Reggelire a maradék banánunkat ettük meg, mivel normál esetben sem nyit ki semmi tíz előtt, a szállodánk étterme meg aztán pláne nem, de eddig nem is voltunk rászorulva. Egyszer ugyan felmásztunk megnézni, de inkább nem eszünk ott, ha nem muszáj. Nemcsak azért, mert beláttunk a konyhába, és jellegzetesen fejlődő országbeli konyha nézett vissza ránk, hanem mert nincs forgalma, ami azt jelenti, hogy sokáig tárolnak mindent, az meg a fosás melegágya. Különösen itt, ahol ugyan nagyon kellemesnek érezzük a klímát, de mégiscsak harminc fok van, áram viszont ritkán van.
Gondosan előkészültünk a napi kirándulásunkra, például a készpénzkészletünk nagy részét elrejtettük a szobában. Nem tudom eldönteni, hogy ha én lennék besurranó tolvaj, akkor vajon tényleg benéznék-e a tévé alá, vagy csak azért gondolom, hogy igen, mert oda tettük a pénzt. Az egész csak azért volt, mert este alaposan beparáztattuk magunkat, hogy a maoisták majd tőlünk is adományt gyűjtenek egy sarkon.
Ehhez képest úgy tűnt, hogy kevesebb tüntető van az utcákon és határozottan visszaesett a lelkesedésük. Semmi zászlólengetés, masírozás, jelmondat kiabálás nem volt. Inkább csak üldögéltek a kereszteződésben, és újságpapírra nagy halom chipset raktak ki közös reggelinek. Úgy tűnik, nekik fogy el először a kajájuk.
A belvárosban egy helyen voltak csak maoisták az útvonalunkon, utána letértünk a kisebb utcákra, ahol nem nagyon erőltetik a tüntetést. A média először háromszázezer tüntető érkezéséről regélt, aztán visszavették százötvenezerre, de szerintem jó, ha a tizede van. Abból is a kemény mag nagyon kicsi, talán ha pár százan lehetnek. Őket arról lehet megismerni, hogy fekete melegítőruhában vannak, és általában céltudatosan csinálnak valamit. Például ők állják körül a rögtönzött színpadok hátulját, nehogy valaki felmenjen, vagy egyszerűen kihúzza a mikrofont.
Volt még két ilyen tüntetős góc a katmandui körgyűrűn, amerre mentünk, és az egyik helyen nagyon szerettem volna kihúzni a mikrofont, mert valami lelkes forradalmár énekelni kezdett. Sikerült még hamisabban énekelnie, mint nekem egy üveg bor után. Mondjuk, egy üveg bor kell is ahhoz, hogy énekelni kezdjek, mert a hallásom azért nem rossz és normál esetben engem is zavar a saját éneklésem.
A mellékutcákban egyébként a lazulás jelei mutatkoztak, nyitott boltokat láttunk, köztük egy egész európai kinézetű és felszereltségű üzletet, ahol rögtön vettünk is néhány halkonzervet meg kekszet, hátha éhezésre kerül a sor. A halhoz nincs kenyér, de éhínség idején nem lehet finnyás az ember, és a konzerv önvédelemre is alkalmas. Erről jut eszembe, hogy szert tettem egy khukrira, úgyhogy tényleg jobban teszik a maoisták, ha visszafogják magukat. A khukri hagyományos nepáli fegyver, bár azt hiszem, hogy a ghurkák tették híressé a brit hadseregen keresztül. Alapvetően embertársaink darabolására fejlesztett görbe kés, jó nehéz pengével, hogy húzása legyen. Érdekessége, hogy nem felfelé hajlik a pengéje, hanem lefelé. A friss beszerzés igazi munkaeszköz, semmi csicsa, fa tok, fa nyél, meg durván kovácsolt és köszörült penge. Nem kell aggódni, nem hordom magammal, mert ki kard által él, kard által vész el, és amúgy is van vagy fél méter és nehéz. Minden háztartásba elkell az ilyesmi.
Meglepően egyenes vonalat húzva, alig több, mint egy óra alatt elértük Bodhnathot, ami nem rossz teljesítmény a hat és fél kilométeres távon.
Itt áll Katmandu egyik szimbóluma, egy szép nagy sztúpa. A völgyre jellemző fehér félgömb, aminek a tetején a tornyot természetesen Buddha szeme díszíti. Alapvetően a sztúpához tartoznak a négyzet alaprajzú teraszok is, de valahogy az ember azt mindig csak valami alapnak tekinti. Igazából mindennek jelenése van, és minden szimbolizál valamit, amit mi általában nem veszünk észre. Például a torony tizenhárom lépcsővel keskenyedik el a csúcsa felé, ami a nirvána eléréséhez vezető tizenhárom lépcsőt jelenti.
Rögtön a bejáratnál lekapcsolt minket egy kissrác, azt hiszem, hogy csak beszélgetni akart, mivel nem tért rá semmilyen üzletre. Értelmes gyerek volt, azt mondta, hogy bármelyik Európai ország fővárosát meg tudja mondani, és tényleg csak Máltával sikerült rajta kifognunk, olyan alattomos csapdáknak nem dőlt be, mint Törökország, amire azért elég sokan rávágnák Isztambult. Ázsiára áttérve csak Myanmar fővárosát nem tudta, de szerintem azt jelenleg a Föld lakosságának igen kis hányada tudja. Aki most rávágta, hogy Yangon, az olvasson vissza.
Tettünk néhány kört a sztúpa körül, természetesen szigorúan úgy, hogy jobb kéz felől essen. Megpörgettünk jó néhány imamalmot is, bár nem tudom mekkora hatása van ennek a politikai helyzetre. Az imamalom mindenesetre hatékony megoldás az imádkozásra. Persze senki ne gondolja azt, hogy egy igazi hívő csak úgy tekergeti őket, és közben a napi politikát vitatja meg valakivel. Pörgetés közben is mormolja, hogy „Om mani mani”. Néhányan a mantrák közben végignyúlnak a földön, és az igazi kőkemény zarándokok az egész utat így teszik meg egy szent helyre. Itt azért ilyennel nem találkoztunk, de el lehet képzelni, hogy milyen lehet, az embernek saját teste hosszával kimérni mondjuk a Kailash hegy körüli korát, ami normál gyaloglással is megerőltető három nap, ötezer méteres hágóval az útvonalon. És természetesen a napi hason csúszás után mindig vissza is kell menni a csomagért.
A buddhistáktól elvonultunk a hindukhoz, akikben megint nem tudtunk csalódni. A Pashupatinath templom ugyan a világörökség része, de ez nem jelenti azt, hogy meg is osztanák a világgal. Belépőjegyet csak a nem hinduknak kell venni, ők viszont nem mehetnek be. Az 500 rúpiás jegy csak arra jogosít, hogy a kapuig elmenjen az ember, és ott bekukkantson. Ez azért is pofátlan, mert út közben 100 rúpiáért ittunk fejenként egy teát és ettünk egy tál sült tésztát. De ennyi pénzért kétágyas szobát lehet kapni még Katmanduban is. Szóval közöltük, hogy megnyalhatják, ennyit nem fizetünk azért, hogy a kapun keresztül lássuk egy aranyozott bika seggét. (Nagyjából ennyit lehet látni a beszámolók alapján.)
Visszakutyagoltunk a belvárosba, elhaladva egy újabb tüntető csoport mellett. Nagy hepajra nem kell gondolni, a legfontosabb kereszteződésekben általában száz tüntető unatkozik, vagy éppen énekel és táncol, a helyiek meg nézik, jobb dolgukat ugyanis nem végezhetik, pedig lenne.
Vacsora közben megint ránéztünk a leveleinkre. Az internet sebessége olyan lassú, hogy éppen csak használható, a blogot nem tudjuk feltölteni. Közben az egyetlen tiszta ingemet leszarta egy madár. Hozhatna szerencsét!
Este hatkor aztán kinyitottak a boltok, azt mondták, hattól két órára kinyithatnak. Ennek ellenére nagyjából az üzletek a fele nem nyitott ki, és járőröző fekete melegítős maoistákat is láttunk. Úgy tűnt, hogy éppen bezáratják az egyik üzletet, míg az összes többit hagyják. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy aki fizet, az este kinyithat, aki nem, az nem. Nálunk ezt védelmi pénznek nevezik, és általában a szervezett bűnözés kifejezéssel szokott egy szövegkörnyezetben szerepelni.
Sok remény nem mutatkozik arra, hogy tényleg három nap alatt vége legyen a sztrájknak, és ha nem lesz, akkor ki kell valamit találnunk, mert két hétre nem tud lekötni egy üzemelő város sem, nemhogy egy olyan, ami zárva van.
Utolsó kommentek