Tiny Little Big Thing

A délutánt arra szántuk, hogy megnézzük az Ég templomát. Csak két metrómegálló, meg a séta a metróig, szóval inkább gyalog mentünk. Szép hosszú megállók voltak, az biztos, de közben felfedeztük, hogy az utunk a Gyöngy piac mellett visz el. Tulajdonképpen egy áruház, ahova a turistákat szokták hozni. El is határoztuk, hogy visszafelé benézünk.

A templom egy parkban áll, néhány más szentéllyel együtt. Elsőnek magához az Ég templomához mentünk, ahol régen a császár imádkozott a jó termésért, vagyis a jó bevételért. Egy négyzet alakú területen áll, ami a földet jelképezi, de maga a templom és a háromszintes alapja kerek, ami az ég jelképe. Maga a templom tulajdonképpen olyan, mint a legtöbb kínai templom, csak hát kör alaprajzú. Ami még érdekes volt, hogy itt a tetőn lila és zöld cserepek voltak, amilyet máshol nem láttunk. Természetesen itt sem voltunk egyedül, meg kellett osztani a helyet még néhány száz turistával, de nem panaszkodhatunk, hétvégén biztos többen vannak.

A templomtól egy hosszú, hídnak nevezet úton jutottunk el a következő szentélyig, amit viszont nem négyzet alakú területre építettek, hanem egy kör alakú fallal vettek körbe.

A sok lüke turista, vagy idegenvezető meg felfedezte, hogy a fal milyen jól vezeti a hangot. Ha a fal mellett mond valamit az ember, azt a túloldalon kitűnően hallani. Kivéve persze, ha egyszerre próbálja a jelenséget száz ember, mert akkor csak középkorú kínai nőket lehet hallani, ahogy azt visítják, hogy „Wheee?”. Mi is leginkább csak ezt hallottuk, meg G-nek sikerült elkapnia egy mondatomat, miszerint „Lóf...t se hallok!”. Miután így adtunk az akusztika tudományának, tovább is vonultunk a Kerek oltárhoz, ami nagyon hasonlított az Ég templomára, csak nincs templom. Pontosabban maga az alap az. Három szint fehér márvány sok sárkánnyal, meg számmisztikai alapon kirakott kőburkolat. Nekünk sokat nem mond, de mindenki lelkesen fényképezkedett a kör közepén állva. Mi meg egy egyetemista kérdőívét töltöttük ki Pekingről. Sok hülye kérdésre kellett választ adni 1-7-ig tartó skálán. Némileg meglepő volt, hogy megkérdezte azt is, hogy mi a véleményünk a szólásszabadságról. Kapott is a kérdés egy nagy egyest. Különösen hülye kérdésnek ítéltem a Peking vadvilágáról szóló kérdést. Mégis mit érthet alatta? Még galambot se nagyon láttunk. Verebek vannak.

A sok szentély után megcéloztuk az üzleti szentélyt, ami kellemesen légkondicionált volt. A boltok alaposan fel voltak szerelve mindenféle gönccel, amit egy turista megvehet, de biztos nincs rá szüksége. Az árak is turistákra voltak szabva, de ez egyáltalán nem érdekelt minket, mert alkudni tudunk. Akartam venni evőpálcikát, de olyan pofátlan árat mondott, hogy nem kötöttünk üzletet, pláne, hogy mereven elzárkózott az alku intézménye elől, én meg nem vagyok hülye. Legalábbis nem teljesen.

Felfedeztük viszont, hogy árulnak teljesen eredeti hamis Crocsot, amit G rögtön fel is próbált. A nő már ütötte is a számológépbe az árát, hogy 320, de ő most itt odaadja nekünk 255-ért. Gurgulázva tört ki belőlem a röhögés, amit ő nagyon helyesen úgy értelmezett, hogy elutasítjuk az ajánlatát. Beütöttem a saját ajánlatomat 20 yuanról. Ugyan a szája azt monda, hogy biztos csak humorizálok, de láttam rajta, hogy lesz üzlet. Hosszas huzavona után megjutalmaztuk és belementünk a piaci árnál lényegesen magasabb 30 yuanos vételárba. Később egyébként láttunk eredetit 150-ért. De az olyan ritka, mint a vadvilág Pekingben.

A fennmaradó időnket leginkább a szállodánk bárjában töltöttük. Egész sok időnk lett, mikor kiderült, hogy állításommal ellentétben a vonat nem tizenkilenckor, hanem simán kilenckor megy. Még szerencse, hogy volt wifi.

Este aztán átvonultunk a szemközti vasútállomásra, annak is a soft seat várójában, ahol valóban kárpitozott székek és asztalok voltak, mi viszont a hátizsákunkon üldögélve ettük meg a hamburgerünket, mert minden szék foglalt volt.

Aztán be is szállhattunk a vonatba. Az aluljáróból kimászva aztán rájöttünk, hogy miért is volt olyan rohadt drága a jegy. Igazából űrhajóra szólt. Fél óra volt az is, hogy megfejtsük hogyan mászhatunk fel a felső ágyra, ahova a jegyünk szól. Minden ágy felett volt tévé, hozzá fülhallgató, bár adást nem sikerült kicsikarni belőle. Úgy tűnik egyébként, hogy az űrkorszak embere már csak hitelkártya, fogkefe felszereléssel utazik, mert a csomagoknak nem volt hely. Elhelyezkedtünk és olvasgattunk kicsit. Indulás után aztán kiderült, hogy mire képes az űrhajónk. Zajtalanul és mindenféle tüdüm-tüdüm hangok nélkül 160 km/h-val zúztunk dél felé. A hangosbemondó meg bemondta, hogy a következő állomás Suzhou. Remek, cca. 1400 km megállás nélkül.

Megérkezve csak az érdekelt, hogy hol lehet enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől és úgy nem lehet élvezni semmit, pláne nem valami meredek mászást. Gyorsan megebédeltünk és beléptünk a kapun, ahonnan még egy fél óra mászás volt maga a fal.

A hőmérséklet drasztikusan lehült az előző napokhoz képest, amiről egyelőre azt gondoltuk, hogy milyen kellemes. Nem gondoltuk végig, hogy ha a 90% páratartalmú 35°C-os levegő 25°C-ra lehül, akkor mi lesz. Igen, kondenzáció! Rövidesen el is kezdett rákondenzálódni a fejünkre az ég, de nem sokat foglalkoztunk vele. Úgyis izzadtunk mint egy ló, végülis mindegy volt mitől leszünk vizesek, bár arra érdemes figyelni, hogy alapesetben mondjuk a fényképező nem izzad, esőben meg vizes lesz, amit nem szeret. És amit ő nem szeret, azt én sem.

Végre elértük magát a falat. Hát mit mondjak, a kínaiak megint nem tököltek! Teljesen elég lett volna várakat, vagy falszakaszokat építeni oda, ahol egy hadsereg be tud vonulni, de ők inkább végig építettek egy falat. Nem tudom mekkora jelentősége van, hogy egy alpintechnikával megmászható sziklafal tetején van még egy Nagy Fal is, de gyanítom, hogy sokat nem tesz már hozzá a természetes védelmi vonalhoz. Pláne, hogy az ellenséget végül taktikai megfontolásból maguk engedték be a Falon. Az viszont kétségtelen, hogy lenyűgöző, ahogy a hegygerincen végigkanyarog az építmény, minden csúcson egy toronnyal. Az idő meglehetősen párás is volt, a néha eleredő eső mellé, így igazán nem lehetett messzire ellátni, de annyira nem is baj. A lábunk alatt húzódó fal szépen bekanyargott a párába és eltűnt.

Az első szakaszt már teszik szépen tönkre a munkások, és állítják helyre az eredeti állapotot. Ha kész lesz, már Simataiba se lesz érdemes elmenni. Sajnos a helyreállítás Kínában nem állagmegóvást jelent, hanem gyakorlatilag újraépítik az egészet, amivel elveszti minden szépségét. Lesz egy újabb Nagy Fal szakasz, ami pont úgy néz ki, mint újkorában, és pont annyira lesz érdekes, mint egy vadi új fal. Szerencsére pár toronnyal arrébb már nem volt semmilyen felújítás. Minden maradt romos, voltak leomlott szakaszok, amiket ösvény került meg. Szerencsére turista alig volt, annak ellenére, hogy vasárnap volt. Lehet, hogy az eső segített ebben.

Jó három óra gyaloglás és néhány igen meredek fel-, illetve lemászás után elértünk egy újabb szakaszt. Onnan lehetett persze csak tudni, hogy újabb jegyet kellett venni. Mindegy, megérte. Innen igazából már nem volt messze az a kijárat, amit kiszemeltünk. Összesen talán tíz kilométert tettünk meg majd négy óra alatt, de nagyon nagy élmény volt.

Szépen leereszkedtünk egy ösvényen a bejárathoz, és megkezdtük a járműre való alkudozást. Rajtunk kívül még egy csapat volt, de nem társultak velünk, mert volt saját kocsijuk, és mivel vendégként voltak itt, még elvinni se tudtak. Megint nem voltak jók a kilátásaink, de viszonylag jó árat sikerült elérnünk. Miyun felé aztán megkezdődött az araszolás. A főút vagy harminc kilométeren csak egy sávon járható, mert rövidebb szakaszt nem állnak neki javítani. Mehettünk valami mellékúton, ahol minduntalan óriási dugókba futottunk, amit általában egy-egy ezeréves szar teherautó okozott, ami nem volt képes meghaladni az öt kilométerórás sebességet. Nem értem, hogy az ilyennel minek mennek ki az utakra. Egyáltalán mit lehet szállítani velük, aminek mindegy, hogy mennyi idő alatt ér oda?

Kicsit aggódtunk, hogy majd nem lesz buszunk vissza Pekingbe, de megérkezve látnunk kellett, hogy sorban állnak a buszok és mint reggel, öt percenként indulnak. Felszállva rendes utasként azonnal benyomtuk a kekszeinket, amit még reggel vettünk. Sajnos fasírozottas szendvicsünk nem volt.

Nos, a probléma újra előállt. Egészen pontosan azt hiszem, a légkondi kondenzvizének elvezetésével volt a probléma, mert abból csöpögött a víz. Hívtuk a takarítókat, akik nem értették ugyan, hogy mit akarunk, de odaküldtek egy takarítót, aki hívta a szerelőt, aki nézegette egy kicsit, majd áttelepítettek minket egy másik szobába. Ez így leírva nagyon frappáns és gyors megoldásnak tűnik, de valójában sokáig ment a tökölődés.

Ráadásul úgy volt, hogy délután találkozunk egy ismerős ismerősével, mert itt él Pekingben és örül, ha találkozik valakivel, aki nem kínai. Délelőtt meg a Tiltott Városba akartunk menni. A kettő úgy függ össze, hogy addig ment a tökölés, hogy késésben voltunk, fel kellett hívni a csajt, hogy találkozzunk később. Ekkor persze kiderült, hogy néhány órán belül Taiwanra kell repülnie, úgyhogy stornó az egész. Hát ilyen, ha valaki újságíróként dolgozik.

Végül csak felkerekedtünk, hogy elinduljunk a megnézni a császári palotát. Persze megint kellett tenni egy kis technikai kitérőt, hogy vonatjegyet vegyünk, mert van már benne tapasztalatunk, hogy milyen az, amikor nincs. Na, most lesz még több, mert Suzhouba nem kaptunk hard sleeperre jegyet, se a kinézett napra, se utána. Vehettünk soft sleepert, ami gyanítom, hogy semmivel nem lesz puhább, kivéve, ha azt a sok pénzt tömik a matracokba, amit elkértek a jegyért. Hard seat most szóba se jött, elég volt belőle egy időre.

Végre tényleg a császári székhely irányába fordultunk, ami pekingi léptékkel nem volt messze, mondhatnánk pár utcasarokra, de azért legyalogoltunk pár kilométert, mire odaértünk.

Sajnos a Mennyei Béke kapuja be volt állványozva, de azért Mao elvtársat kihagyták, hogy megnézhessük. Még kínai mértékkel se mondanám, hogy szép ember volt, pedig biztos sokat dolgozott rajta a festő, hogy jól nézzen ki. A mauzóleum, vagy Maozóleum is ott van nem messze, de meg sem fordult a fejünkben, hogy beálljunk a sorba. Én egyszer már láttam, 3D-ben sem szebb, és pont annyira életszerű, mint az a festmény.

Már a Tiananmen téren láttuk, hogy kemény küzdelem lesz a mai nap, de hát ráfaragtunk, hétvége van. A jegypénztárakig bokáig lehetett gázolni a jégkrémes papírokban és vizesüvegekben. Hiába, nemcsak mi érezzük, hogy meleg van, hanem mindenki más is. Legalább a jegyekért nem kértek otromba összeget, ami meglep, mert igen vastag a bőrük, ha belépők árának megállapításáról van szó.

Sajnos a tömeg csak nem akart eltűnni, ott tolongott mindenhol, ahol mi szerettünk volna tolongani. Ha az ember látni akart valamit, akkor kicsit kínaivá kellett válni és menni előre nem nézve se jobbra, se balra. Ez úgy lehetséges leginkább, ha az ember arra gondol, hogy 1,3 milliárd kínai szarja le, hogy én mit akarok, most én szarom le, hogy ők mit akarnak. Egyébként tényleg leszarják, hogy mit akar az ember. Egy centi előnyért képesek betolakodni az ember elé a sorban. Az első napokban az ember csak néz, mikor valahova jegyet akar venni, és csak azt látja, hogy minduntalan bedugja valaki a fejét az ablak elé. Később aztán rájöttünk, hogy nem kell szívbajosnak lenni, oda kell tenni azt a könyököt keményen, ha fáj is a másiknak. Kicsit olyan ez, mint valami küzdősport. Rambózni kell mindenhova. Nincs harag, de utánam jössz. Egy német srác azt mondta, hogy ilyen esetekben bemondja kínaiul, hogy seggfej, és a pillanatnyi döbbenetet kihasználva megveszi a jegyet.

Egyébként a Tiltott Város jól néz ki a sok császársárga cseréppel, meg bordó fallal. Nem tudom, mennyire lehetett jó itt élni, még akkor is, ha éppen egy birodalom császáráról beszélünk. Sorban állnak egymás után a csarnokok, mindegyiknek van valami jó hangzatos neve, és mindegyikben egy szép magas trón, ahonnan a császár kihirdethette az új okosságot, vagy meghallgathatta az istenadta nép képviseletében eljáró istenadta nemesek sirámait.

Közben meg egy zárt területen élte le élete nagy részét, ahol mindent meghatároztak a formaságok, amit még a császár se hághatott át. Mondjuk azért akadtak kísérletek, például a legutóbbi – Pu Ji – felszedette a kapuk küszöbét, mert zavarta a bringázásban. Aki látott már kínai kaput, az tudja, hogy ha küszöbről van szó, akkor a kínaiak nem viccelnek. Legalább huszonöt centi magas mind, de néhány templomban már egy-egy fadobozt is odaraknak lépcső gyanánt, hogy az öregebbek is be tudjanak menni. Szóval egyáltalán nem akadálymentes a terep.

Gondolom, építésnél nem is volt cél, hiszen a gyaloghintónak leginkább mindegy. Vagy ha nem is mindegy, de megoldja, mert ha nem, akkor fejek hullanak. A császár szinte soha nem mozgott egyedül, mindig kísérte egy komplett konvoj, vagy egy logisztikai század, legyezőkkel, mobil vécével, meg mindennel, amire szükség lehetett. El lehet képzelni, hogy ennek a bandának mekkora öröm lehetett, mikor a császár biciklire ült. Mert ez nyilvánvalóan nem jelentette, hogy akkor ők leülhetnek egy fa tövébe, aztán a császár majd visszajön, ha kell valami.

A csarnokok sora után megnéztük a múzeumot is, ahol ki volt állítva néhány darab a palotához tartozó kincsekből. Szépen tematikusan: arany, jáde, miegymás. Ezek a kincsek már a császárság idején elkezdtek elveszni, és felbukkanni a környékbeli régiségboltokban, de azt hiszem, hogy a császárság felszámolásával a készletek is felszámolódtak.

A palota udvarán álló számtalan hatalmas aranyozott bronzüstökről például gondos kezek lekaparták az aranyat. Erre mondta annak idején az idegenvezető, hogy a kapitalisták kaparták le. Szinte láttam is magam előtt, ahogy a Rockefeller család, valami eszelős tűzzel a szemében a családi ezüst esszcájggal kaparássza az aranyat.

A palota északi, azaz hátsó kapuján bukkantunk ki az engedélyezett városba. A várárok mögött egy park volt, benne egy egészen szép méretű dombbal. A domb akkor keletkezett, mikor a várárkot ásták. A földet eltalicskázták a kert végébe, aztán ez lett belőle. Ha már ott volt, kapott funkciót is, tettek rá egy pavilont Buddhával, hogy védje a Tiltott Várost az északi gonosz szellemektől. Kevésbé elborult lelkek szerint a homokviharoktól védi, amik egészen kellemetlenek tudnak lenni, ha megindulnak a sivatagból, ami meg egyébként egyre közelebb jön Pekinghez.

Természetesen felmásztunk a dombra, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az egész palotára, kár hogy a pára a felét eltakarta.

Visszafelé a Tiltott Város mellett mentünk, ami így különösen nagynak tűnt. Kibukkantunk a Tiananmen téren, ami lehet, hogy a legnagyobb tér a világon, de biztos, hogy nem a legszebb. Összességében csak egy nagy hiány a városban, rajta Mao mauzóleumával, ami pont olyan, mint Mao uralkodása: szeretne grandiózus lenni, de inkább csak valami nagy otromba szar.

Ugyan nem keltünk túl korán, de még viszonylag sötét volt. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez bizony már sötét is marad, olyan pára ül a városon. Az ablakon kinézve alig láttuk az utca túloldalát, és habár Peking nagy, a kínaiak meg megalománok, azért ennyire nem széles egy utca sem.

Reggelire gyorsan főztünk magunknak egy vödrös levest a lenti boltból. Ilyet nálunk is lehet kapni, csak zacskóban. Az ember felbontja, beleszórja a fűszereket, felönti forró vízzel és vár öt percet, ezzel kész is, gondolom ismerős. Itt még edényt sem kell hozzá keresni, így aztán egy szabvány kínai el sem indul egy vonatútra hat-nyolc ilyen nélkül. Forró víz meg mindenhol van. Például a szállodánkban is ott áll egy ipari vízforraló, csak ki kell menni a szoba tartozékát képező termosszal és hozni egy levesre valót.

Komoly étkezésünk után a sarkon metróra szálltunk. Előrelátóan négy jegyet vettünk, hogy visszafelé ne is kelljen foglalkozni vele. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem is tudtunk volna rossz felé menni, mert a körjáratnak pontosan a túloldalán kellet leszállni. Természetesen ez a megálló is egy vasútállomás, méghozzá az Északi. Úgy tűnik sokkal több vasútállomás van Pekingben a szükségesnél.

A légkondis metróból átszálltunk egy légkondis buszba, ami nagy előny a túlélés szempontjából, mert pokoli meleg volt. A busszal még majdnem egy órát utaztunk satufék-padlógáz módszerrel. Már el is határoztam, hogy ha hánynom kell, én bizony előre fogok ballagni és a sofőrt hányom le. Nem hánytam, pedig már szinte vágytam rá.

Helyette megérkeztünk a Nyári Palotához. Nem tudom miért nyári a palota, mikor itt is pont annyira volt rohadt meleg és pára, mint a városban. Azt hiszem, hogy ha már nyári rezidenciát építenék, és évente kétszer költöznék, ráadásul olyan gazdag lennék, mint egy kínai császár, akkor már valami hűvös helyre mennék, nem 20 kilométerre a másik palotától. Mindenesetre szép munkát végeztek, ha eltekintünk attól, hogy nem hűvösebb, mint a téli.

A Kunming tó partján építették fel, nagyrészt egy dombon, amiről kitűnő kilátás nyílik a tóra, már amikor éppen nem csak tömény párát látni. Természetesen van néhány templom is, mert az kell, és rengeteg sárga tetőcserép, ami hagyományosan a császár színe.

A tóban rengeteg lótusz van, sajnos a legtöbbjük már elvirágzott, ezenkívül csónakok tömkelege ringatózik rajta. Tó alatt nem valami kacsaúsztatóra kell gondolni, szép méretes.

A palotához egy hatalmas ligetes rész is tartozik, ebben vannak elszórva az egyéb látnivalók pl. templomok, kertek, kapuk (természetesen mindegyiknek valami rendkívül hangzatos nevet adtak, mint pl. a Hajnali fény kapuja, az Erény és harmónia kertje), a tóparti pavilonokból álló, igen jól kinéző Suzhuo bevásárlóutca, és egy kiállítás a palotában használt tárgyakból.

Körülbelül négy óra alatt jártuk be az összes látnivalót, úgy, hogy az egyik kert éppen felújítás alatt volt, szóval megérte az árát. Valószínűleg hűvösebb időben méginkább élvezhető.

Hazafelé az előre megvásárolt metrójegyünk nem nyitotta ki a kaput, rá kellett jönnünk, hogy csak azon az állomáson használható, ahol vásároltuk. Ilyen idióta rendszert én még nem láttam, ki is fejeztük nemtetszésünket a személyzetnek, akik természetesen nem értették a problémánkat.

A szállodába visszaérve konstatáltuk, hogy beáztunk. Nagy nehézségek árán előkerítettünk egy takarítónőt, aki előkerített egy karbantartót, aki közölte, hogy ha probléma újra előáll, hívjuk fel a 8-as számon a takarítónőket. Nagyszerű, mert hívtuk már korábban a 8-ast, ahol annyit tudtak angolul, hogy „I don’t know!” és átkapcsoltak a portára. Reméljük, nem áll újra elő a probléma.

Reggel üdén és bársonyosan szökkentünk volna le a vonatról. Megérkeztünk Pekingbe, annak is a Nyugati Pályaudvarára.

Hosszú aluljárótúra után kilyukadtunk – egyáltalán nem véletlenül – a buszoknál, ahol még azt is sikerült kideríteni a kínai jelekből, hogy melyik megy a megfelelő irányba. Apró örömök a hosszú vonatozás után. Így aztán az egyik vasútállomásról átjutottunk a másikra. De sikerült ellenállni a kísértésnek és nem szálltunk újabb vonatra. Helyette a közeli, magát backpacker luxusszállodának hirdető hely felé vettük az irányt.

Kiderült, hogy vannak azért elfogadható árú szobák is, igaz azokhoz nincs fürdőszoba. Mindegy, lényeg az volt, hogy szépen szét lehessen pakolni, amit szeretünk. Most viszont elég fáradtak voltunk, így csak a bakancsot pakoltuk szét, meg a törölközőt húztuk elő, mert csak egy alapos zuhanyzás és fogmosás után vált bizonyíthatóvá, hogy nem orkok vagyunk.

A rekreációs tisztálkodás után reggeliztünk egyet a szálloda éttermében. Ezen a helyen háromszor ettünk: először, utoljára és soha többet. Amerikai reggelit kértünk, ami egy előre cukrozott, borzasztó instant kávéból, egy olajban megfürdetett szójavirsliből, egy sótlan, ámde olajos tükörtojásból és egy szelet édes tósztkenyérből állt. Próbáltuk kifejezni az elégedetlenségünket, de a személyzet olyan szinten beszélt angolul, hogy 5 perc panaszkodás után megkérdezték: „The food good?” Akkor feladtuk. Rögtön utána kaját kellett vennünk, hogy ne legyünk éhesek.

Ezután elindultunk a szerénytelen méretű utcákon, hogy meglátogassuk az alig néhány kilométerre lévő, jónak mondott könyvesboltot. Valószínűleg később, máshol is tudtunk volna útikönyveket venni Dél-Kelet Ázsiáról, de jobb tutira menni. Szóval bevásároltunk. Jelentős pénzeket nem takarítottunk meg azzal, hogy nem otthonról hoztuk, de legalább ezeket nem kellett cipelni. Érdekes viszont, hogy Kínában kifizetve ugyanazt az összeget, sokkal jobban elhúztuk a szánkat. Valahogy nem jó érzés, hogy volt olyan köztük, aminek az áráért aludtunk már három éjszakát is szállodában.

Rögtön kaptunk mellé egy díszdobozos Lonely Planet neszesszert (Limited Edition Collector’s Item). Díszdobozos érted!? Szivacs béléssel, nehogy összetörjön. Szerintem a doboz többe került, mint ez a nejlon szar. Mindegy, büszkén azt is a hónunk alá csaptuk, mert a kishátizsákba nem fért be, és elindultunk a Láma Templomhoz. Nálunk volt egyébként a – szintén díszdobozos, üveg – szentkép is, amit a tibeti szerzetestől kaptunk, hogy végre elajándékozzuk.

Metróval mentünk, méghozzá új metróval. Nagyon szép egyébként, és itt is van egy lehetőség, hogy megröntgenezzék a táskánkat. Ez is valami sport errefelé, nem tudom, igazából mit keresnek, a szép új nagykésem nem volt nálam, csak egy bicska, de az meg senkit nem érdekelt eddig sem.

A Láma Templomot könnyű volt megtalálni, csak a bejáratát kellett egy kicsit keresgélni. Nemcsak mi voltunk bajban, egy idősebb trió is minket kérdezett. Mondtam, hogy nem tudom, de szerintem arra van, erre egyből elindultak a másik irányba. Lehet, hogy kinéznek valakit, aki biztos lúzer, megkérdezik és aztán mennek az ellenkező irányba? Holisztikus megközelítés vezérelve kifordítva? Mindegy, az ő bajuk, nekem volt igazam.

Szép nagy templom egyébként, jó gazdagon díszítve. Jutott még néhány imamalom is, de azért csak nyomokban lehetett felfedezni, hogy tibeti. Eredetileg nem is annak épült, tehát a hiba nem bennünk volt. Lámát sokat nem láttunk, pedig szorongattuk a dobozt, hogy valamelyiknek odaadjuk. Mindegyik teremőr kinézetű volt, aki azt felügyelte, hogy a népek ne fényképezzenek. Sokáig nem értettem, hogy miért nem írják ki, ha egyszer nem lehet. Aztán G felhívta rá a figyelmemet, hogy a „Burning incense and film in the hall is forbidden!” nem azt jelenti, hogy füstölőt és filmet nem lehet égetni (a fene ért a buddhista rítusokhoz).

A kínaiak kreativitása angol feliratok terén lenyűgöző. Ha egy szónak a szótárban van több jelentése, akkor garantáltan a rosszat fogják kiválasztani, hogy aztán mikor feliratot gyártanak belőle, akkor összekeverjék az l-t az I-vel, e-t a c-vel, és egyébként is összezagyválják a szórendet. A jelenségnek már nemzetközi neve is van: Chinglish. Elsajátítása nem könnyű, megfejtése móka és kacagás, már ha sikerül. Sok feliratot csak akkor lehetne megérteni, ha vissza tudnánk fordítani kínaira, de szó szerint.

Végül dobozkánkat egy fiatal de egyáltalán nem jó fej fickónak sikerült odaadni, aki aztán az oltárra rakta. Legalább jó helyen van! Előbb-utóbb csak kiveszik a dobozból.

Nagy biztonsággal aludtunk tizenegyig, nem zavart meg semmi. A szomszédok próbálkoztak, de nem ment. A kínaiak egész jól elvannak a többi kínaival, de valószínűleg a legtöbb külföldinek az idegeire mennek. Előszeretettel keresik rokonaikat fejhangon visítva, hogy „Eeee!?”, amire a halottak is felébrednének, kivéve ha kínaiak, mert akkor még az élők se. Ahogy a kígyók a saját mérgükkel szemben, úgy a kínaiak is a saját idegesítőségükkel szemben rezisztensek. További csodálatos tulajdonságuk, hogy bárhol, bármilyen pozícióban képesek elaludni, ez még mindig nem fér a fejünkbe.

Mivel a szobánkat gyakorlatilag kitöltötte a kang, szét is lehetett rajta rakni azt, ami rendelkezésre állt a hátizsákunkban, és szét is raktuk. Érdekes, hogy ugyanaz a mennyiség egyszerre tud sok és kevés lenni. Mikor vinni kell, akkor határozottan sok, amikor találni kéne még egy tisztát, akkor kevés. Amikor szétterítjük a szobában, akkor megint sok. Változatos ruházkodáshoz nagyon kevés, de mikor vissza kell pakolni akkor hirtelen nagyon sok lesz megint. Az alapszabály az, hogy ha befért, akkor valami kimaradt.

A legnagyobb melegben indultunk el, hogy megnézzük azokat a helyeket, amik az előző nap kimaradtak.

Elsőnek az útikönyv által is ajánlott Lei Lütai családi villát néztük meg. Azt hiszem, ők voltak a bankárék, úgyhogy szép nagy házuk volt, bár inkább házak. Ebben az esetben is a több kisebb épületet preferálták. Volt csarnok a fogadásoknak, aztán a szolgálók lakrésze, meg magasabban az összes többinél, - hogy azért mindenki tudja ki az úr a háznál -, a családi lakrész. Az épületegyüttes persze nem rossz, de mint családi ház, nem kéne. A szolgák lakása volt a legvilágosabb, de ennek köszönhetően gondolom télen dermesztő hideg volt, a család szobái meg sötétek és meglehetősen kicsik voltak. Persze minden egyes szobában volt kang, ami nem csak ágyként funkcionált, hanem a berendezésből jól látható, hogy télre gyakorlatilag odanőtt a seggük. Rögtön a kang szélén kisszekrény, gondolom a legfontosabb dolgokkal, meg íróasztalka minden szükségessel, a kang mellett egy kis tűzhely, legyen már tea is karnyújtásnyira. Egy dolgot nem láttam ezekben a házakban és az a vécé.

A rezidencia után a kormányzati negyedbe mentünk, már ha lehet így nevezni. Tulajdonképpen itt volt a bíróság, az adóhatóság és a börtön, meg természetesen a templom, mert az mindenhova kell. Ha templom nem is, hát egy kis házioltár még ma is elfér a sportcipők közt a boltban.

Mivel jó meleg volt, nagyon gyorsan megegyeztünk abban, hogy kéne inni egy sört. A sör irányába haladva még vetettünk egy gyors pillantást az újságos múzeumra, de tényleg csak annyi ideig voltunk benn, míg kilyukasztották a jegyünket. Történt ugyanis, hogy kínai újságokról kínaiul lehetett látni mindenfélét, meg volt néhány külföldi lap is, hogy nemzetközi legyen a kiállítás. Muzeális értékűnek nem mondanám a 2008-as újságokat. Még meg sem sárgultak.

A sör jól esett egyébként, bár igen távol áll a legjobb sör fogalmától a Pingyao környéki söripari alkotás. Van választék, csak hát a helyi sör jelentős árelőnnyel indul még a Tsingtaoval szemben is, nem is beszélve az import sörökről, amiket meg se néz az ember az itallapon. Annyira azért nem volt rossz, hogy ne igyak még kettőt. Közben elbeszélgettünk, néztük, ahogy az utca délelőtti oldala átadja a munkát a délutáninak.

Mivel pontosan észak-déli irányú az utca, délelőtt a keleti oldalon nézi mindenki a bazárt, délután meg a nyugatin, attól függően, hogy hol van éppen árnyék. Tulajdonképpen az éppen napos oldal be is zárhatna.

Ahogy aztán szépen szétterült az árnyék, eljött az ideje, hogy mégiscsak felkeljünk és újabb sör helyett a hátizsákokért menjünk.

A szállodánk melletti ócskásnál kiszúrtam egy kést, ahogy fordultam volna be. Gondoltam megnézem, és nem kellett csalódnom a szememben, meg a szemüvegemben, szép példányt találtam. Nem kínai, legalábbis nem annak tűnt, hanem japánnak, Kicsit rozsdás, de meglepve láttam, hogy damaszkolt pengéje van. A nyél és a tok is fa, nem is lötyög, ki sincs csorbulva. Megkérdeztem, hogy mégis mit kér érte, de már raktam is le. Aztán a számológépbe egy nullával kevesebbet ütött, mint amire számítottam, de hát tizenkilencre miért ne húzzunk lapot, ragaszkodtam 60% engedményhez, és meg is állapodtunk. Hát ez még igazán be kell, hogy férjen a hátizsákba, csak majd a röntgennél legyenek olyan figyelmesek, ahogy szoktak.

Sokat nem sétáltattuk őket, hanem felszálltunk egy elektromos triciklire, ami taxiként funkcionál, csúcsra járatva akár nyolc embert is elvisz. Szerencsére mi csak ketten voltunk, hátra meg beültettük a zsákokat és irány a vasút.

Volt még idő venni szotyit, meg kipiszkálni G bakancsának talpából a szöget, ami beleállt. Igazából rajzszög volt, aminek a feje letört. Eltartott egy darabig, míg átrángattam a bakancson. Amerre jött, arra nem akart távozni.

Aztán eljött az idő és mi berambózhattunk a peronra. Vonat még sehol nem volt, de már ment a tülekedés, hogy ki jut be elsőként. Aztán elirányítottak mindenkit a jegye alapján, hogy merre is keresse a kocsit, ami még mindig nem volt ott. Szépen sorba állítottak mindenkit a leendő kocsija leendő ajtajánál, hogy flottul menjen a beszállás.

Természetesen mikor megjött a vonat, az ajtó három méterrel arrébb volt, így lehetett megint rambózni, ami nemzeti sport. Nem vagyunk még igazán jók benne, mert még mindig különbséget teszünk férfi és női játékosok között, amit utóbbiak rútul kihasználnak.

A vagonban aztán közöltük a rossz hírt két emberrel, miszerint ők a továbbiakban állva fognak utazni és elfoglaltuk a helyünket. Nem is hard seat jegyet kaptunk, hanem soft seatet, légkondival. Sajnos az üléseket valaki olyan tervezte, aki buddhista filozófiából doktorált, és hát ennek megfelelően valószínűleg valamely buddhista tanból vezethette le, hogy milyen a kényelmes ülés. Majdnem olyan, azt kell mondanom, majdnem, mert ez kényelmetlen volt az első perctől kezdve a hétszázhuszadikig.

Első napirendi pont a közeljövő rendezése volt. Nevezetesen a vasútállomásra mentünk, hogy jegyet vegyünk Pekingbe. Csekély remény volt, hogy másnapra kapunk hálókocsira jegyet, de azért nem adja fel az ember. Pedig jobban tenné, mert tényleg nem volt. Két hard seat jegyet sikerült csak beszereznem.

Ezután benéztünk a kínai gyorsétterem-lánchoz, a Dicosba, hogy mégis milyen az, mikor kínai kajából csinálnak McDonaldsot. Nem értek el rossz eredményt, csak arról szoknának le végre, hogy az állatokat csontozás nélkül bárddal darabolják többé-kevésbé falatnyi méretűre. A másik negatívum az evőeszköz volt. Ha már kínai, adhatnának evőpálcikát, ha meg nagyon nyugati akar lenni, akkor kést, villát, de mégis mi a fittyfenét kezdjek egy műanyag kanállal, meg egy sültcsirkével? Egyébként finom volt, és közben megfigyelhettem a G háta mögötti asztalnál dúló románcot. A lány kicsit unottan a telefonját nyomkodta, a srác meg az asztalra borulva aludt. Ha nem lettem volna könyékig zsíros, fénykép is lenne róla, de hát ugye kanállal ettem a sültcsirkét.

Visszafelé, az óvárosba menet még futólag beugrottunk a piacra, és vettünk G-nek egy újabb papucsot. Az előző nem bírta túl sokáig. Az az igazság, hogy közben azért jártunk komolyabb túraboltokban, és néztünk igényesebb darabokat is, de az árat tekintve ugyanannyi pénzből a piacon kb. 50 párral lehet venni a kéthetes életciklusúból.

Divatos rózsaszín, nem márkásnak füllentett papuccsal a hátizsákban indultunk várost nézni. Szerencsénkre rögtön az első sarkon belebotlottunk a jegyirodába. Pingyaoban egy jeggyel végig lehet látogatni egy csomó templomot, régi házat, miegymást. Ennek megvan az az előnye, hogy csak egyszer kell fogcsikorgatva fizetni, másrészt ha valamelyik hely nem tetszett, még akkor se érzi azt az ember, hogy pénzt dobott ki.

Elsőként egy bank ősatyját látogattuk meg. Egyszerű boltként kezdte pályafutását, de a banki tevékenység jövedelmezőbbnek bizonyult, így nyitottak néhány fiókirodát az országban, sőt még külföldön is. Gondolom akkoriban még annyira sem volt kellemes nagy összegekkel utazgatni, mint most, így aztán szívesen áldoztak pénzt a kereskedők arra, hogy egy szatyor pénz helyett egy papírfecnit kelljen csak vinni.

A következő hely ennek ellenére az első fegyveres biztonsági cég főhadiszállása volt. Mert ha már mindenképpen muszáj volt egy láda aranyat A-ból B-be eljuttatni, akkor megadták a módját. A szolgáltatások egyébként meglepően hasonlóak voltak, mint egy mai biztonsági cégnél, csak gondolom kevesebb volt a felügyelőszerv. Fegyveres értékkísérés, objektumok és személyek védelme. Aztán lehet, hogy behajthatatlan tartozásokat is felvásároltak. Mindenesetre nem trollokat alkalmaztak, hanem wushu mestereket, így a küldetéseik általában sikeresek voltak. A karaván egyébként úgy nézett ki, hogy talicskán tolták a láda aranyrudat, vagy ezüstöt, amit egy jelentősebb csapat nindzsajellegű biztonsági csapat kísért. Meg vittek néhány zászlót, jelezni, hogy ez itt az XY cég által kísért szállítmány, ne is próbálkozzatok.

Aztán megnéztük egy Konfuciusz templomot, majd felmásztunk a várfalra, ahol marha meleg volt. Egyébként a falak remek állapotban vannak, tényleg csak a kapukat kellene bezárni, ha gond lenne. Megérdeklődtem egyébként, nem csapták a Vörös Gárdisták orrára a városkaput, mert az egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Informátorom szerint annyira szegény volt a város, hogy nem volt pénzük lebontani a régit, hogy újat építsenek helyette. Hát, ez erősen kamu szagú, mert szerintem akkoriban Kína többi részét sem vetette fel a pénz, ez a város meg kimondottan nem tűnik úgy, hogy szűkölködött. Több jelentős család udvarháza is fennmaradt a városban és a környékén is, érintetlenül. Nekem inkább az gyanús, hogy a város korábbi pénzügyi háttere miatt voltak kapcsolataik, így sikerült elintézni, hogy talán mégse legyen olyan sürgős a régi lecserélése.

Megnéztünk még jónéhány bankot illetve biztonsági céget. Kicsit úgy tűnt, hogy több a ház, mint amennyit be tudtak rendezni múzeumnak, de sebaj. A legjobb egyébként, hogy az összes elrendezése gyakorlatilag azonos a szállodánkéval. A bejáratnál üzlethelyiség, bár lehet, hogy régen más funkciója volt, utána udvar, amiről kétoldalt nyílnak a szobák. Az ablakokon mindenhol faragott fa rács, amin belülről papírborítás volt. Természetesen minden szobában kang, mert télen lehet akár -20°C is, és a leghatékonyabb az ember segge alá befűteni, pláne, ha az ablakok papírból vannak.

Megnéztünk még egy Konfuciusz templomot, ahol az állami hivatalnok vizsgáit tartották régen. Volt az a rendszer, hogy a hivatali helyeket pénzért adták-vették, de belátható, hogy ez a hivatalnokon kívül senkinek nem volt jó. Akkor vezették be, hogy vizsgához kötik a pozíciókat. Azt hiszem, ezek nem is voltak olyan egyszerű vizsgák. Sokan simogatták a kapuk mellett álló oroszlánok fejét, mert szép fényesek voltak, és egészen gömbölyűek.

A szálloda felé még benéztünk az útba eső házakba, aztán pihentünk egyet, megvolt a napi kilométerünk. Este még elmentünk vacsorázni és internetezni, ami közben nézhettük az utca forgatagát, az utca forgataga meg megállhatott és a vállunk felett leplezetlenül bámulhatta a monitort, hogy mit csinálunk. Elégedettek voltak, nem is tudták, hogy amit látnak, azt máshol nem láthatják nagyon, mert normál esetben a Nagy Kínai Tűzfal blokkolja.