferálták. Volt csarnok a fogadásoknak, aztán a szolgálók lakrésze, meg magasabban az összes többinél, - hogy azért mindenki tudja ki az úr a háznál -, a családi lakrész. Az épületegyüttes persze nem rossz, de mint családi ház, nem kéne. A szolgák lakása volt a legvilágosabb, de ennek köszönhetően gondolom télen dermesztő hideg volt, a család szobái meg sötétek és meglehetősen kicsik voltak. Persze minden egyes szobában volt kang, ami nem csak ágyként funkcionált, hanem a berendezésből jól látható, hogy télre gyakorlatilag odanőtt a seggük. Rögtön a kang szélén kisszekrény, gondolom a legfontosabb dolgokkal, meg íróasztalka minden szükségessel, a kang mellett egy kis tűzhely, legyen már tea is karnyújtásnyira. Egy dolgot nem láttam ezekben a házakban és az a vécé.
A rezidencia után a kormányzati negyedbe mentünk, már ha lehet így nevezni. Tulajdonképpen itt volt a bíróság, az adóhatóság és a börtön, meg természetesen a templom, mert az mindenhova kell. Ha templom nem is, hát egy kis házioltár még ma is elfér a sportcipők közt a boltban.
Mivel jó meleg volt, nagyon gyorsan megegyeztünk abban, hogy kéne inni egy sört. A sör irányába haladva még vetettünk egy gyors pillantást az újságos múzeumra, de tényleg csak annyi ideig voltunk benn, míg kilyukasztották a jegyünket. Történt ugyanis, hogy kínai újságokról kínaiul lehetett látni mindenfélét, meg volt néhány külföldi lap is, hogy nemzetközi legyen a kiállítás. Muzeális értékűnek nem mondanám a 2008-as újságokat. Még meg sem sárgultak.
A sör jól esett egyébként, bár igen távol áll a legjobb sör fogalmától a Pingyao környéki söripari alkotás. Van választék, csak hát a helyi sör jelentős árelőnnyel indul még a Tsingtaoval szemben is, nem is beszélve az import sörökről, amiket meg se néz az ember az itallapon. Annyira azért nem volt rossz, hogy ne igyak még kettőt. Közben elbeszélgettünk, néztük, ahogy az utca délelőtti oldala átadja a munkát a délutáninak.
Mivel pontosan észak-déli irányú az utca, délelőtt a keleti oldalon nézi mindenki a bazárt, délután meg a nyugatin, attól függően, hogy hol van éppen árnyék. Tulajdonképpen az éppen napos oldal be is zárhatna.
Ahogy aztán szépen szétterült az árnyék, eljött az ideje, hogy mégiscsak felkeljünk és újabb sör helyett a hátizsákokért menjünk.
A szállodánk melletti ócskásnál kiszúrtam egy kést, ahogy fordultam volna be. Gondoltam megnézem, és nem kellett csalódnom a szememben, meg a szemüvegemben, szép példányt találtam. Nem kínai, legalábbis nem annak tűnt, hanem japánnak, Kicsit rozsdás, de meglepve láttam, hogy damaszkolt pengéje van. A nyél és a tok is fa, nem is lötyög, ki sincs csorbulva. Megkérdeztem, hogy mégis mit kér érte, de már raktam is le. Aztán a számológépbe egy nullával kevesebbet ütött, mint amire számítottam, de hát tizenkilencre miért ne húzzunk lapot, ragaszkodtam 60% engedményhez, és meg is állapodtunk. Hát ez még igazán be kell, hogy férjen a hátizsákba, csak majd a röntgennél legyenek olyan figyelmesek, ahogy szoktak.
Sokat nem sétáltattuk őket, hanem felszálltunk egy elektromos triciklire, ami taxiként funkcionál, csúcsra járatva akár nyolc embert is elvisz. Szerencsére mi csak ketten voltunk, hátra meg beültettük a zsákokat és irány a vasút.
Volt még idő venni szotyit, meg kipiszkálni G bakancsának talpából a szöget, ami beleállt. Igazából rajzszög volt, aminek a feje letört. Eltartott egy darabig, míg átrángattam a bakancson. Amerre jött, arra nem akart távozni.
Aztán eljött az idő és mi berambózhattunk a peronra. Vonat még sehol nem volt, de már ment a tülekedés, hogy ki jut be elsőként. Aztán elirányítottak mindenkit a jegye alapján, hogy merre is keresse a kocsit, ami még mindig nem volt ott. Szépen sorba állítottak mindenkit a leendő kocsija leendő ajtajánál, hogy flottul menjen a beszállás.
Természetesen mikor megjött a vonat, az ajtó három méterrel arrébb volt, így lehetett megint rambózni, ami nemzeti sport. Nem vagyunk még igazán jók benne, mert még mindig különbséget teszünk férfi és női játékosok között, amit utóbbiak rútul kihasználnak.
A vagonban aztán közöltük a rossz hírt két emberrel, miszerint ők a továbbiakban állva fognak utazni és elfoglaltuk a helyünket. Nem is hard seat jegyet kaptunk, hanem soft seatet, légkondival. Sajnos az üléseket valaki olyan tervezte, aki buddhista filozófiából doktorált, és hát ennek megfelelően valószínűleg valamely buddhista tanból vezethette le, hogy milyen a kényelmes ülés. Majdnem olyan, azt kell mondanom, majdnem, mert ez kényelmetlen volt az első perctől kezdve a hétszázhuszadikig.
Utolsó kommentek