Délelőtti program keretében G pihengetett, hogy feltámadjon a gyomorrontásból, én meg elvittem a hátizsákjainkat a tisztítóba, mert az előző napi lötybölés csekély eredménnyel járt, de aki futott már össze azzal a problémával, hogy hogyan lehet szivacsból kimosni a felszívott pár liter motorolajat, annak nem kell részleteznem. Holnap délutánra ígérték, majd meglátjuk mire képes a pakisztáni szolgáltató szektor. Ruháink egyébként nagyjából megtisztultak, bár a nadrágomon lévő egy darab hatalmas olajfolt helyett lett sok kicsi, de teljesen más helyen. Nem érdekel, csak büdös és ragacsos ne legyen.

A nap nagy részében csak üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk a többi utazóval. Jó volt végre, nem a sablon „mister, what country?”kérdésre válaszolni, hanem beszélgetni valamiről. Mellesleg egy csomó információt is be lehet gyűjteni egy ilyen helyen, mert mindenki máshonnan jön, máshova megy. Lahore meg különösen olyan helyen van, ahol szinte mindenki megfordul, aki Pakisztánban utazik.

Ebédelni lementünk a szomszéd kifőzdébe, ahol rögtön megkértek, hogy valami újságcikk fotójához üljünk már modellt, mintha kenyeret csipegetnénk. Szóval lehet, hogy holnapután az újságokban leszünk.

Este, mikor lehűlt egy kicsit az idő, vagy inkább csak nem perzselt a nap, elindultunk az óvárosba. A közlekedés Iránban katasztrófa volt, úgyhogy nem is tudom mit mondjak Pakisztánra. Rengeteg a motoros riksa, amit füstölnek és cikáznak, meg persze a motoros is, ami nagyjából ugyanez. Járda nincs, vagy ha van is, a boltok rakodnak ki oda, szóval az úton kell ügyeskedni az őrültek között. Ennek ellenére jó, vagyis nekem tetszik a város, még ha néha dugót okoz is a motorosok körében egy-egy szamaras kordé és folyik a könnyem a füsttől.

A séta, vagy inkább túlélőtúra elején megcéloztuk a Lahore-i erődöt, de inkább csak remény formájában, hátha kilyukadunk oda. Végül tényleg odaértünk, ami meg is lepett egy kicsit, mert egy ilyen kaotikus városban legfeljebb reméli az ember, hogy odaér, ahova tervezte. Lehet, hogy nem is kéne térképet nézni, csak kb. arra menni, amerre az ember gondolja.

A vár és a mecset közti teret is fal védi, nagy kapukkal, amit okosan zárva tartanak, így a motorosok nem juthatnak be, de a kisajtón be lehet bújni. Be is bújtunk, és mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Tisztaság, csönd, sehol egy riksa. Kicsit körülsétáltuk a teret, majd felmásztunk a lépcsőkön a mecset bejáratáig, leadtuk a cipőinket, és bementünk. Szép nagy mecset, legalábbis az udvara óriási. Meg is állapítottuk, hogy minél melegebb a klíma, annál nagyobb az udvar és kisebb a mecset maga. Mire mindent megnéztünk, ránk szóltak, hogy G csomagolja be magát. Iránban mindig rajta volt a kendő, teljesen megfeledkeztünk róla, hogy most nem. Sőt annyira nem, hogy a hátizsákban sem volt, úgyhogy nagy bocsánatkérések közepette elhagytuk a helyet.

Egy kólát szipókázva vártuk, hogy besötétedjen, és megnézzük kivilágítva is. A vár már zárva volt, pontban napnyugtakor zár, úgyhogy reggel jövünk majd vissza megnézni.

Visszafelé ugyanazon az úton mentünk, de még így se volt egyszerű, ugyanis Pakisztánban valódi közvilágítás van: a köznép világít magának. Az autósok meg előszeretettel kapcsolják be a reflektort, hogy jobban lássanak, aminek vakító fénycsóvája mellett viszont bármikor feltűnhet egy kivilágítatlan riksa és/vagy motor. Túléltük, még egy fagyit is ettünk.

A szállodában éppen elcsíptük a tetőn zenélés végét. Nem volt rossz, de azt hiszem pakisztáninak kell lenni ahhoz, hogy az ember hosszabb ideig élvezze egy fuvola és egy dob kettősét.