Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

71234 km, Pokhara

2010.05.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A taxi fél óra alatt beért velünk Bhairawába, ahonnan nem sokkal később el is indult az „expressz busz”. Pont annyira volt expressz, mint amennyire a deluxe buszok deluxe-ok Indiában. Az első egy órában utasokat gyűjtöttünk, ehhez percenként megálltunk. Többnyire jól öltözött emberek szálltak fel, főleg nők, de mindegyikük hozott magával minimum két zsák (100 kg) rizst. Kezdtük azt hinni, hogy ez a feltétele a buszra való felszállásnak, csak velünk tettek kivételt.

A zsákokat először a folyosón fektették le, ahol a magasabb emberek amúgy sem tudtak kiegyenesedni, aztán amikor már két rétegben voltak, akkor elkezdték a tetőcsomagtartót is megpakolni. Az ülések hamar megteltek, de minden megálláskor mindenki helyet cserélt mindenkivel, és a zsákokat is átrendezte, így teljes volt a káosz. A sofőr, mint Indiában, itt is egy leválasztott kasztniban ült, mellette még 3-4 ülőhely volt, de ezen az úton az derült ki, hogy mindig fér be még egy ember. Valószínűleg úgy nőtt, mint a mesében gomba az esőben, ami alatt az állatok menedéket kerestek. Tansent hamar elértük, innentől azonban ismét minden bokorban megálltunk, hogy leszálljon valaki a zsákjaival. A padlón való húzkodástól előszeretettel szakadtak ki a zsákok, tovább lassítva a folyamatot. Ilyenkor a sofőr előrelátóan kiszállt, és elsétált valamerre. Mire indulásra készen visszaült a helyére, általában az utasok fele hiányzott. Négy-öt perc alatt sikerült összeszedni az embereket, de nem sokon múlt, hogy néhányukat otthagyjuk valahol.
A busz személyzetét általában a sofőrön kívül még két fő alkotja: a jegyes és a csomagos. A csomagos elhelyezi a cuccot a tetőn, ezután a jegyes jegyet ad. Teljesen feleslegesen vannak ehhez ketten, egy írástudó személy is megtenné. Jelen esetben mindketten léhűtőnek néztek ki, de a csomagosunkról kiderült, hogy írástudatlan. Nem mintha ez általában gondot okozna, a cuccok pakolásához nem kell diploma, - bár jól láthatóan sok gombócot kell még megennie, mert nagyon küzdött a zsákokkal -, de ez a busz a postát is szállította. Így aztán a falvak előtt a jegyest megkérte, hogy mutassa meg melyik a megfelelő zsák (ehhez a rajta lévő címkét kellett elolvasni), amit aztán a nyitott ajtón keresztül, menet közben, teljes erővel kidobott a faluban. Kész szerencse, hogy nem talált el senkit!
A buszból láttuk, hogy a gyümölcsös standokon érett mangót árulnak, ami szép reményekkel töltött el minket.
Az utak melletti kutaknál sok helyen komplett családok fürödtek, mostak. Állati kellemes lehetett a jéghideg vízben. Ebből egyébként látszik, hogy nemcsak áramellátással vannak Nepálban problémák, a vezetékes víz is luxusnak számít. Sokszor az éttermek is a nyomós kutakat használják mosogatásra.
Pokhara előtt nem sokkal beborult az ég, a busz személyzete rendkívüli értelemről tett tanúbizonyságot, és még az eső eleredte előtt lepakolták a cuccokat a tetőről. Megnyugtató volt látni, hogy a buszban az ablaktörlő nem működik, de lehet, hogy be se kapcsolták. Nepálban egyébként is nagyon rosszak a baleseti statisztikák, az éjszakai utazás kimondottan ellenjavallt. Ennyi roncsot még egyik országban sem láttunk az utak mellett. Mondjuk máshol általában elvontatják őket, itt meg a használható részek leszerelése után a sorsára hagyják, ott, ahol összetört.
Összesen 9 óra alatt sikerült megtennünk az elvileg 7 órás utat, akár a másik útvonalon is mehettünk volna, ami megkerüli az egész hegységet, a párától úgysem látszott semmi. Ezalatt egyszer felkapaszkodtunk ezer méter felé, de azt kell, hogy mondjam, az a része még gyorsan ment a többihez képest.
Pokharába érve azonnal megrohantak a szállodai felhajtók, azzal az ígérettel, hogy csak akkor kell kifizetnünk a taxit a tópartra, ha nem tetszik a szoba. Hallottunk már jobb ajánlatot is életünkben, de itt ez számított jónak. Elfogadtuk az egyikük ajánlatát, és nem bántuk meg. Nagyon szép kis szobát kaptunk közel a tóhoz. A kilátás is jó lenne, ha nem futottunk volna bele az első esőkbe. Ha ilyen marad az időjárás, a hajunkra kenhetjük a Himaláját. Ha nem töketlenkedünk Thaiföldön annyit, és mondjuk héttel előbb jöttünk volna el, nem lett volna 40 fok Észak-Indiában, pára Sikkimben és eső itt.
Körbenéztünk a főutcán, hogy túrázás témakörben mit tudnak nyújtani. Az azonnal kiderült, hogy Mustangba, amit a legjobban szeretnénk megnézni, külön engedély kell, ami 500 dollár, de minden egyéb túrán is jól megsarcolják az embert. Mi leginkább ketten szeretnénk menni, vezető nélkül. Reméljük, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi. Belekalkuláltuk a költségvetésünkbe egy siklóernyőzést is, de jelenleg 200 m-nél távolabbra nem lehet ellátni, semmi értelme nem lenne és valószínűleg nem is repülnek. Az este folyamán többször is eleredt az eső, ami sokat nem emelt a hangulatunkon.

 

Címkék: nepál pokhara

71022 km, Lumbini

2010.05.06. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A személyzet itt is ötkor kezdte a csörömpölést, reméljük ez nem lesz minden nap így az út hátralevő részében. Ennek hatására 7-kor elindultunk megnézni a nevezetességeket, ami a hőség elkerülés szempontjából jó volt. A legenda szerint itt született Siddharta Gautama, a történelmi Buddha. Anyja, Maya Devi megpillantott itt egy szép tavat, amiben megmártózott. A tóból kimászva csak arra maradt ideje, hogy megkapaszkodjon egy bódhifában, mielőtt Buddha kicsusszant.

Ezen a helyen 1978-ban elkezdtek felhúzni egy egész komplexumot, rengeteg kolostorral, tavakkal, kertekkel. A hely fontossága a jegy árában azonnal érzékelhető volt, de ezen kívül más nem igazolta.
Először a kolostorokat néztük meg. Kilencven százalékuk még építés alatt áll, így be sem lehet menni. Épít itt kolostort Vietnám, Kína, Korea, Japán, Németország, Franciaország, Nepál, Myanmar, Thaiföld, India, Kambodzsa és még sok más „buddhista” ország is. De hogy minek, az nem derült ki számunkra. Ezt a rengeteg pénzt fordíthatták volna iskolák építésére is a falvakban, annak legalább lett volna értelme. Az egész hely kong az ürességtől.
Abba a néhány kolostorba bementünk, ami elkészült, de nagyon kiábrándítóak voltak. Például Németország kolostora már elkészült (nem is tudtuk, hogy Németország buddhista). Az udvarán thai stílusú szobrok, valamint különböző állatszobrok állnak, csak a kerti törpék hiányoznak. A templom belseje szintén teljesen kaotikus, mindenféle stílust ötvöz, a lehető legrosszabb módon. Maga az épület is egy gyalázat, a gondos építész a templom tetejére egy sztúpát helyezett, mondván, hogy az csúcsnak is megfelel. A szomszédos francia épület legalább némi ízlést tükröz, de jól láthatóan még évtizedekre van a befejezéstől. Ezenkívül a thai és a japán kolostor volt még látogatható, a thai messziről felismerhető volt. Szerzetest itt sem láttunk. Myanmar kitett magárért, több templomot és épületet is felhúztak. A kambodzsai épületegyüttesnek csak a kapuja készült el eddig, az indiainak még az sem. Kétségek merültek fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy itt valaha is lesz élet.
Végül a Szent Kert közepén álló Maya Devi templomba mentünk. Itt a romok között egy formátlan kővel jelölték azt a helyet, ahol Siddharta Gautama megszületett. Kívülről kb. olyan szép az épület, mint egy trafóház, bent meg az őrök nem engedték a néhány hívőnek, hogy az áldást jelképező sálat elhelyezzék a köveken. Pedig kinézetük alapján nem a szomszédból jöttek, és kitettek magukért, drága sálat hoztak. Jól láthatóan valahol elveszett a lényeg.
A fejlesztési zóna másik végén van valahol egy Világbéke Pagoda is, amit a japánok építettek 1 millió USD-ért, oda már el sem mentünk.
Összességében borzasztó az egész, csúnyán megbüntetném azt, aki kigondolta, valamint azt az írót, aki az útikönyvben külön kiemelte ezt a helyet.
Este megérdeklődtük a Pokharába menő buszokat. Az derült ki, hogy hétkor megy expressz busz Bhairawából Pokharába Tansenen keresztül, de Lumbiniből Bhairawába csak 7.15-kor indul az első busz. Később is vannak ugyan buszok Pokharába, de azok a hosszabb útvonalon mennek. Kicsengettük a pénzt taxira, még úgyis tisztán emlékszünk rá, milyen keservesen tette meg a busz ezt az utolsó 22 kilométert.

 

Címkék: nepál lumbini

71012 km, Lumbini

2010.05.05. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel ötkor kezdett a személyzet turházni, krákogni és csapkodni a sátrunk mellett, így a hat harmincas ébresztés ismét felesleges volt. Már előző este közöltük a tulajjal, hogy terveivel ellentétben nem kívánunk itt letelepedni, hanem reggel az első busszal távozunk. A kávéval, meg a két darab pirítós és főtt tojás becsomagolásával (amiből csak egy darabot csomagoltak be) így is elszöszöltek vagy fél órát. Elsétáltunk a faluba, a buszhoz. A földeken már javában dolgozott mindenki, ki kell használniuk azt a pár órát, amíg 40 fok alatt van a hőmérséklet. Egy darabig várnunk kellett a buszra, volt időnk elfogyasztani a bőséges reggelinket is, amiből a toastot kidobtuk, mert édesnek bizonyult. Jellemző módon az utolsó pillanatban kínáltak meg valami isteni gyömbéres teával, amit nem tudtunk meginni, mert jött a busz. A busz csomagtartójában valaki egy kiskecskét szállított, ami egész úton kétségbeesetten mekegett. Tegnap nem értettük, hogy tarthat két óráig az út Bharatpurba, de most rájöttünk. Először is nem volt aszfaltút, csak az utolsó 10-15 kilométeren, másrészt a sofőr minden faluban leszállt trécselni valakivel. Közben a bepréselt utazóközönség türelmesen várt. A jeggyel is megpróbáltak lehúzni minket, de szerencsére Maugli lealkudta az árat.

Bharatpurban egy fickó várt minket a csomagjainkkal, amik egy busz oldalának voltak támasztva. Mondta, hogy a busz Bhairawába megy, és azonnal indul, két percünk van. Mondtuk, hogy minimum öt kell, és nekiálltunk előásni a laptopot, áttenni a kishátizsákba. Ez a siettetés hatására még lassabban ment, mert minden összeakadt. A fickó látta, hogy komolyan gondoljuk az öt percet, és elkezdett érvelni, hogy ez a busz fél órája vár ránk, siessünk. G elmagyarázta neki, hogy mi nem kértük, hogy várjon és akár mehetünk a következővel is, de ezt nem tartotta szükségesnek. A nagy kapkodásban az útikönyvet elfelejtettük kivenni, így csak sejtettük, hogy mikor érünk Bhairawába.
Minthogy semmire nem maradt időnk, a szállásunkon meg nem akartunk még többet költeni, nem nagyon maradt vizünk, ami nélkül a maradék kekszet se lehetett megenni. Az egyik megállónál aztán felszállt egy kissrác, jéghideg ásványvizet ajánlgatva. Vettünk egy üveggel, de csak az üveg nyakát borító zárófólia lehámozása után derült ki, hogy csapvízzel utántöltött példányt kaptunk, mert a kupak egyszer már fel volt bontva. Egyszer jártunk már így Indiában is, tanulság az, hogy a zárófólia csak ront a helyzeten, mert nem látszik alatta hogy bontott, viszont könnyebb hamisítani.
Útitársaink között akadt két belga is, akik most tartottak India felé, mikor megérkeztünk, villámsebesen előtúrtuk az India útikönyvet és nekik adtuk. Legalább használja valaki, számunkra már csak súly, elcserélni meg nem igen lehetett volna, mivel a teljes széthullás előtti utolsó stádiumban volt.
Bhairawában percek alatt találtunk egy Lumbiniba menő buszt, itt is siettetek a cuccok berakásával, majd még jó 10 percig állt a busz, hogy utast gyűjtsön. A hátralevő 22km-t egy óra alatt sikerült megtenni, egyszer sem gyorsítottunk 35 km/h fölé, viszont megálltunk minden bokorban. Például a cél előtt 4 km-rel ismeretlen okból 10 percet álltunk az út szélén. Amikor a sofőr végre az indulás mellett döntött, az utasokat kellett összevárni, mert azok közben szétszaladtak.
A hőmérséklet elviselhetetlen volt, így úgy döntöttünk, a szobánkban maradunk késő délutánig. Itt aztán kiderült, hogy valami elszaródott az egyik szoftverrel, ami rendesen elrontotta kedvemet. Soha nem fogom megérteni, hogy két bekapcsolás között hogy tud valami elromlani. Néhány óra szentségelés után elment a maradék kedvem is a blogírástól, és az egész számítógépes macerától. Egyébként Nepálban áram sincs igazán, csak naponta 1-2 órára, ami kvázi lehetetlenné teszi az egészet.
Este beültünk egy nívósabb étterembe, az egyetlenbe, amit találtunk. Miután a desszert 45 perc után sem érkezett meg, kértük a számlát. Közölték, hogy már nem lehet törölni a rendelést, aztán hamar rájöttek, hogy mégis lehet.

 

Címkék: nepál lumbini

70887 km, Meghauli

2010.05.04. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Reggel, úgy 5:20 körül, alighanem egy cibetmacska csapódott be a bádogtetőbe a fejünk felett, így 10 perccel később Jock, aki ébreszteni jött, már ébren talált minket. Reggelit a szálláshelyen ettünk, de az 5 liter vizet inkább a „boltban” szereztük be, mert a 100 méter sétáért, - ennyi volt ugyanis a táv a bolt és a szálláshely között -, szép illetéket rakott az italokra is a tulaj.

Újra átkeltünk a folyón. Jock hamarosan a magas fűben alvó rinocéroszra lett figyelmes. Szerencsére nem vette zokon, hogy felébresztettünk, csak bambán nézett minket.
Egy órával később elértük a krokodiltenyésztő központot, ahol krokodilok és ghariálok vannak minden méretben. Próbálnak tenni a kihalásuk ellen, gyűjtik a tojásukat a nemzeti park területén is, de szerencsére fogságban is szaporodnak. 1-2 méteres korukban általában szabadon engedik őket. Volt pár G-vel egykorú ghariál is, meg is állapítottuk, hogy G jobban kihasználta az elmúlt 30 évet a szépülésre. Ezek az állatok az emberre nem kimondottan veszélyesek, csőrszerű szájukkal halakra vadásznak. A hym egyedeknek egy gumó is van az orrán, amitől ha lehet, még bájosabbak. Éppen takarították a medencéket, az állatok egymás hátára másztak, hogy beférjenek az árnyékba.
A következő pár óra elég unalmasan telt, egy száraz avarral borított erdőben sétáltunk, ahol rengeteg szarvast láttunk eliszkolni, de igazán egyet sem sikerült megnéznünk. Dél körül aztán egy újabb tóhoz értünk, ami a kiszáradás határán állt. A medrében egy megtermett rinó és a borja legelészett. Egész közel jöttek hozzánk, vagy fél óráig néztük őket. Aztán sajnos az anya megérezte más orrszarvúk szagát, ami a túlpartról jött a bozótból, és leléptek.
Ismét tartottunk egy pihenőt egy másik kilátótoronyban, ahol most Jocknak nem sikerült elaludnia, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ez nekünk se sikerüljön. Fészkelődött, prüszkölt, mászkált, aztán, mikor látta, hogy nem ér célt, felkeltett minket, hogy induljunk. A nemzeti parkot ugyan jól ismerte, de mégsem bizonyult jó vezetőnek. A kérdéseinkre, hogy most innen hova megyünk, rendszeresen olyan válaszokat adott, hogy most elindulunk nyugatra. Ki voltunk segítve vele. Az is gondot okozott, hogy sosem tudtuk, melyik szemébe nézzünk.
Ez a kilátóhely egyébként közel volt ahhoz a helyhez, ahol született. A nemzeti park területén ugyanis 1973-ig voltak falvak, akkor telepítették ki az embereket.
A kilátó után egy checkpointnál Jock feltankolt hideg vízzel, a katonák minket is invitáltak befelé felfrissülni, de valahogy nem volt kedvünk hozzá, hogy húszan bámuljanak.
Ezután kb. 3 órát barangoltunk a tűző napon. A nap lezárásaképp egy újabb folyóhoz vagy inkább csak mederhez értünk. Itt majmok és szarvasok sokasága menekült előlünk. A háttérben egy rinó is legelészett, ami a szarvasok fejvesztett menekülését látva, zavartan kitotyogott a képből.
Ezzel tulajdonképpen a gyalogtúra végére értünk, sajnos medvét (sloth bear, ez nem tudom mi magyarul) nem sikerült látnunk. Nepáliul egyébként balunak hívják.
Ismét átkeltünk egy folyón, majd némi gyaloglás után elértük a helyet, ahol a szálláshelyünk küldöttei a motorokat leparkolták. Kb. tíz perc alatt a „szállodába” röpítettek minket. Néhány falun is áthaladtunk, ahol a gyerekek kiabálták utánunk, hogy „amerikani, amerikani!”.
Szálláshely címszó alatt egy sátortábor prezentálta magát. A megérkezés pillanatában tudtuk, hogy jól le leszünk húzva. Egy hangosan namasztézó őr nyitotta nekünk a sorompót, és welcome drinkkel fogadtak, amit a tulajjal folytatott kényszeredett beszélgetés követett. Az étlapból választhattunk magunknak pofátlanul túlárazott kaját vacsorára. Inni csak vizet kértünk, nem véletlenül. A sátor ugyan tiszta volt, és ágyak voltak benne, de azért mégiscsak egy sátor volt. Egy szoba árának dupláját kérték érte, és nagyvonalúan még a motoros szállításért is felszámoltak. A vacsora szinte ehetetlennek bizonyult, de legyűrtük, mert kellett az energia.

 

Címkék: nepál meghauli

70854 km, Khargauli

2010.05.03. 10:00 | Ahmet | 9 komment

Reggel kicsivel hat előtt elhagytuk a szállást, ahol a tulaj csúnyán nézett ránk. Megreggeliztünk, és átvettük az ebédcsomagunkat, amibe nem néztünk bele, nehogy még idejekorán felidegesítsük magunkat. Szép hosszú listát írtak arról, hogy mi lesz benne, túl szép volt, hogy igaz legyen.

A szomszédban már várt ránk a túravezetőnk, a teljesen bandzsa Jock, és egy tinédzserforma srác, akit bőrszíne és testalkata miatt magunk között csak Mauglinak hívtunk. Az igazi neve sosem derült ki.
Átkeltünk a folyón az egy fatörzsből faragott csónakokon, és nyakunkba vettük a nemzeti parkot. Hamarosan Maugli egy alvó orrszarvúra lett figyelmes. Szép nagy példány volt. Közeledtünkre felemelte busa fejét, kicsit nézelődött, majd úgy döntött, kipróbál még egy pózt.
Az út tele volt tigrislábnyomokkal, megtudtuk, hogy a tigrisek éjjel előszeretettel mászkálnak az utakon. Látni elég ritkán lehet őket, kerülik az embert, több túravezető is azt nyilatkozta, hogy évente egyszer-kétszer lát csak tigrist, akkor is csak néhány pillanatra.
Óránként megálltunk pihenni, erre az időjárás miatt szükség is volt. Tizenegy körül már a negyven fok környékén járt a hőmérő mutatója, szerencsére a fák némiképp árnyékoltak.
Egy tó partján újabb rinocéroszra lettünk figyelmesek. Jöttünkre feltápászkodott, megfordult, és úgy vett minket szemügyre. Jock azonnal startpozícióba helyezte magát, de kis idő elteltével a rinó visszafeküdt a vízbe. Elég közel voltunk hozzá, így jól szemügyre tudtuk venni. Mit mondjak, szép állat! Továbbra is vitatkozunk G-vel, hogy a Kinder tojásban hány darabból lenne.
Látni valószínűleg nem sokat látott belőlünk, de az autofókusz hangjára azonnal forgatni kezdte a fülét. Egyébként értelműen nem ebbe a korba való állat, valószínűleg azért nem halt ki, mert ezen a területen nagyon sokáig malária volt, így egyetlen nép élt csak itt, akik immunisak voltak rá. Aztán amikor az amcsik segítségével DDT-vel kiirtották a maláriaszúnyogot, rengetegen települtek ide mivel az országban ez az egyetlen lapos termőterület. Meg is csappant a rinók – valamint a krokodilok és tigrisek - száma, különösen abban az időben, amikor maoista lázadók lenyomásával voltak elfoglalva, és nem fordítottak gondot a terület őrzésére. Ma már nagyon vigyáznak rá, bár orvhalászokkal így is összefutottunk.
A tónál rengeteg madarat is lehetett látni, köztük például jégmadarakat. Úgy döntöttünk, itt fogyasztjuk el az ebédünket is. Nem is lepődtünk meg a csomag tartalmán. Banán címszó alatt egy 10 centis, ujjnyi vastag, zöld gilisztát találtunk benne, „real juice” címszó alatt pedig egy Real márkájú mangónektárt.
Nem sokkal ezután összefutottunk egy újabb rinóval, aki épp a borjával legelészett egy bokor tövében. Jock azonnal intett, és futásba kezdett, mi meg nyargaltunk utána. Őt már többször kergette meg rinó, így tudja, hogy mit csinál. A borjukat védelmező anyák a legveszélyesebbek. Szerencsére ez a példány inkább úgy döntött, hogy az ellenkező irányba elhagyja a terepet. Az orrszarvú ilyen találkozásokkor két opció közül választ, az egyik az, hogy ő fut el, a másik hogy mi. Sokszor előfordul, hogy senki nem fut, hanem nézzük egymást, de igazából ez nem harmadik lehetőség, hanem annak köszönhető, hogy az orrszarvú elfelejti, hogy mit is akart.
A következő tó partján aztán G megszólalt, hogy „na, hol vannak azok a krokodilok?”. Abban a pillanatban megpillantottunk egyet, ami a parton lapult. Csak a farka látszott, de abból kiderült, hogy szép méretes. Mivel nem mutatott semmilyen aktivitást, Jock egy fadarabbal próbálta motiválni, ennek hatására egy másodperc alatt eltűnt a vízben. Szerencsére a parton nem támadnak ezek a dögök. A folyó partján egy sakált is megpillantottunk, sajnos elég messziről.
A kilátótoronyban aztán Jock a meleg miatt pihenőt rendelt el, ezt nyomatékosítandó azonnal álomba is zuhant. Mi Mauglival elindultunk újra megnézni a krokodilt, de csak messziről láttuk, közeledtünkre víz alá merült. Mire visszaértünk, Jock úgy horkolt, hogy rengett a torony. Egy darabig vártuk, hogy felkeljen, egy idő után aztán Maugli megunta a dolgot, és felébresztette.
A nap végén megálltunk még egy kilátótoronynál egy másik tó partján. Itt egy szarvascsaládot láttunk legelészni. Egész közel voltak már, amikor megérkezett néhány csapat dzsipes turista, akik az ajtócsapkodáson kívül azonnal óbégatásba is kezdtek. Próbáltuk felhívni rá a figyelmüket, hogy ez nem túl célravezető viselkedés, de nem értették.
Valahol a távolban felbukkant két rinocérosz is, de olyan messze voltak, hogy akár kartonból is lehettek, azokat kezdték el figyelni. Örültünk is, hogy mi csak ketten vagyunk a csoportban, és nem dzsippel jöttünk.
Elmenőben újra láttunk néhány krokodilt, valamint mindenféle madarat. A szállásunk egy, a nemzeti park határán lévő faluban volt. Újra csónakkal keltünk át egy meglehetősen gyors sodrású, ámde sekély és büdös folyón, fejenként 25 rúpiáért. A faluban 4-5 szálláshely is volt, mi az elsőben letelepedtünk, mert tudtuk, hogy mindegyik gané és túlárazott lesz. A nemzeti parkos programok minden eleméhez lehúzás kapcsolódik, ezt már megtanultuk.
Ettünk egy erősen túlárazott vacsorát, és tisztáztuk a tulajjal, hogy ebédcsomagot nem kérünk másnapra, csak két főtt tojást. A 40 fokban nem csúszik a kaja ugyanis. Közben azt figyeltük, ahogy a helyi gyerekek vonalcicáznak, illetve fociznak a folyóparton. Nem volt szükségük játékokra, hogy elfoglalják magukat.
A szobánkban nem kellett csalódnunk, lefekvés után G arra lett figyelmes, hogy valami csorog a hátára. Mivel bádogtető volt, tudtuk, hogy be nem ázhatott, meg aztán az eső sem esett. Alighanem egy, a bádog- és a bambusztető között lakó patkány tisztelte le, ami aztán reggelre a moszkitóhálót is szépen leszarta.

 

Címkék: nepál khargauli

70829 km, Sauraha

2010.05.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma még korábban keltünk, ötkor csörgött a vekker. Felvertük a szerencsétlen portást, aki kiengedett minket a napkeltébe. Az utcán már volt némi élet, de nem láttunk egyetlen riksát sem. Gyalog is kiértünk volna, de a lustaság kényelmesebb. száz méteren belül akadt ajánlattevő, aki kirepített az Ananda chowkhoz, ahol azonnal átírták a busz indulási időpontját a jegyünkön, hatról hat harmincra. Nesze neked rohanás! Mindig feleslegesen kelünk korán, csak az a baj, hogy soha nem tudjuk, hogy mennyivel, különben egy életre befejeznénk.

A főútig tartó félkész szakasz most valahogy sokkal kevésbé tűnt gázosnak, mint idefelé. Gyorsan elértük a főutat, ahol jó tempóban haladhattunk, mivel forgalom nem nagyon volt még. Alapvetően traktorok, ökrös szekerek és teherautók képezik a forgalmat, és ezek ilyen korán még nem mászkálnak.
Az idő sem tűnt olyan pokoli forrónak, mert a nyitott ablakon zúdult be a szél, pedig éjjel vizes törölközővel takarózva aludtam. G szerint egyrészt undorító érzés volt hozzámérni, másrészt jobban tettem volna, ha a saját törölközőmet vizezem össze. Ebben igaza van, de elsőként neki csináltam borogatást, csak nem tartott rá igényt.
Tíz kilométerrel a leszállóhelyünk előtt megállt a busz egy fél órás ebédszünetre. Ha már megálltunk G ebédelt is, nekem nem nagyon volt hozzá kedvem, én ettem meg a keksz nagy részét, amit az útra vettünk.
A maradék tíz kilométer már tényleg nem tartott semeddig. Leszállás után megtalált egy sofőr, aki szívesen elvitt minket az elágazástól hét kilométerre lévő Saurahába. Természetesen nem ingyen, sőt, mikor már a kocsiban voltunk elkezdte ajánlgatni az egyik szállodát. Elfogadható szobát ajánlottak olcsón, kivettük. Kérdésünkre, hogy aznapra tudnak-e nekünk elefánttúrát szervezni, nemmel válaszoltak, úgyhogy inkább körülnéztünk a környéken. Ajánlat volt bőven. Még utánunk kiáltották, hogy nézzünk csak körül, úgyis nekik vannak a legjobb áraik. Később megtudtuk, hogy mindenki ugyanazokkal az árakkal dolgozik, mert egyfajta kartellba tömörültek a szervezők. Különbség azonban mégis mutatkozott, mert a szomszédban nem okozott gondot a túra, amire rögtön be is fizettünk.
Mivel volt időnk, és én még nem ettem, egy étteremben vártuk ki a fél négyet, ahol végre megfelelően hideg sört is kaptunk. Közben leszerveztük egy kétnapos gyalogtúrát is.
Az elefántokhoz kocsival vittek ki minket, meg még vagy hat másik embert. Egy elefántra négy utast zsúfoltak, úgyhogy két angollal kerültünk egy dobozba. Igazából az elefánt hátán nem is nyereg van, hanem egy kis platform, körbe korláttal, amiről aztán mindenki lógatja valamerre a lábát. Kényelmesnek a legkevésbé sem mondható, viszont mikor elindul a jószág, akkor határozottak kényelmetlenné válik, mivel a tér minden irányába dülöngél, aminek következtében az ember nem is nagyon tudja megjósolni, hogy melyik oldalról veri majd be a bordáját vagy a könyökét.
Ennek ellenére jó hangulatban imbolyogtuk végig az első két-háromszáz métert, mikor G kiszúrta, hogy a szomszédos réten két orrszarvú legelészik. A legkevésbé sem számítottunk arra, hogy látunk valamit, hiszen igazából még csak nem is a Chitwan Nemzeti Park területén jártunk.
Mérges voltam, hogy nem a teleobjektívet raktam fel, arra esély nem volt, hogy útközben cseréljek. Arra végképp nem számítottam, hogy elefántunk lefordul az ösvényről és egyszerűen odasétál a két orrszarvú mellé, alig tíz méterre tőlük. Rinóék egy kicsit sem izgatták magukat, békésen legelésztek tovább. Igaz, hogy a rinocérosz látása gyenge, szagunkat meg elnyomta az elefánt szaga, de ebben az esetben legalábbis vaknak kellett lennie mindkettőnek. Valószínűleg hozzá vannak már szokva a turisták jelenlétéhez, mert rövidesen tíz elefánt vette őket körül, és még akkor sem céloztak rá, hogy nem tetszik nekik a helyzet. Az elefántok szépen körbeforogtak, hogy az összes utas megnézhesse magának az állatokat. Nem tudom, mennyiben befolyásolja az ilyen mértékű látogatottság az életüket, de biztos, hogy kevésbé, mintha dzsipekkel hajkurásznák őket. Erre egyébként nem is nagyon lenne lehetőség ezen a terepen.
Le voltunk nyűgözve, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy kényelmetlen az elefántos utazás. Később láttunk még egy szarvas, őt se különösebben zavarta a jelenlétünk, igaz csak két elefántnyi ember nézte, ahogy egy fa lombját rágcsálta. Közben a másik oldalon egy páva sétálgatott.
Nem sokkal arrébb még egy szarvascsordát láttunk, bár nekem ehhez teljesen ki kellett tekerednem, mert mind egy szálig a hátam mögött parádéztak.
Az egész túra nem volt két óra, de meggyőzött minket, hogy érdemes átlépni a park határait, és kicsit beljebb is körülnézni.
A szállodában fizettünk, és jeleztük, hogy holnap korán távozunk. Pár perc múlva bekopogott a tulaj, hogy akkor mi most általuk szervezett programra megyünk-e. Mert ha nem, akkor adjunk neki még 50 rúpiát, mert olcsón adott nekünk szobát és a dzsip árából is engedett. Feltettem neki a kérdést, hogy alkudtunk-e bármelyik árból is, és hogy ígértünk-e olyasmit, hogy velük túrázunk. Hagytam neki egy kis időt, hogy megtalálja a megfelelő választ, aztán becsuktam az ajtót. Érezte, hogy le lett érvelve.

 

Címkék: nepál sauraha

70604 km, Janakpur

2010.05.01. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem sokat aludtunk éjjel, pokoli meleg volt. Amikor éppen működött a ventillátor, akkor se igazán tudta megmozgatni a levegőt a moszkitóhálók alatt, amik egyébként a szúnyogoknak csak egy részét szűrték ki, annyi mindig volt belül is, hogy ne hagyjon aludni.

Valahogy csak eljött a reggel hét, mikorra a felkelést terveztük. Bátrak voltunk, és egy koszos helyen megreggeliztünk, mivel minden más zárva volt még. Sétáltunk vagy egy kilométert, mire elértük azt a helyet, ahonnan a buszok szoktak menni. Még csak nyolc óra volt, de már folyt rólunk a víz. Két gyerek azzal fogadott, hogy ma nincs busz, mert sztrájk van. Marha boldogok voltunk, hogy egy szemétdombon ragadtunk, ahol eleve csak azért álltunk meg, mert nem akartunk tizenöt órát buszozni egyvégtében, és csak azért nem mentünk másnap reggel tovább, mert ha már itt voltunk, megnéztük, amit látni lehet.
Azzal bíztattak, hogy a távolabbi buszállomásról megy egy busz Bharatpurba, de újabb izzasztó gyaloglás után csak az derült ki, hogy nem. Katmanduba ugyan adtak volna jegyet, de oda is csak az éjszakai buszra. Úgy tűnt, hogy legalább nem hetekig tart a sztrájk, mert buszon kívül legfeljebb a stoppolás jöhetett volna számba, ami elnézve a buszok tömöttségét, még keményebb lehet. Általában a buszok annyi embert szállítanak a tetőn, amennyit az utastérben.
Visszagyalogoltunk az első helyre, hogy legalább másnapra vegyünk jegyet. Ott kiderült, hogy már este ötre is kaphatunk. Majdnem meg is vettük, mikor kibökték, hogy a sztrájk miatt nincs hely, csak kisszéken. Amúgy is éjfélre ért volna oda, és akkor még riksát kellett volna találnunk az utolsó hat kilométerre. Reggelre nem volt hely. A szomszédban azt mondták van hely a reggeli buszra, de nem innen, hanem egy másik helyről. G-t a cuccokkal otthagytam és elriksáztam a jelzett helyre. Az irodában nem volt senki, és nem is tűnt úgy, hogy előkerül. Szerencsére itt is több iroda volt, így a szomszédban sikerült beszerezni a jegyet a reggel hatos buszra. Felpakoltuk az összes göncünket, és az izzadó riksással megérkeztünk a kiindulási helyünkre. A szobánkat már nem kaptuk vissza, a fene tudja miért, helyette egy háromágyasat tukmáltak ránk, ahol el volt dugulva a vécé. Már éppen lepakoltunk, mikor kaptunk helyette egy kisebbet, elvileg franciaággyal, gyakorlatilag egy szélesebb ággyal.
Nagy városnézési ambícióink már nem voltak, inkább olvastunk, meg próbáltuk bepótolni az éjszakai alvást.
Megpróbáltunk máshol vacsorázni, de nem sikerült. Már közel sem köszöntöttek olyan lelkesen, mint első alkalommal, a szokásos étteremben. Fizetéskor aztán elfogyott náluk a cérna, és a pincér megmutatta, hogy a felszolgálási díj csak öt százalék, és legalább tízet kéne adnunk, úgyhogy adjak még vagy ötszázaléknyi borravalót. Mondtam, hogy az én álláspontom szerint ha felszolgálási díjat számolnak, akkor ne számítsanak borravalóra. Mivel nem igazán voltak alkupozícióban ennyiben is maradtunk.

 

Címkék: nepál janakpur

süti beállítások módosítása