Tiny Little Big Thing

A buszmegállóban aztán utolért minket Laurent, a francia, aki akcentus nélkül beszél angolul. Ő is Gilgitbe tartott, mint mi. Együtt vártuk a buszt, de csak nem akart jönni, úgyhogy inkább riksát fogadtunk. Egy riksába normál esetben ketten ülnek, mi meg voltunk hárman, és még a hátizsákjaink is. Valahogy bezsúfolódtunk, az egyik zsákot a sofőr tartotta lábbal, így mentünk az állomásig. Szerencsére még nem volt szinte semmi forgalom, mert még így is elzsibbadt a lábam, mire odaértünk. Kihajtogattuk magunkat, Laurent elrohant jegyet venni, mi meg megkeresni a vonatot.

Természetesen itt is fémkereső kapun kell átmenni a terrorizmus elleni harc jegyében, ami természetesen sípol, mert mindenkinél van valami fém. Az őrök ilyenkor kézi fémkeresővel körbehadonásszák az embert, az is sípol, tehát rendben van, tényleg volt fém, már lehet is továbbmenni. Azt már tudtuk, hogy az ötös vágányról megy a vonat, de azt még nem, hogy melyik az ötös. Kiírva ugyanis nem volt, de azért nem tartott sokáig megtalálni, mert ügyesen tudunk kérdezni.

Üres hely nem volt a vonaton, de szerencsére nekünk helyjegyünk volt. Indulás után Laurent is feltűnt, úgyhogy megtudtuk, hogy sikerült még jegyet vennie, és megtalálnia a vonatot, helye viszont már nincs. Az út Rawalpindiig csak 4 óra, úgyhogy ki lehet bírni.

Érkezés után rögtön buszt akartunk keresni, hogy átjussunk a buszállomásra, ahonnan Gilgitbe mehetünk. Kérdezősködés közben egy autós úgy döntött, hogy inkább elvisz minket, mint magyarázgassa, hogy hol és melyik buszra szálljunk. Behajtogattuk magunkat a kocsiba és már mentünk is. Hogy merre, azt mi a hátsó ülésről nem nagyon láttuk, mert el voltunk temetve a cuccaink alá.

Úgy tűnt, hogy a fickó se tudja hova megyünk, mert többször kért segítséget, és néhányszor vissza is fordultunk, végül csak eljuttatott minket a buszállomásra. Pontosabban egy buszállomásra, mert gyorsan kiderült, hogy nem arra, amelyikre mi menni akartunk. Hosszas alkudozás után megegyeztünk egy taxissal, hogy átvisz a megfelelő állomásra. Megint jött a hajtogatás, mert a csomagtartóban a gáztartály volt, amivel a kocsi megy.

Még ki se szálltunk a kocsiból, máris megtaláltak a felhajtók és pár perc múlva megvolt a jegy Gilgitbe. Egy ketrecben vettük, amit jól meg kellett jegyezni, mert sok hasonló ketrec volt még, mindegyik mellett buszok, és mind más társasághoz tartozott. Mivel volt még bőven időnk, elmentünk egy közeli étterembe, vagy inkább csak kifőzdébe kólázni meg beszélgetni.

Végül teát is ittunk, ami kicsit más, mint otthon. Azon már Magyarországon sem akad fenn talán senki, hogy a britek tejet tesznek a teába, de olyat még nem láttam, hogy tejből főzik. Egyébként jobb a tejből főzött tea, mint a tejes.

Mikor eljött a mi időnk, megkerestük a ketrecünket, ahol embereink már lelkesen pakoltak a kisbusz tetejére. Felkerültek a mi cuccaink is, de nem ültem be, amíg nem láttam, hogy rendesen le is kötözték. Mindig figyelek erre, egy kivétel volt eddig életemben, akkor el is szállt az egyik hátizsákunk.

Ugyan volt légkondi, de mindenki kinyitotta az ablakot, úgyhogy a sofőr kikapcsolta. Így a demokrácia elhozta nekünk a huzatot és a port, legalábbis amíg rá nem fordultunk a Karakoram Highwayre, vagy KKH-ra, ahonnan már kisebb volt a forgalom. Ez az az út, ami összeköti Pakisztánt Kínával. Elég szép méretes hegyek közt vezet, de ebből sokat nem láttunk, mert besötétedett. Egy rendőrségi ellenőrzőpontnál a csillagok alatt, egy zseblámpa fényénél beírtuk magunkat a nagykönyvbe, hogy belépünk a North-West Frontier Province-ba, vagyis az NWFP-be. Ez az a tartomány, ami állandóan a hírekben van, itt nyomulnak a tálibok és veszik át egyre nagyobb területen a hatalmat. Már a Peshawar és Chitral közti út sem járható külföldiek számára emiatt és a Swat-völgy sem, pedig mindkettő érdekes hely. A KKH még biztonságos, legalábbis ilyen szempontból. Amúgy elég keskeny és nagy gödrök is tarkítják, valamint a korlát is hiányos, pedig nagyrészt meredek hegyoldalba van vájva, aminek az aljában ott örvénylik jó sárosan az Indus.