A szomszédban már várt ránk a túravezetőnk, a teljesen bandzsa Jock, és egy tinédzserforma srác, akit bőrszíne és testalkata miatt magunk között csak Mauglinak hívtunk. Az igazi neve sosem derült ki.

Átkeltünk a folyón az egy fatörzsből faragott csónakokon, és nyakunkba vettük a nemzeti parkot. Hamarosan Maugli egy alvó orrszarvúra lett figyelmes. Szép nagy példány volt. Közeledtünkre felemelte busa fejét, kicsit nézelődött, majd úgy döntött, kipróbál még egy pózt.

Az út tele volt tigrislábnyomokkal, megtudtuk, hogy a tigrisek éjjel előszeretettel mászkálnak az utakon. Látni elég ritkán lehet őket, kerülik az embert, több túravezető is azt nyilatkozta, hogy évente egyszer-kétszer lát csak tigrist, akkor is csak néhány pillanatra.

Óránként megálltunk pihenni, erre az időjárás miatt szükség is volt. Tizenegy körül már a negyven fok környékén járt a hőmérő mutatója, szerencsére a fák némiképp árnyékoltak.

Egy tó partján újabb rinocéroszra lettünk figyelmesek. Jöttünkre feltápászkodott, megfordult, és úgy vett minket szemügyre. Jock azonnal startpozícióba helyezte magát, de kis idő elteltével a rinó visszafeküdt a vízbe. Elég közel voltunk hozzá, így jól szemügyre tudtuk venni. Mit mondjak, szép állat! Továbbra is vitatkozunk G-vel, hogy a Kinder tojásban hány darabból lenne.

Látni valószínűleg nem sokat látott belőlünk, de az autofókusz hangjára azonnal forgatni kezdte a fülét. Egyébként értelműen nem ebbe a korba való állat, valószínűleg azért nem halt ki, mert ezen a területen nagyon sokáig malária volt, így egyetlen nép élt csak itt, akik immunisak voltak rá. Aztán amikor az amcsik segítségével DDT-vel kiirtották a maláriaszúnyogot, rengetegen települtek ide mivel az országban ez az egyetlen lapos termőterület. Meg is csappant a rinók – valamint a krokodilok és tigrisek - száma, különösen abban az időben, amikor maoista lázadók lenyomásával voltak elfoglalva, és nem fordítottak gondot a terület őrzésére. Ma már nagyon vigyáznak rá, bár orvhalászokkal így is összefutottunk.

A tónál rengeteg madarat is lehetett látni, köztük például jégmadarakat. Úgy döntöttünk, itt fogyasztjuk el az ebédünket is. Nem is lepődtünk meg a csomag tartalmán. Banán címszó alatt egy 10 centis, ujjnyi vastag, zöld gilisztát találtunk benne, „real juice” címszó alatt pedig egy Real márkájú mangónektárt.

Nem sokkal ezután összefutottunk egy újabb rinóval, aki épp a borjával legelészett egy bokor tövében. Jock azonnal intett, és futásba kezdett, mi meg nyargaltunk utána. Őt már többször kergette meg rinó, így tudja, hogy mit csinál. A borjukat védelmező anyák a legveszélyesebbek. Szerencsére ez a példány inkább úgy döntött, hogy az ellenkező irányba elhagyja a terepet. Az orrszarvú ilyen találkozásokkor két opció közül választ, az egyik az, hogy ő fut el, a másik hogy mi. Sokszor előfordul, hogy senki nem fut, hanem nézzük egymást, de igazából ez nem harmadik lehetőség, hanem annak köszönhető, hogy az orrszarvú elfelejti, hogy mit is akart.

A következő tó partján aztán G megszólalt, hogy „na, hol vannak azok a krokodilok?”. Abban a pillanatban megpillantottunk egyet, ami a parton lapult. Csak a farka látszott, de abból kiderült, hogy szép méretes. Mivel nem mutatott semmilyen aktivitást, Jock egy fadarabbal próbálta motiválni, ennek hatására egy másodperc alatt eltűnt a vízben. Szerencsére a parton nem támadnak ezek a dögök. A folyó partján egy sakált is megpillantottunk, sajnos elég messziről.

A kilátótoronyban aztán Jock a meleg miatt pihenőt rendelt el, ezt nyomatékosítandó azonnal álomba is zuhant. Mi Mauglival elindultunk újra megnézni a krokodilt, de csak messziről láttuk, közeledtünkre víz alá merült. Mire visszaértünk, Jock úgy horkolt, hogy rengett a torony. Egy darabig vártuk, hogy felkeljen, egy idő után aztán Maugli megunta a dolgot, és felébresztette.

A nap végén megálltunk még egy kilátótoronynál egy másik tó partján. Itt egy szarvascsaládot láttunk legelészni. Egész közel voltak már, amikor megérkezett néhány csapat dzsipes turista, akik az ajtócsapkodáson kívül azonnal óbégatásba is kezdtek. Próbáltuk felhívni rá a figyelmüket, hogy ez nem túl célravezető viselkedés, de nem értették.

Valahol a távolban felbukkant két rinocérosz is, de olyan messze voltak, hogy akár kartonból is lehettek, azokat kezdték el figyelni. Örültünk is, hogy mi csak ketten vagyunk a csoportban, és nem dzsippel jöttünk.

Elmenőben újra láttunk néhány krokodilt, valamint mindenféle madarat. A szállásunk egy, a nemzeti park határán lévő faluban volt. Újra csónakkal keltünk át egy meglehetősen gyors sodrású, ámde sekély és büdös folyón, fejenként 25 rúpiáért. A faluban 4-5 szálláshely is volt, mi az elsőben letelepedtünk, mert tudtuk, hogy mindegyik gané és túlárazott lesz. A nemzeti parkos programok minden eleméhez lehúzás kapcsolódik, ezt már megtanultuk.

Ettünk egy erősen túlárazott vacsorát, és tisztáztuk a tulajjal, hogy ebédcsomagot nem kérünk másnapra, csak két főtt tojást. A 40 fokban nem csúszik a kaja ugyanis. Közben azt figyeltük, ahogy a helyi gyerekek vonalcicáznak, illetve fociznak a folyóparton. Nem volt szükségük játékokra, hogy elfoglalják magukat.

A szobánkban nem kellett csalódnunk, lefekvés után G arra lett figyelmes, hogy valami csorog a hátára. Mivel bádogtető volt, tudtuk, hogy be nem ázhatott, meg aztán az eső sem esett. Alighanem egy, a bádog- és a bambusztető között lakó patkány tisztelte le, ami aztán reggelre a moszkitóhálót is szépen leszarta.