Tiny Little Big Thing

14455 km, Gilgit

2009.07.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel még mindig jó messze voltunk Gilgittől, de úgy tűnt, hogy ez senkit nem zavar. Az éjszaka során sok pihenőt nem tartottunk, de ez nem is jellemző errefelé. Az átlag sebesség így sem lépte túl a 25 km/h-t. Aludni azt hiszem csak G tudott, Laurent és én is csak szenvedtünk. Rá két oldalról borult egy-egy pakisztáni, nekem meg sehogy nem fért el a lábam. Valamint az sem esett jól, hogy valahányszor kómaszerű állapotba estem, arra kellett felébrednem, hogy a sofőrünk félrerántja a kormányt, mielőtt belehuppannánk egy nagyobb kátyúba. Ilyenkor - nyakpárna ide vagy oda - mindig lebillent a fejem, vagy jobbra, vagy balra. Amúgy is kínkeservesen telt az éjszaka.

A reggeli megállásnál tapasztaltuk, hogy nincs meleg, viszont szinte hideg van. Meg azt is, hogy kicsit lapos a busz kereke. Mire indultunk volna tovább, teljesen lapos lett, úgyhogy nekiálltak kicserélni. Szerintem a felszerelt új kerék sem volt sokkal jobb állapotban az eredetinél.

Kicsivel később utolért minket egy másik kisbusz, és erősen dudált. Mint kiderült utánunk hozták a lukas kereket, amit mi útközben elhagytunk a busz aljáról. Annyira nem csoda, mert helyenként lekoppant a busz alja, vagy elöl, vagy hátul, vagy ha éppen olyan kedve volt, akkor középen. Főleg olyankor, amikor kisebb patakokon, vagy vízmosásokon keltünk át, ezeken ugyanis nincs híd, csak gázló.

Útépítés is folyamatosan zajlik, mert bár rég átadták már az utat, egy ilyen soha nincs kész. Ha nem éppen szélesíteni próbálják, akkor éppen a tél, vagy a nyár által okozott károkat javítják. Elég gyakori a sziklaomlás és a földcsuszamlás is, szóval van meló bőven.

A forgalom viszont jóval kisebb volt, mint amire számítottunk. Jobb is, mert helyenként nem fér el két teherautó egymás mellett.

A teherautók megérnek egyébként egy misét. Imádják kidekorálni őket. Kíváncsi lennék, hogy a gyári állapothoz képest hány mázsa vackot aggatnak rájuk. Főleg a régi Bedfordok vannak kicsicsázva. Az alap az, hogy a plató oldalát megmagasítják, az elejére, a fülke fölé meg egy hatalmas nyúlványt építenek. A plató minden szögletét kifestik, kis virágmintákkal, városképekkel, portrékkal, vagy ami éppen eszükbe jut. A kocsi hátuljára előszeretettel festenek tigrist, sast, vagy lovat. Divatos a sok fényvisszaverő is, amit gyakorlatilag bárhol el lehet helyezni. Ami soha nem hiányozhat, az a láncos dekoráció. A lökhárítókon és körben oldalt is láncok lógnak, jó sűrűn, mint egy szoknya. Minden lánc végén van valami kis réz dísz is. Az első lökhárító is szinte kivétel nélkül egyedi. Minél nagyobb, annál jobb. Jól előrenyúlnak, így kényelmesen fel lehet rájuk állni, könnyebb lemosni az ablakot. A Bedfordok motorháztetején krómozott dekorációkat is szoktak elhelyezni. A legdurvábbak az ajtók. Az újabb alkotásokon már fém, sok festett mintával és krómmal, de a régebbieken faragott fa ajtók vannak. Mindegyikben egyforma kicsi ablak, amin alig lehet kinézni. Igazából előre se nagyon lát ki a sofőr, mert a szélvédő is körbe van dekorálva. Ha pedig valami nagyobb kő berepesztené az üveget, akkor azt is matricákkal tartják egyben.

Közben lassan elértük a Northern Areat, vagyis NA-t. Újabb bejegyzést tettünk a nagykönyvbe. Itt már elértük az igazán nagy hegyeket, pontosabban elértük a világ legnagyobb hegyeit. Az út kb. 1000 méter magasan kanyargott, pár kilométerre meg a Nanga Parbat csúcsosodott a maga szerény 8125 méterével.

Végül csak elértük Gilgitet, pontosabban annak buszállomását. A Rawalpindi-Gilgit távot 22,5 óra alatt sikerült letudni. Összességében Lahore elhagyása óta 31 óra telt el. Laurent ennek ellenére keresett magának egy újabb buszt Karimabadba, mi meg egy Suzukit a városba.

A Suzuki a legkisebb tömegközlekedési eszköz. A legkisebb Suzuki teherautókból alakítják át, úgy, hogy a platóra magas ponyvát szerelnek, meg padokat, így nyolc ember be tud zsúfolódni, ha a térdük elfér. Mi persze nem tudtunk bemászni, hátunkon a nagy, hasunkon a kishátizsákkal, különösen, hogy már ültek bent heten. Úgyhogy maradt a hátsó lökhárító, meg a kapaszkodás. Szerencsére a lökhárítót már eleve erre tervezték, és a rendőrségnek sincs kifogása az ilyesmi ellen, legalábbis annak a rendőrnek, aki útközben szállt fel, nem volt. Helyette útbaigazítást adott a Madina Guesthouse felé, ahol rögtön belebotlottunk pár emberbe, akiket Lahore-ból már ismertünk.

Az út

Címkék: pakisztán gilgit

14027 km, Úton

2009.07.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Háromnegyed hatra volt állítva a vekker, de már ötkor felébredtünk, akkor ment el ugyanis először az áram, vele együtt a ventilátor jótékony hatása is. Forgolódtunk még egy darabig a melegben, végül felkeltünk, és zseblámpa fényénél álltunk neki összepakolni. Hat után nem sokkal készen is voltunk, és már csak Imrant, a szállodai házimanót kellett megtalálni, hogy kiengedjen minket.

A buszmegállóban aztán utolért minket Laurent, a francia, aki akcentus nélkül beszél angolul. Ő is Gilgitbe tartott, mint mi. Együtt vártuk a buszt, de csak nem akart jönni, úgyhogy inkább riksát fogadtunk. Egy riksába normál esetben ketten ülnek, mi meg voltunk hárman, és még a hátizsákjaink is. Valahogy bezsúfolódtunk, az egyik zsákot a sofőr tartotta lábbal, így mentünk az állomásig. Szerencsére még nem volt szinte semmi forgalom, mert még így is elzsibbadt a lábam, mire odaértünk. Kihajtogattuk magunkat, Laurent elrohant jegyet venni, mi meg megkeresni a vonatot.

Természetesen itt is fémkereső kapun kell átmenni a terrorizmus elleni harc jegyében, ami természetesen sípol, mert mindenkinél van valami fém. Az őrök ilyenkor kézi fémkeresővel körbehadonásszák az embert, az is sípol, tehát rendben van, tényleg volt fém, már lehet is továbbmenni. Azt már tudtuk, hogy az ötös vágányról megy a vonat, de azt még nem, hogy melyik az ötös. Kiírva ugyanis nem volt, de azért nem tartott sokáig megtalálni, mert ügyesen tudunk kérdezni.

Üres hely nem volt a vonaton, de szerencsére nekünk helyjegyünk volt. Indulás után Laurent is feltűnt, úgyhogy megtudtuk, hogy sikerült még jegyet vennie, és megtalálnia a vonatot, helye viszont már nincs. Az út Rawalpindiig csak 4 óra, úgyhogy ki lehet bírni.

Érkezés után rögtön buszt akartunk keresni, hogy átjussunk a buszállomásra, ahonnan Gilgitbe mehetünk. Kérdezősködés közben egy autós úgy döntött, hogy inkább elvisz minket, mint magyarázgassa, hogy hol és melyik buszra szálljunk. Behajtogattuk magunkat a kocsiba és már mentünk is. Hogy merre, azt mi a hátsó ülésről nem nagyon láttuk, mert el voltunk temetve a cuccaink alá.

Úgy tűnt, hogy a fickó se tudja hova megyünk, mert többször kért segítséget, és néhányszor vissza is fordultunk, végül csak eljuttatott minket a buszállomásra. Pontosabban egy buszállomásra, mert gyorsan kiderült, hogy nem arra, amelyikre mi menni akartunk. Hosszas alkudozás után megegyeztünk egy taxissal, hogy átvisz a megfelelő állomásra. Megint jött a hajtogatás, mert a csomagtartóban a gáztartály volt, amivel a kocsi megy.

Még ki se szálltunk a kocsiból, máris megtaláltak a felhajtók és pár perc múlva megvolt a jegy Gilgitbe. Egy ketrecben vettük, amit jól meg kellett jegyezni, mert sok hasonló ketrec volt még, mindegyik mellett buszok, és mind más társasághoz tartozott. Mivel volt még bőven időnk, elmentünk egy közeli étterembe, vagy inkább csak kifőzdébe kólázni meg beszélgetni.

Végül teát is ittunk, ami kicsit más, mint otthon. Azon már Magyarországon sem akad fenn talán senki, hogy a britek tejet tesznek a teába, de olyat még nem láttam, hogy tejből főzik. Egyébként jobb a tejből főzött tea, mint a tejes.

Mikor eljött a mi időnk, megkerestük a ketrecünket, ahol embereink már lelkesen pakoltak a kisbusz tetejére. Felkerültek a mi cuccaink is, de nem ültem be, amíg nem láttam, hogy rendesen le is kötözték. Mindig figyelek erre, egy kivétel volt eddig életemben, akkor el is szállt az egyik hátizsákunk.

Ugyan volt légkondi, de mindenki kinyitotta az ablakot, úgyhogy a sofőr kikapcsolta. Így a demokrácia elhozta nekünk a huzatot és a port, legalábbis amíg rá nem fordultunk a Karakoram Highwayre, vagy KKH-ra, ahonnan már kisebb volt a forgalom. Ez az az út, ami összeköti Pakisztánt Kínával. Elég szép méretes hegyek közt vezet, de ebből sokat nem láttunk, mert besötétedett. Egy rendőrségi ellenőrzőpontnál a csillagok alatt, egy zseblámpa fényénél beírtuk magunkat a nagykönyvbe, hogy belépünk a North-West Frontier Province-ba, vagyis az NWFP-be. Ez az a tartomány, ami állandóan a hírekben van, itt nyomulnak a tálibok és veszik át egyre nagyobb területen a hatalmat. Már a Peshawar és Chitral közti út sem járható külföldiek számára emiatt és a Swat-völgy sem, pedig mindkettő érdekes hely. A KKH még biztonságos, legalábbis ilyen szempontból. Amúgy elég keskeny és nagy gödrök is tarkítják, valamint a korlát is hiányos, pedig nagyrészt meredek hegyoldalba van vájva, aminek az aljában ott örvénylik jó sárosan az Indus.

Az út

Címkék: pakisztán úton

13552 km, Lahore

2009.07.02. 10:00 | Ahmet | 6 komment

Egyes források szerint ma a hőmérséklet elérte az 51°C-ot. Ilyenkor a puszta létezés is izzasztó, még ha megy is ventilátor, és hát minden második órában van csak áram, ezzel együtt ventilátor is. Küzdelmes feltölteni még a ceruza-akkumulátorokat is, mert ha töltés közben 54°C fölé megy az akkumulátorok hőmérséklete, akkor lekapcsol túlmelegedés miatt.

Mindenki csak ült a teraszon, izzadt, és itta a vizet literszámra. Mikor aztán háromkor újra lekapcsolt az áram kimerészkedtem az utcára, hogy elmenjek a hátizsákokért. Meleg volt. Annyira, hogy még én is csak árnyékok mentén közelítettem meg a tisztítót, ahol megint csalódnom kellett.

Újra csak kimosták a zsákokat, azt mondták vegytisztítani nem tudják. Valamivel jobb lett, de továbbra is olajos. Megkérdeztem a szomszéd tisztítót is, ő sem vállalta, úgyhogy így maradnak.

Hátamra kaptam a cuccot és elmentem ATM-et keresni, hogy ellátmányt vegyek fel, mert a nagyvárosokon kívül nincsenek automaták, pénz meg kell. Az első nem akart pénzt adni, azt mondta, jöjjek vissza később, a másik meg azt mondta, hogy nem kompatibilis a kártyámmal. Feladtam, visszamentem a szállodánkba. Visszapakoltunk, végre nem kell ömlesztett cuccok közt túrva keresni mindent.

Később elmentünk a tuti ATM-hez, amit javasoltak. Kaptunk is pénzt, amivel továbbmentünk a vasút központjába jegyet venni másnapra. Közelebb volt, mint a vasútállomás, és nincs tömeg, de van légkondi. Gyorsan megkaptuk a jegyünket, bár szívesen maradtunk volna még a hűvösben. Helyette hazamentünk, miközben folyt rólunk a víz. És aki még nem próbálta az igazán meleget, és sokat panaszkodott, mikor 30°C fölé ment a hőmérséklet, annak mondom, hogy ilyenkor tényleg folyik az emberről a víz. Nem csak finoman hónaljból párállik, hanem folyik a halántékon, a tarkón, végig az ember hátán, karján, lábán. A hátizsák alatt a ruhából facsarni lehet a vizet. Öt perc leülés után úgy néz ki az ember, mintha rögtön maga alá is eresztette volna hólyagja tartalmát.

Nem csoda, hogy G nem érzett nagy lelkesedést, mikor felvetettem, hogy bemehetnénk az óvárosba. Hozzátartozik, hogy a forróságon kívül ott van még a forgalom. Járda van, azon van kipakolva a boltok áruja. Az út szélén parkolnak a motorok, autók, motoriksák, magán az úton meg ugyanezek száguldoznak, cikáznak, iszonyatosan füstölve. A kettő határán haladnak a gyalogosok és a teherhordók, akik errefelé kétkerekű taligákon tolnak irgalmatlan mennyiségű árut. Néha egy-egy nagy kerekű lovas kordé is elhalad.

Pont ahogy a szálloda elé értünk, jöttek ki az ismerőseink, mentek az óvárosba, úgyhogy én velük tartottam, míg G maradt.

Gyalog indultunk el, de aztán motoriksára szálltunk. Hatan egyre. Megbírta. A mecsetbe mentünk, aztán a mecset melletti durván túlárazott étterembe, hogy igyunk egy kólát. Igazából a kóla vonzereje abban állt, hogy az épület tetőteraszáról igen jó kilátás nyílt a mecsetre, ami mögött éppen lenyugodni készült a nap. Tényleg jól nézett ki.

Hazafelé gyalog mentünk, de szétszakadozott a csoport. Voltak akik belevetették magukat a vásárlásba, vagyis inkább csak nézelődtek. Páran hazaküzdöttük magunkat a sötétben. Eléggé mély benyomást tesz az emberre egy ilyen séta. Hihetetlen zaj, por, füst, vakító reflektorok, bűz, aztán egy kifőzdéből ételszag, nagy hellózások, miközben az ember torkát kaparja a szmog. Közben nagyon figyelni kell, mert különben kíméletlenül elcsapnak. Néha olyan forgalmi dugók alakulnak ki, hogy a gyalogosok se tudnak átjutni.

Mikor visszaértem, G azzal fogadott, hogy vett kaját, mindjárt megfőzi. Szegény ki volt zárva a szobából, mert nálam maradt a kulcs, bánatában ivott egy alkoholmentes sört.

Az út

Címkék: pakisztán lahore

13534 km, Lahore

2009.07.01. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Felkeltünk, joghurtot ettünk, aztán elkezdtük a naphosszat tartó üldögélést. Kezdem megérteni a gyarmati briteket. Ezen a hőmérsékleten nem lehet mit csinálni, csak ülni, és az is eléggé izzasztó.

Délután aztán felkerekedtünk, egy kanadai-amerikai párossal együtt, hogy elmenjünk megnézni a határzárási ceremóniát az indiai határon.

Felszálltunk a hulladék vaslemezekkel összehegesztett rozsdahalmazra, amit itt busznak hívnak, és aminek korrózióvédelmét festék helyett lerakódott mocsokkal oldották meg, és elzötyögtünk a vasútállomásig, ahol átszálltunk az ikertestvérére. Jó lassan haladtunk, és nem is vitt el a határig, még minibusszal is kellett menni egy keveset. Szerencse, hogy keveset, mert kicsit többen voltunk benne, mint ahányan tényleg befértünk.

A határzárásra nagy tömeg érkezett, természetesen pakisztániak, de a túloldalon ugyanannyi indiai is volt drukkolni. Mindkét oldalon nagy lelátókat építettek, hogy legyen hova ültetni a nagyérdeműt. Mint külföldiek, VIP helyet kaptunk.

A móka még nem kezdődött el, de már elkezdték hergelni a népet. Először csak egy vénségesen vén, négyfogú öregember jelent meg szép zöld félholdas, csillagos ruhában, pakisztáni zászlóval. Fonnyadt kis öklét magasba emelve sétálgatott fel s alá. A lelátókon is lobogtak a zászlók, de inkább csak a férfi szektorokban. A nők el voltak különítve itt is.

Később még két zászlós ember jött, egyikük különösen gyengeelméjűnek tűnt. Ők már nagyobb lendülettel hadonásztak a zászlókkal, szólt a dob is hozzá, a nép meg örült.

Végül csak elkezdték. Megjelentek a díszőrség tagjai, a hangszóróból meg üvöltött, hogy Pakisztán, Pakisztán! A közönség vele üvöltött, hozzátéve még valamit, ami úgy hangzott, mintha wunderbar lenne, de nyilván nem az volt, bár még jelentésében is befért volna. Közben a kapu túloldalán ugyanez ment, csak nyilván Hindusztánt harsogtak. Amikor éppen szünetelt nálunk a Pakisztánozás, akkor az indiai hangszórókra szinkronizálva üvöltöttek, gondolom nem wunderbar dolgokat a Hindusztán után. Nagyon élvezték. Néhányan lementek a doboshoz táncolni, a koreográfiába félreérthetetlen „dugjátok fel magatoknak”, „bekaphatjátok” és „nyaljátok ki” elemeket szőve.

Aztán elkezdődött végre a bakancscsattogtatás. Érdekes módon a két szembenálló fél koreográfiája azonos volt, és nagyon szépen időzítettek egymáshoz. Volt ám nagy ujjongás, mikor a pakisztáni magasabbra emelte a lábát, mint az indiai fél. Megvolt a „most megmutattuk nekik” érzés. Akkor is nagy volt az öröm, amikor a zászlórúd kötelét is gyorsabban tekerte le. Mondjuk a történethez az is hozzátartozik, hogy az indiai-pakisztáni konfliktusokat mindig Pakisztán kezdeményezte, és mindig sikerült vesztenie valamit. Legalább showműsorban legyenek jobbak.

Aztán az oszlopról letekert, szépen felgöngyölt madzagot feldobták, hogy szépen repüljön. Megint a pakisztáni ment magasabbra. Aztán újra felgöngyölték, hogy újra eldobják. A zászlók még mindig az oszlop tetején voltak. Ezt még némi menetelés, parancskiáltás követte, de minél hosszabban kitartva. Elhúzták egy órán át, a nép imádta, csak a külföldiek vigyorogtak pont úgy, mintha egy Monty Python jelenetet látnának, konkrétan a Hülye Járások Minisztériumát.

A végén a kivételezettek, mint mi és a többi VIP, csinálhattak fényképet a díszőrség tagjaival. Azt azért meg kell jegyezni, hogy szép szál legények voltak, egy se volt két méter húsz alatt. Összefoglalva azt tudnám mondani, hogy az egész nagyon látványos, nagyon nevetséges, és nagyon szánalmas volt, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.

Hazafelé szintén rohadt buszokkal mentünk, és nagyon próbáltunk sietni, hogy lezuhanyozhassunk, mielőtt elzárják a városban a vizet, mert odafelé iszonyatosan leizzadtunk, visszafelé meg hihetetlenül porosak lettünk. Lahore-ban este 10.30-tól reggel 7-ig nincs víz, és ez még mindig jobb, mint az áramellátás.

Most meg itt ülünk a szállodában és egy nagydarab ausztrál néz a vállam fölött, hogy megtudja a titkainkat, de csak a magyar billentyűzet rejtelmeiről sikerült információt beszereznie.

Az út

Címkék: pakisztán lahore

13552 km, Lahore

2009.07.01. 09:57 | Ahmet | Szólj hozzá!