Ugyan nem keltünk túl korán, de még viszonylag sötét volt. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez bizony már sötét is marad, olyan pára ül a városon. Az ablakon kinézve alig láttuk az utca túloldalát, és habár Peking nagy, a kínaiak meg megalománok, azért ennyire nem széles egy utca sem.

Reggelire gyorsan főztünk magunknak egy vödrös levest a lenti boltból. Ilyet nálunk is lehet kapni, csak zacskóban. Az ember felbontja, beleszórja a fűszereket, felönti forró vízzel és vár öt percet, ezzel kész is, gondolom ismerős. Itt még edényt sem kell hozzá keresni, így aztán egy szabvány kínai el sem indul egy vonatútra hat-nyolc ilyen nélkül. Forró víz meg mindenhol van. Például a szállodánkban is ott áll egy ipari vízforraló, csak ki kell menni a szoba tartozékát képező termosszal és hozni egy levesre valót.

Komoly étkezésünk után a sarkon metróra szálltunk. Előrelátóan négy jegyet vettünk, hogy visszafelé ne is kelljen foglalkozni vele. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem is tudtunk volna rossz felé menni, mert a körjáratnak pontosan a túloldalán kellet leszállni. Természetesen ez a megálló is egy vasútállomás, méghozzá az Északi. Úgy tűnik sokkal több vasútállomás van Pekingben a szükségesnél.

A légkondis metróból átszálltunk egy légkondis buszba, ami nagy előny a túlélés szempontjából, mert pokoli meleg volt. A busszal még majdnem egy órát utaztunk satufék-padlógáz módszerrel. Már el is határoztam, hogy ha hánynom kell, én bizony előre fogok ballagni és a sofőrt hányom le. Nem hánytam, pedig már szinte vágytam rá.

Helyette megérkeztünk a Nyári Palotához. Nem tudom miért nyári a palota, mikor itt is pont annyira volt rohadt meleg és pára, mint a városban. Azt hiszem, hogy ha már nyári rezidenciát építenék, és évente kétszer költöznék, ráadásul olyan gazdag lennék, mint egy kínai császár, akkor már valami hűvös helyre mennék, nem 20 kilométerre a másik palotától. Mindenesetre szép munkát végeztek, ha eltekintünk attól, hogy nem hűvösebb, mint a téli.

A Kunming tó partján építették fel, nagyrészt egy dombon, amiről kitűnő kilátás nyílik a tóra, már amikor éppen nem csak tömény párát látni. Természetesen van néhány templom is, mert az kell, és rengeteg sárga tetőcserép, ami hagyományosan a császár színe.

A tóban rengeteg lótusz van, sajnos a legtöbbjük már elvirágzott, ezenkívül csónakok tömkelege ringatózik rajta. Tó alatt nem valami kacsaúsztatóra kell gondolni, szép méretes.

A palotához egy hatalmas ligetes rész is tartozik, ebben vannak elszórva az egyéb látnivalók pl. templomok, kertek, kapuk (természetesen mindegyiknek valami rendkívül hangzatos nevet adtak, mint pl. a Hajnali fény kapuja, az Erény és harmónia kertje), a tóparti pavilonokból álló, igen jól kinéző Suzhuo bevásárlóutca, és egy kiállítás a palotában használt tárgyakból.

Körülbelül négy óra alatt jártuk be az összes látnivalót, úgy, hogy az egyik kert éppen felújítás alatt volt, szóval megérte az árát. Valószínűleg hűvösebb időben méginkább élvezhető.

Hazafelé az előre megvásárolt metrójegyünk nem nyitotta ki a kaput, rá kellett jönnünk, hogy csak azon az állomáson használható, ahol vásároltuk. Ilyen idióta rendszert én még nem láttam, ki is fejeztük nemtetszésünket a személyzetnek, akik természetesen nem értették a problémánkat.

A szállodába visszaérve konstatáltuk, hogy beáztunk. Nagy nehézségek árán előkerítettünk egy takarítónőt, aki előkerített egy karbantartót, aki közölte, hogy ha probléma újra előáll, hívjuk fel a 8-as számon a takarítónőket. Nagyszerű, mert hívtuk már korábban a 8-ast, ahol annyit tudtak angolul, hogy „I don’t know!” és átkapcsoltak a portára. Reméljük, nem áll újra elő a probléma.