Hosszú napot terveztünk, ezért korán kellett kelni. A metróban ezúttal arra kellett rájönnünk, hogy a jegyek csak a megvásárlás napján érvényesek. Remek, megvolt még két jegyünk, amivel korábban egy másik állomáson próbálkoztunk sikertelenül, azokat végül sehogy sem sikerült elhasználni.
Csak néhány megállót mentünk a buszállomásig, hogy eljussunk Miyunba. Buszoztunk egy órát, majd kiraktak egy buszmegállóban, mondván, hogy onnan mennek a minibuszok Simataiba. Gyanús volt, hogy lehúzás lesz a dologból, de hát mit vitatkoztunk, mert azt sem tudtuk hol vagyunk. A taxisok, akiknek a karjai közé löktek, marha boldogok voltak, mi nem annyira. Más utas nem volt, így alkupozíció sem, mehettünk taxival, a még mindig egy órányira lévő Nagy Falhoz. Természetesen ezért egy jelentősebb összeget felszámoltak.
Megérkezve csak az érdekelt, hogy hol lehet enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől és úgy nem lehet élvezni semmit, pláne nem valami meredek mászást. Gyorsan megebédeltünk és beléptünk a kapun, ahonnan még egy fél óra mászás volt maga a fal.
A hőmérséklet drasztikusan lehült az előző napokhoz képest, amiről egyelőre azt gondoltuk, hogy milyen kellemes. Nem gondoltuk végig, hogy ha a 90% páratartalmú 35°C-os levegő 25°C-ra lehül, akkor mi lesz. Igen, kondenzáció! Rövidesen el is kezdett rákondenzálódni a fejünkre az ég, de nem sokat foglalkoztunk vele. Úgyis izzadtunk mint egy ló, végülis mindegy volt mitől leszünk vizesek, bár arra érdemes figyelni, hogy alapesetben mondjuk a fényképező nem izzad, esőben meg vizes lesz, amit nem szeret. És amit ő nem szeret, azt én sem.
Végre elértük magát a falat. Hát mit mondjak, a kínaiak megint nem tököltek! Teljesen elég lett volna várakat, vagy falszakaszokat építeni oda, ahol egy hadsereg be tud vonulni, de ők inkább végig építettek egy falat. Nem tudom mekkora jelentősége van, hogy egy alpintechnikával megmászható sziklafal tetején van még egy Nagy Fal is, de gyanítom, hogy sokat nem tesz már hozzá a természetes védelmi vonalhoz. Pláne, hogy az ellenséget végül taktikai megfontolásból maguk engedték be a Falon. Az viszont kétségtelen, hogy lenyűgöző, ahogy a hegygerincen végigkanyarog az építmény, minden csúcson egy toronnyal. Az idő meglehetősen párás is volt, a néha eleredő eső mellé, így igazán nem lehetett messzire ellátni, de annyira nem is baj. A lábunk alatt húzódó fal szépen bekanyargott a párába és eltűnt.
Az első szakaszt már teszik szépen tönkre a munkások, és állítják helyre az eredeti állapotot. Ha kész lesz, már Simataiba se lesz érdemes elmenni. Sajnos a helyreállítás Kínában nem állagmegóvást jelent, hanem gyakorlatilag újraépítik az egészet, amivel elveszti minden szépségét. Lesz egy újabb Nagy Fal szakasz, ami pont úgy néz ki, mint újkorában, és pont annyira lesz érdekes, mint egy vadi új fal. Szerencsére pár toronnyal arrébb már nem volt semmilyen felújítás. Minden maradt romos, voltak leomlott szakaszok, amiket ösvény került meg. Szerencsére turista alig volt, annak ellenére, hogy vasárnap volt. Lehet, hogy az eső segített ebben.
Jó három óra gyaloglás és néhány igen meredek fel-, illetve lemászás után elértünk egy újabb szakaszt. Onnan lehetett persze csak tudni, hogy újabb jegyet kellett venni. Mindegy, megérte. Innen igazából már nem volt messze az a kijárat, amit kiszemeltünk. Összesen talán tíz kilométert tettünk meg majd négy óra alatt, de nagyon nagy élmény volt.
Szépen leereszkedtünk egy ösvényen a bejárathoz, és megkezdtük a járműre való alkudozást. Rajtunk kívül még egy csapat volt, de nem társultak velünk, mert volt saját kocsijuk, és mivel vendégként voltak itt, még elvinni se tudtak. Megint nem voltak jók a kilátásaink, de viszonylag jó árat sikerült elérnünk. Miyun felé aztán megkezdődött az araszolás. A főút vagy harminc kilométeren csak egy sávon járható, mert rövidebb szakaszt nem állnak neki javítani. Mehettünk valami mellékúton, ahol minduntalan óriási dugókba futottunk, amit általában egy-egy ezeréves szar teherautó okozott, ami nem volt képes meghaladni az öt kilométerórás sebességet. Nem értem, hogy az ilyennel minek mennek ki az utakra. Egyáltalán mit lehet szállítani velük, aminek mindegy, hogy mennyi idő alatt ér oda?
Kicsit aggódtunk, hogy majd nem lesz buszunk vissza Pekingbe, de megérkezve látnunk kellett, hogy sorban állnak a buszok és mint reggel, öt percenként indulnak. Felszállva rendes utasként azonnal benyomtuk a kekszeinket, amit még reggel vettünk. Sajnos fasírozottas szendvicsünk nem volt.
Utolsó kommentek