A csilli-villi bahreini terminál alsó, csóró országokat kiszolgáló szintjénél kellett bejelentkeznünk a gépre. Olyan arcok sorakoztak, hogy azt nem feltételeztem volna róluk, hogy a falu határát elhagyták valaha. Rövidesen mindenki berambózott a buszba, mintha attól kellett volna tartani, hogy valakit otthagynak a betonon, vagy nem is annyi ülés van a gépen. A tömegjelenet természetesen megismétlődött a repülő lépcsőjén is.
Az utasok senkivel és semmivel nem foglalkoztak. Azért a légiutaskísérők nem adták fel a harcot és próbáltak mindenkit leültetni a helyére, de mint az óvodában, mindig mindenki felugrált, hiába visítottak a lánykák, hogy „Please, sit down!” Volt olyan asszony, aki szatyorral a fején egyensúlyozva mászkált keresztbe-kasul a repülőn, majd letottyant egy számára szimpatikus helyen.
Az egyik utaskísérőnek valamiért szimpatikusak voltunk, elbeszélgettünk egy kicsit. Kiderült, hogy lengyel és már öt éve dolgozik a Gulf Airnél, mint utaskísérő, de már nagyon unja, menne haza. Kiderült az, is, hogy szeretne Iránba utazni, úgyhogy gyorsan nekiadtuk a szükségtelenné vált Irán útikönyvet, amit egy csomó extra kajával és útravalóval hálált meg.
Karachiban a leszállás után eltöltöttünk még egy órát az útlevél-ellenőrzéssel, aztán felvettük a csomagjainkat, hogy a kijárat mögött szembenézzünk a kulturális és klimatikus sokkal. Szembenéztünk, nem hátrált meg, de nem is győzött kiütéssel. Mintha beléptünk volna a pálmaházba. Az összes ruhánk azonnal celofáncsomagolássá változott rajtunk, és csak tátogtunk, mint a halak, nem akart jönni a levegő, csak valami nyúlós szörnyűség.
Elsőként a meleggel és a páratartalommal nem törődve pénzhez kellett jutnunk. Szerencsére itt már vannak automaták, úgyhogy feltankoltunk. Természetesen ötezreseket kaptunk, ami elég kellemetlen, ha a buszjegy 15 Rs. Némi rohangálás után sikerült emberibb címletekre váltanom. Miközben fel-le mászkáltam az emeletek közt, észrevettem, hogy az egyik mozgólépcsőnél tumultus alakult ki és nagy a röhögés, visongatás a színes ruhás asszonyok közt. Közelebb érve láttam, hogy egymáson röhögnek, ahogy egyik sem mer rálépni a mozgólépcsőre. Aztán meg azon, hogy akit végre fel raktak, az hogy imbolyog, ketten kellett, hogy tartsák. A másik ilyen újdonság volt, hogy a családok rózsaszirommal dobálták a hazaérkező rokonokat. Ezzel elkezdődött a kulturális sokk is.
G közben felfedezte, hogy a reptéren van vasúti jegypénztár. Tett egy kísérletet, hogy Lahore-ba vegyen két jegyet, de már csak másnap délutánra volt hely, akkorra is csak egy. Így aztán a vonatozásról letettünk.
Elindultunk megkeresni a városba vivő buszt. Természetesen itt is szemetek a taxisok és uralják a terepet. Mikor egy öreg már majdnem mondta, hogy merre van, jött két taxis, mondott valamit urduul, és máris azt a javaslatot kaptuk, hogy menjünk taxival. Juszt se! Végül egy rendőrt sikerült rádumálnunk, hogy árulja el a titkot, így a következő érkező minibusszal eljutottunk a főútig, ahol a helyiek tanácsai alapján leintettük a 9C buszt. Közben persze elhúzott száz másik, mindegyik halálosan kidekorálva, hajókürtökkel felszerelve, és olyan mértékig tele, hogy azt felénk Guinness rekordkísérletnek hinnék.
A mi buszunk egy kevésbé impresszív, és kevésbé tömött példány volt szerencsére. Karachi közepén, az Empress Marketnél rakott le.
Itt a kulturális sokk második része is megvolt. A kutatók nap, mint nap fedeznek fel életet kegyetlenebbnél kegyetlenebb helyeken. Férgek a sarki jég alatt, rákok a mélytengeri repedések 400°C-os nagy nyomású vizében, baktériumok 1000 méter mélyen a kőzetekben. De döbbenetes és hihetetlen, hogy Karachiban is van élet. Egyszerűen ott áll az ember és nem hiszi el, hogy lehet élni egy ilyen városban. Nincs szó, ami leírná azt a káoszt és koszt, ami itt van.
Kerestünk egy ruppótlan szállást a környéken és letettük magunkat. A ruháink csurom vizesek voltak, a bőrünk ragadt. Létezni csak a ventilátor alatt tudtunk, de az is csak vegetálás volt.
A kihagyott éjszaka után aludtunk valamennyit az ismét ablaktalan szobában (van egy betonrács, amin nem lehet kinézni, de nem is érdemes, mert azon kívül húsz centire a szomszéd ház van).
Délután elgyalogoltunk a buszokat megérdeklődni, és meg is vettük a jegyet a másnap reggeli Lahore-i buszra. 22 órás út lesz, ha nem késik. A szállodában újra kiteregettük a ruháinkat, amiket megint átizzadtunk. És ez nem csak olyan diszkrét hónaljfoltokat jelent, hanem olyan mértékben vizes cuccokat, hogy bármelyiket lehetett volna centrifugázni.
Este még egyszer kimerészkedtünk vacsorázni. Azt kell, hogy mondjam, hogy táplálkozással kapcsolatban szebbek a remények Pakisztánban, mint Iránban voltak.
Utolsó kommentek