Megint koránkelés volt, bár megint sikerült előbb ébredni, mint a vekker. Sokszor beállítottuk már, de nem tudom, mikor volt utoljára, hogy a csörgésre ébredtünk volna.
Reggeli után elindultunk a folyópartra, hogy Mingunba hajókázzunk. A két kilométeres séta alatt természetesen minden lehetséges jármű sofőrje leszólított, hogy elvigyen. Sok értelme nem lett volna mondjuk trishaw-val menni, hogy aztán ott malmozzunk.
A kikötőben egy kis irodában lehet jegyet venni a hajóra. Ugyanabban a szobában kell megvenni a háromdolláros jegyet is, ami elvileg kötelező a falu meglátogatásához. Érdekes módon mikor jegyet vesz valaki a hajóra, akkor senki nem szól rá, hogy kellene belépőjegyet is venni. Mi is egyszerűen kisétáltunk, és később sem hiányzott a belépőjegy. Csúnya gonosz dolog a lógás, de itt – mint az közismert – az ilyen jegyek a kormányt támogatják, azt meg senki nem akarja, legitim lógásról van szó. Legalábbis így gondolja a sok nyugati turista, és lelkesen mesélik egymásnak, hogy lehet elkerülni egy-egy belépőjegy megvásárlását. Kicsit vicces elnézni a törvénytisztelő nemzetek fiait és lányait, ahogy élvezettel kerülik el pár dollár befizetését. Végre ők is megtehetik azt, amit mi, kelet-európaiak nap mint nap megteszünk. Nem igazán tudom elhinni, hogy csak a myanmari kormány elleni lázadás az, ami motiválja őket, hiszen ha ennyire meg akarják akadályozni a dollárjaik rossz célra fordítását, akkor minek jöttek ide. Sokkal inkább látom a szemükben a tiltott gyümölcs élvezetét. A lázadásét, amivel tisztes osztrák családanyák eldobják a csokipapírt a Balatonnál, az „itt végre lehet” érzést. Mi természetesen csak a myanmari népre gondoltunk, amikor nem vettünk jegyet.
A hajó ezer másik között a homokos folyópart mellett vesztegelt. A beszállás egy pallón keresztül történt, ami nem mindenkinek könnyítette meg a feladatot. Alapesetben Mr. és Mrs. Korlát tart egy bambuszrudat, amit korlátként használhatnak az ügyefogyott nagyorrúak, de most éppen nem értek rá. Mivel én már a hajón voltam, szépen nyújtottam mindenkinek a kezemet, aki a pallón rugózott. Persze néhány büszke férfi csak akkor nyúlt a kezem után, mikor már a deszka közepén tartott, és érezte, hogy ez bizony kellemetlenül rugózik a súlya alatt.
A hajókázás nem volt túl izgalmas, bár a mellettünk elhaladó egyik csónakban állítólag éppen szívmasszázst adtak az „utasnak”. Mi ugyan nem láttuk, de az előttünk ülő látta, hogy a folyóból húzták ki szerencsétlen és nem úgy nézett ki, mint aki nagyon virgonc lenne.
Pár borzasztóan túlterhelt csónak is jött szembe, hogy legyen még pár ember, aki így végzi. Homokot szállítottak úgy, hogy a csónak pereme pár centivel magasodott csak a vízszint fölé. A meghajtás szigorúan evezővel történt, folyásiránnyal szemben. Nem lehet egy kényelmes állás, az biztos!
Mingunba érve már vártak ránk a taxisok. A legtöbben nem éltek a lehetőséggel, de mi rászántuk a pénzt, hogy urasan tekintsük meg a környéket, meg aztán még soha nem utaztunk ökrösszekérrel, olyannal meg pláne nem, aminek az oldalára az van festve, hogy „TAXI”. És hát ezzel a helyi gazdaságot támogattuk, a helyi embereket, nem a kormányt. Na jó, ez tényleg csak kötelező blabla, a mi tudatos utazó attitűdünk kimerül abban, hogy nem dobjuk el a szemetet, és nem bátorítjuk koldulásra a gyerekeket (értsd: nem adunk nekik semmit).
Elindultunk felfelé a folyóparton, a két púpos, pizzás ökör lassan ballagott. Írta volna a kis Petrovics, ha errefelé született volna.
Rögtön az első sarkon felvettünk egy stopposnak tűnő fiatal gyereket, aki azonban hamar rátért a kommunikálásra, a szokásos „Where are you from?” kérdéssel. Érdekes módon az itteniek nem fagynak le, ha azt mondjuk, hogy Magyarországról jöttünk, hanem azonnal rávágják, hogy az nagyon szép ország. Természetesen, ha azt mondanánk, hogy a Holdról jöttünk, arra is ez lenne a válasz, de ez a srác a másik klasszikus válaszreakciót produkálta: „Aaa, football!” Majd azért hozzátette, mert nagyon napra kész, hogy régen. Na, így korrekt.
A gyalogosokkal ellentétben mi elnyikorogtunk a falu túlsó végéig, és ott kezdtük a helyi látványosságok megtekintését. Ennek megvolt az a nagy előnye, hogy kicsit kevesebb emberrel kellett osztozni a dolgokon, és hát kevesebb embernek nagyobb erőfeszítésébe kerül belegyalogolni a fényképekbe. Kivéve persze, ha szeretném, hogy benne legyenek.
(Tegnap napnyugtakor például két négyzetméteren helyezkedett el húsz-huszonöt fotós, hogy a híd mögött lehanyatló napot fotózza. Az általuk és a Nap által felállított szakaszon meg bármely időpillanatban nagyobb-egyenlő három csónak helyezkedett el. Azonnal felmerült bennem, hogy ez nem az általános „pont ott áll” jelenség, hanem esetleg a csónakosok nemes bosszúja, amiért nem vették igénybe szolgáltatásaikat.)
Elsőként a világ majdnem, de tulajdonképpen tényleg legnagyobb harangját tekintettük meg. Ugyan az oroszoké nagyobb, de az el van törve. Töröttet meg ugye bárki tud önteni. Igaz, hogy az itteni meg nem bronzból van, de nyilván anyagbeli megkötés nincs, ha már egyszer méretben versenyzünk.
A harang alá be is lehet bújni. Tényleg nagy, rengeteg felület áll rendelkezésre, hogy a látogatók felírhassák különböző nyelveken az „itt járt Jenőke” mondatot. Fel is írják.
Következő megállónk a Hsinbyume Paya volt. A legenda és a pletyka szerint a szomszédos gigaprojekt kimaradt anyagaiból készült. Nyilván nem is akkora a léptéke, de ennek köszönhetően például elkészült, és nem dőlt össze az első földrengéstől. Egy baromi nagy habostortára emlékeztet. Természetesen a kutatókat nem erre emlékezteti, ők azonnal a világ közepét alkotó Meru hegyet látják benne. Szóval a habostorta alját hét terasz alkotja, ami a Meru habostorta körüli hét hegyvonulatot szimbolizálja. Középen áll maga a torta, benne rögtön két Buddha szoborral. Az eredeti egyszer elvesztette a fejét, szó szerint. A pótlás viszont nem tetszett a helyieknek, mert túlságosan lógatja az orrát, ezért elé raktak egy szimpatikusabb példányt. Egyébként a lefejezés oka kincskeresés volt, kevésbé vallásos emberek által elkövetve.
A Mingun payánál álltunk meg legközelebb. A település, és a paya nevének egyezése talán sejtetni engedi, hogy ez itt „A PAYA”. Ez lett volna minden payák ősanyja, de kisebb gondok adódtak a kivitelezés során. Az alsó négyzet alaprajzú rész a tervek szerint, szerényen 55 méter magas lett volna. Ez tulajdonképpen el is készült, de ekkor a befektető, vagyis a király elhalálozott, így leállt az egész, pedig beépítettek már legalább háromszázötvenezer köbméter téglát. Aztán jött a földrengés, és az végleg lezárta a projektet néhány igen figyelemre méltó repedéssel, amiknek mentén a félkész alkotás finoman szétnyílt.
Hályogkovács jellegű statikai ismereteimet figyelembe véve azt gondolom, jobb is ez így, mert papíron erre az alapra jött volna még némi kisméretű tégla, hogy elérjék a 165 méteres magasságot. Elég kicsi az esély arra, hogy bárki ilyesmit építsen (téglából), mert a teteje szétnyomná az alját. Ha valaki akarja, akkor cáfolhatja, de rekontráznék az egyiptomi tört piramis esetével, ami szerintem már eleve masszívabb épületnek indult. Amúgy a felső kétharmad nem a klasszikus harangformát követte volna, hanem sokkal inkább hasonlított volna egy fejre fordított parabolához (y=-x2+10 vagy valami hasonló). És amúgy is a folyóparton épült, nyilván nem mikrocölöpözéses technológiával. Ha valaki levezeti, hogy akkor is megállt volna, vendégem egy sörre. Plusz egy Unicumért le is kell modellezni 3D-ben.
A tervek egyébként nagyon impozánsak voltak. A folyópartról a payához vezető út elejét két, a paya arányaihoz illeszkedő méretű oroszlán őrizte. Ők megépültek, de csak a seggük bizonyult földrengésállónak. A beszámolók szerint az oroszlán szájában tíz ember élt, miután pofára esett a földrengés során. Mondjuk ez a szemléltetés itt Ázsiában nem annyira meggyőző, mert itt tíz ember meglepően kis térfogaton is eléldegél.
Beugrottunk még egy templomba, ahol megtekintettük Buddha lábnyomát, amit márványba faragtak. Ha elgondolkodunk a dolgon, akkor egészen elfogadható az ilyesmi, hiszen a keresztény templomokban sem az a kereszt van, amin megfeszítették Jézust. Szóval miért ne lehetne örülni egy kifaragott lábnyomnak?
A visszahajózás egészen gyorsan ment. Hazafelé sétálva aztán elcsábultunk és benéztünk a piacra, már ha be lehet nézni egy városrészbe. Utcákat foglalt el a káosz, isteni volt. Kipakolva hegyekben álltak az áruk: banán, erőspaprika, utazóláda vagy éppen szárított hal. Nem tudom, hogy le lehet-e írni egy piacot, ha még a fényképek is kevésnek bizonyulnak. Az ilyen helyek megtapasztalásához kell az összes érzékszervünk.
Itt a szárított tintahal penetráns szaga keveredett a csatornaszaggal és a kipufogófüsttel. Aztán egy lépéssel odébb mindent elfedett egy hegynyi szárított paprika hazai illata, egészen addig, míg valaki fel nem kapott egy zsákkal belőle, felverve a paprikaport, ami csípte a torkunkat, de annyira, hogy minden másról megfeledkeztünk.
Aztán bele lehet botlani meglepő dolgokba is. Például az út közepén szunyókáló macskákba. Konkrétan egy fekete foltos macskát láttunk, összebújva a kölykével, mellettük egy nagyon hasonló jelenetet szürke foltosokkal. Közben a hátunk mögött egy ládákkal megrakott trishaw csöngetett, előttünk meg két mezítlábas kuli hórukkozott, hogy megindítsanak egy kézikocsit, amin legalább tonna fokhagyma volt.
Utolsó kommentek