Felkeltünk, joghurtot ettünk, aztán elkezdtük a naphosszat tartó üldögélést. Kezdem megérteni a gyarmati briteket. Ezen a hőmérsékleten nem lehet mit csinálni, csak ülni, és az is eléggé izzasztó.
Délután aztán felkerekedtünk, egy kanadai-amerikai párossal együtt, hogy elmenjünk megnézni a határzárási ceremóniát az indiai határon.
Felszálltunk a hulladék vaslemezekkel összehegesztett rozsdahalmazra, amit itt busznak hívnak, és aminek korrózióvédelmét festék helyett lerakódott mocsokkal oldották meg, és elzötyögtünk a vasútállomásig, ahol átszálltunk az ikertestvérére. Jó lassan haladtunk, és nem is vitt el a határig, még minibusszal is kellett menni egy keveset. Szerencse, hogy keveset, mert kicsit többen voltunk benne, mint ahányan tényleg befértünk.
A határzárásra nagy tömeg érkezett, természetesen pakisztániak, de a túloldalon ugyanannyi indiai is volt drukkolni. Mindkét oldalon nagy lelátókat építettek, hogy legyen hova ültetni a nagyérdeműt. Mint külföldiek, VIP helyet kaptunk.
A móka még nem kezdődött el, de már elkezdték hergelni a népet. Először csak egy vénségesen vén, négyfogú öregember jelent meg szép zöld félholdas, csillagos ruhában, pakisztáni zászlóval. Fonnyadt kis öklét magasba emelve sétálgatott fel s alá. A lelátókon is lobogtak a zászlók, de inkább csak a férfi szektorokban. A nők el voltak különítve itt is.
Később még két zászlós ember jött, egyikük különösen gyengeelméjűnek tűnt. Ők már nagyobb lendülettel hadonásztak a zászlókkal, szólt a dob is hozzá, a nép meg örült.
Végül csak elkezdték. Megjelentek a díszőrség tagjai, a hangszóróból meg üvöltött, hogy Pakisztán, Pakisztán! A közönség vele üvöltött, hozzátéve még valamit, ami úgy hangzott, mintha wunderbar lenne, de nyilván nem az volt, bár még jelentésében is befért volna. Közben a kapu túloldalán ugyanez ment, csak nyilván Hindusztánt harsogtak. Amikor éppen szünetelt nálunk a Pakisztánozás, akkor az indiai hangszórókra szinkronizálva üvöltöttek, gondolom nem wunderbar dolgokat a Hindusztán után. Nagyon élvezték. Néhányan lementek a doboshoz táncolni, a koreográfiába félreérthetetlen „dugjátok fel magatoknak”, „bekaphatjátok” és „nyaljátok ki” elemeket szőve.
Aztán elkezdődött végre a bakancscsattogtatás. Érdekes módon a két szembenálló fél koreográfiája azonos volt, és nagyon szépen időzítettek egymáshoz. Volt ám nagy ujjongás, mikor a pakisztáni magasabbra emelte a lábát, mint az indiai fél. Megvolt a „most megmutattuk nekik” érzés. Akkor is nagy volt az öröm, amikor a zászlórúd kötelét is gyorsabban tekerte le. Mondjuk a történethez az is hozzátartozik, hogy az indiai-pakisztáni konfliktusokat mindig Pakisztán kezdeményezte, és mindig sikerült vesztenie valamit. Legalább showműsorban legyenek jobbak.
Aztán az oszlopról letekert, szépen felgöngyölt madzagot feldobták, hogy szépen repüljön. Megint a pakisztáni ment magasabbra. Aztán újra felgöngyölték, hogy újra eldobják. A zászlók még mindig az oszlop tetején voltak. Ezt még némi menetelés, parancskiáltás követte, de minél hosszabban kitartva. Elhúzták egy órán át, a nép imádta, csak a külföldiek vigyorogtak pont úgy, mintha egy Monty Python jelenetet látnának, konkrétan a Hülye Járások Minisztériumát.
A végén a kivételezettek, mint mi és a többi VIP, csinálhattak fényképet a díszőrség tagjaival. Azt azért meg kell jegyezni, hogy szép szál legények voltak, egy se volt két méter húsz alatt. Összefoglalva azt tudnám mondani, hogy az egész nagyon látványos, nagyon nevetséges, és nagyon szánalmas volt, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.
Hazafelé szintén rohadt buszokkal mentünk, és nagyon próbáltunk sietni, hogy lezuhanyozhassunk, mielőtt elzárják a városban a vizet, mert odafelé iszonyatosan leizzadtunk, visszafelé meg hihetetlenül porosak lettünk. Lahore-ban este 10.30-tól reggel 7-ig nincs víz, és ez még mindig jobb, mint az áramellátás.
Most meg itt ülünk a szállodában és egy nagydarab ausztrál néz a vállam fölött, hogy megtudja a titkainkat, de csak a magyar billentyűzet rejtelmeiről sikerült információt beszereznie.
Az út
Utolsó kommentek