A busz leghátsó ülésen kaptunk helyet, ami a lehető legszarabb, de szerencsére az ilyen buszozásoknak csak az első hét-nyolc órája kibírhatatlan, onnantól csak borzasztó. Ekkor jön el az a pillanat, mikor minden kényelmetlenség, rázkódás és ízületi fájdalom ellenére az ember úgymond elalszik, vagy inkább éberkómába esik.
Ebből az állapotból sikerült hajnali négy óra húszkor visszahozniuk egy pillanatra azzal, hogy megálltunk reggelizni. Persze miután fókuszt talált a szemem, ráadásul mindkettő ugyanarra a pontra, csak annyit nyögtem, hogy „basszátok meg” és visszasüllyedtem mélyen az alfa-állapot alá.
Az utolsó néhány kilométert már ébren töltöttem, így láthattam a bicikliversenyt, ami éppen folyamatban volt. Mint bármelyik komoly versenyen, itt is volt mindenkin rajtszám, voltak kísérőautók tartalékbiciklikkel, szervezők adóvevőkkel, rendőrök az út szélén, és néhány szurkoló is, meg az eszetlenül taposó versenyzők. És akkor most mindenki, aki maga elé képzelte ezt, cserélje le a bringákat a képzeletében a legegyszerűbb tanyabájkra. A tartalékbiciklik is madzaggal voltak felkötözve a pickupok oldalára. A versenyzők felszerelése meg kimerült a rajtszámos pólóban.
Reggel hétre aztán befutottunk Mandalay buszvárosába. Azt hiszem, ez nem volt akkora, mint a yangoni, de hasonló káosz és zűrzavar uralta, valamint a központtól is pont ugyanolyan messze volt. A közlekedést taxik bonyolítotják, de egyáltalán nem személyautók, hanem törpe Mazda pickupok. Alapvetően négy ember fér el a platón, bár nyilván beszállnak húszan is, ha úgy hozza a szükség. Mivel nem akartunk sokat fizetni, inkább vártunk, míg sofőrünk talált még utasokat. Ez nem tartott túl sokáig, pont csak annyi ideig, míg ránk talált két szerzetes, pontosabb novícius, reggeli adománygyűjtő körútjukon.
Az elmúlt hónapokban megszokott időjáráshoz képest dermesztően hideg volt. A buszon szerencsére találtunk egy pokrócot, amibe becsomagoltuk magunkat, leszállás után meg előrángattuk a pulóvereket, de akkor is rémisztő volt a húsz fok alatti hőmérséklet.
A kinézett szállodában aztán megkezdődött a szokásos van-e szoba szerencsétlenkedés. Egy éjszakára lett volna csak, de pont telefonált valaki, aki átkavarta a foglalását, szóval lett kettőre, aztán majd meglátjuk. Egyelőre ez is elég.
A közelben megreggeliztünk, majd visszamentünk a szállodánkba és ledöglöttünk egy kicsit aludni, mondjuk úgy délig.
Délutáni programként megnéztük a királyi palotát. Ez csúnya gonosz dolog, mert jegyet kell venni, amiből a befolyó pénz a kormányt támogatja. Útikönyvünk szépen kiemeli, hogy miből mennyi pénz megy a kormányhoz. Olyan kis naiv a nyugatiak hozzáállása ehhez az ügyhöz. Tényleg hisznek benne, hogy ha nem vesznek meg egy tíz dolláros jegyet, akkor tettek valamit a myanmari rezsim ellen. Ez kb. annyit jelent, mint globális felmelegedés ellen visszatartani a fingot. Egy olyan ország olyan kormányáról van szó, amelyik simán belelövet a tüntető szerzetesekbe, miért gondolja bárki is azt, hogy valaha is előállhat az a helyzet, hogy nem lesz pénz a hadseregre? Ha nem lesz a turizmusból, akkor majd lesz a drágakövekből, vagy ópium exportból, vagy a kényszermunkából.
Egyébként meg az egész nemzetközi embargósdin is könnyesre röhögném magam, ha nem emberek életéről lenne szó. Könyörgöm, mire jó egy embargó? Mondjuk alaposabban belegondolva nem rossz üzlet. Tekintve, hogy tulajdonképpen bármit meg lehet itt kapni, azt hiszem, a legtöbb cégnek nagy lehetőség az ilyesmi. Nem kell garancia, nem kell szervizhálózat, nem kell dealer, meg iroda. A csempész nem fogja a generátort – ami mindenhol van az áramszünetek miatt – visszacsempészi Thaiföldre garanciális szervizre. Nyilván a csempészek is marha jól járnak, a kisember meg szív, mert minden drága. Az állam meg nyilván nem rendül meg attól, hogy a digitális fényképezőknek nincsen országos szervizhálózata. Merthogy digitális fényképezőt is lehet kapni, szépen sorakoztak a legújabb típusok a yangoni boltokban. Lehet, hogy nagyobb is volt az árukészlet, mint egy jó magyar boltban, ahol a tízfilléres tartozékot is csak megrendelésre, előre kifizetve hozzák be kéthónapos határidővel.
Szóval megkerültük a helyi tiltott várost, mert a bejárat, ami a turistáknak van fenntartva, pont a túloldalon volt. Ez már önmagában is program, mert a külső vizesárok egy kétszer két kilométeres területet vesz körül. Az árkon belül természetesen van fal is, amin belül momentán laktanya vagy mi a rosseb van, szóval nem látogatható, csak a közepén álló királyi palota. A bevezető útról letérni tilos, fényképezni tilos. Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor G mondta, hogy talán nem itt kéne utcasarki biciklijavító műhelyt fotózni.
A palota egyébként nem az eredeti, mert az leégett a második Világháborúban mikor a japánok és az angolok vitatkoztak rajta, hogy kié is legyen. Ennek köszönhetően aztán berendezés se sok van az épületekben. Meglepő módon a palotának hullámbádog teteje van. Sőt, ami igazán meglepő az az, hogy az eredetinek is az volt, legalábbis a régi fotók alapján. A palota tulajdonképpen pavilonok halmaza. Nem tudom, hogy miért nem volt egy csepp fantáziájuk. Tulajdonképpen a házak nem sokkal jobbak, mint bármelyik parasztház a környéken, csak az anyagok és a dekoráció lényegesen drágább. Egyébként ugyanúgy egy faház egyetlen szobával. Persze bizonyára a kényelemről gondoskodott néhány szolga és a berendezés.
A palota területén álló toronyba is felmásztunk, ahonnan egész jó kilátás nyílt a környékre. A fallal körülvett város a városon belül akkora, hogy a modern részek egészen elvesznek a falakon túl.
A királyi városrész meglátogatása után úgy gondoltuk, hogy a vizesárok mentén a másik irányból kerüljük meg a városrészt hazafelé menet. Ez egy kicsit nagyobb túrának bizonyult, mint gondoltuk, de kárpótolt érte a városfalak és bástyák mögött lenyugvó nap és annak tükröződése a tükörsima vízen. Komolyan olyan nyálas volt, hogy aggódtam, hogy zárlatos lesz a fényképező.
Összességében csak a városfalak körüljárása egy szolid nyolc kilométeres séta volt, plusz a palotáig vezető út, ténfergés, meg miegymás, szóval szép kis túrát lenyomtunk. Ha már így belejöttünk, elmentünk még az éjszakai piacra valami vacsorát keríteni, hogy kijöjjön a végén több mint 16 km gyaloglás.
Az éjszakai sétálgatás nem igazán biztonságos. Nem a közbiztonság az aggasztó, hanem az, hogy úgy, mint Pakisztánban, itt is igazi közvilágítás van. Magyarán ha a köz fényt akar, akkor a köz világít magának. Azt hiszem, hogy nem mentünk elég messzire, hogy megtaláljuk a kajáldákat, burmai nyelvű könyvekre meg történetesen nem vágytunk, viszont vettünk egy kiló narancsot és végezetül hazafelé csak beültünk egy szigorúan nem turistáknak fenntartott egységbe enni egy csapatit curryvel. Nyilván itt is lehúztak minket, de a számla így sem érte el a kétszáz forintot.
Este a kellemes ki- bekapcsoló lámpák fényénél a tetőn beszélgettünk néhány emberrel. Úgy tűnik, hogy minél inkább gázosabb egy ország, annál normálisabbak a benne utazó turisták.
Utolsó kommentek