Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


51407 km, Nyaung U

2010.02.09. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A reggelinél találkoztunk Cevannal, majd levonultunk közölni a kocsisunkkal, hogy hárman leszünk kettő helyett. Persze egyből megemelte az árat, de sokat nem számított. Szerencsére nagyobb lova volt, mint az átlagos lovak errefelé, így megbirkózott a nagyobb tömeg elvonszolásával is. Ez a ló sem volt éppen egy szimpatikus jószág. Állandóan a fogait mutogatta, néha rúgott, és felszálláskor hajlamos volt össze-vissza rángatni a kordét. Már mikor megérkeztünk Nyaung Uba, megszivatott ezzel, pont akkor lépett egyet hátra, mikor én felszálltam volna, ami azt eredményezte, hogy fellépés helyett egy oltárit rúgtam a talicska hátuljába a térdemmel. Ez mondjuk csak fájdalmas volt, de ha olyan kedve van, szerintem simán áthúzza az egész szakramentumot a drága utason. Az az igazság, hogy még nem találkoztam olyan lóval, amelyikre azt mondtam volna, hogy én is szeretnék egy ilyen lovat. Kicsit el vannak szállva maguktól, lehet, hogy rájuk férne egy olyan kezelés, amilyet az elefántok kapnak befogás után. (Az elefánt egy meglehetősen intelligens jószág, úgyhogy nem egyszerű meggyőzni arról, hogy mostantól hallgasson arra a pöttöm húscsomóra ott a nyakában, és ne bassza földhöz az első adandó alkalommal. Az eljárás egyébként egyszerű és brutális. Lánccal kikötik az állatot egy fához, nem adnak neki enni vagy két hétig, viszont folyamatosan ijesztgetik fáklyákkal. KGB módszer.)

Bagan szép nagy területen fekszik és ki is tölti azt. Előzetesen elég nehéz eldönteni, hogy mit is szeretne megnézni az ember, de tulajdonképpen nem is kell. Rábíztuk magunkat a kocsisra, első nap vigyen csak a szokásos helyekre. Persze az összes kocsis tudja, hogy hova kell vinni az embereket. Lehet azt is csinálni, hogy könyv alapján írt listával végiglátogatni a legérdekesebbnek tűnő templomokat, de szinte biztos, hogy ugyanaz lesz az eredmény. Szóval mindenki, aki Baganba megy, egyszer úgyis végiglátogatja ezeket a helyeket. Ennek meg is van az eredménye, minden templomnál ott állnak az árusok a sok kramanccal és próbálják rávenni az embert, hogy vegyen valamit. Látszik, hogy ide jár a legtöbb külföldi, az árusok igen elpofátlanodtak. Az rendben van, hogy el akarnak adni valamit, mert ebből élnek, de ha nem veszek semmit, akkor ne dörmögjenek félhangosan a bajszuk alatt semmit, mert ha a szavakat nem is, a jelentést értem. A helyzet persze közel sem olyan, mint mondjuk Egyiptomban, ahol lélegezni nem lehet a bazárosok miatt, csak Myanmar egyéb részeihez képest furcsa. Szerencsére csak a leglátogatottabb helyeket szállták meg. Többre nem is lennének képesek, mert több ezer különböző templom és szentély van elszórva többé-kevésbé egyenletesen. A környék elég száraz, Dél-kelet Ázsiában ez a legszárazabb rész, jobban hasonlít valami afrikai szavannára, mint a szomszédos dzsungelekre. Az ilyenkor már learatott, száraz rizstáblák között ernyőszerűen szétterülő koronájú fák állnak, meg néhány pálma nyújtózkodik, ezek között állnak a téglából épített templomok, amik egy dologban megegyeznek: szép hegyes tornyaik vannak. Ezek a tornyok uralják az egész tájat. A távoliak belevesznek a poros levegőbe, azt az érzetet keltve, hogy a soruk a végtelenségig folytatódik. Valójában azért a végtelenségig nem, de irgalmatlan sok van belőlük. Az ember csak nézi, és azt gondolja, hogy ez sokkal, de sokkal több, mint amire számított. A legnagyobbak katedrális méretűek, a legkisebbek alig magasabbak a fáknál.
Mivel ma a népszerűek voltak soron nálunk is, csupa hatalmasat néztünk végig. Belülről a legtöbb nagyon hasonló. A nagyokban általában négy terem van a négy oldalon, mindegyikben egy-egy termetes Buddha szobor. A termeket a mögöttük négyzet alakban körbefutó folyosó köti össze. Természetesen a termek mindegyikének van bejárata az udvarról is.
Ma már szinte egyikre sem lehet felmászni, pedig mindegyikre vezet lépcső, vagy belül, vagy kívül. Az indok az állagmegóvás, valójában szerintem inkább az lehet a gond, hogy a sok hülye turista lepotyog, aztán el kell számolni velük. Ahova csak kevesen mennek, ott még most is nyitva vannak a feljárók, és érdemes is felmenni, mert igazán csak onnan látható be a táj. A templomok látványa is a szomszédos templom tetejéről az igazi. Közvetlenül a tövükben állva semmit nem lehet látni.
Eredetileg természetesen nem ilyen snassz téglafalak voltak, hanem vakolat borított mindent, abból is az a fajta, ami rendesen ki van dekorálva. Helyenként még lehet látni, hogy milyen volt, bár festék végképp sehol nem maradt, legalábbis a külső felületeken. A szentélyben még van rengeteg freskó, csak lámpa kell hozzá, mert világítás nincs, eltekintve a színes izzóktól a Buddha szobrok előtt.
Az egésznapos kocsikázás annyira azért nem volt pihentető, különösen, hogy az utak állapota messze van a kiválótól, még ott is, ahol van rajtuk aszfalt, ahol meg nincs, ott poros is. Szóval jól esett a végén felmászni egy templom tetejére, és várni a naplementét kivont fényképezővel. Nem voltunk ezzel egyedül. Könyvünk javasolja, hogy mindenki keressen magának egy helyet, mert a legnépszerűbb naplemente néző helyeken esténként nagyon sokan összejönnek. Hát, azért valahogy sikerült megosztanunk a látványt azzal a tíz-tizenöt másik utazóval, aki még ott volt. A napfelkelte Angkor Watnál kicsit durvább volt, ott összejött több száz turista.

 

Címkék: myanmar nyaung u

51378 km, Nyaung U

2010.02.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Myanmarban valahogy a szálláshoz hozzánőtt a reggeli. A szoba ára mindenhol magában foglal két szelet pirítóst, egy tojást, kávét és némi vajat meg lekvárt. Nem mintha sokat jelentene a napi kalória-bevitelben, de azért reggel még bedobtuk ezt a menüt, aztán irányba vettük a buszpályaudvart, természetesen taxival, így is volt vagy fél óra az út.

A buszunk egy japánból kiszuperált, ám jó állapotú példány volt. Egy apró szépséghibája volt, mégpedig az, hogy helyi járatnak tervezték, szóval nem volt nagy hely az ülések között és nyilvánvalóan csomagtartó sem volt. Az előbbi problémával nem sokat foglalkoztak, azt mindenki oldja meg maga, ahogy tudja. Az utóbbira azt találták ki, hogy a hátsó ajtó egyik felét használták csak, a másik elé feltornyozták az utasok cuccait. Szép volt kívülről látni, hogyan préselődnek a hátizsákjaink a legalsó sorban az üvegajtó mögött.
Halálpontosan indultunk, ami becsülendő, mert nem szívesen üldögélünk buszon, csak azért, hogy várjuk az indulást, ami után még jó sokat kell ülni. Ugyan európai mércével mérve tele volt a busz, azért még felvettünk néhány utast a városban. Nekik műanyag pótszékek jutottak, vagy inkább sámlik. Persze ez még mindig luxus a helyi forgalmat bonyolító teherautókhoz képest, amik úgy tele vannak néha, hogy kedvem lenne leszállítani az utasokat egy számláláshoz.
Úticélunk Bagan volt, ami nem egy teljesen pontos meghatározás, mivel Bagan egy tíz négyzetkilométert elfoglaló meglehetősen régi romváros.
Ahogy gondoltuk az elején, nem volt egy kényelmes utazás. Tulajdonképpen ez már az ötödik percben bizonyítást nyert, de arra nem gondoltunk, hogy rövidesen elhagyjuk az aszfaltot. Szegény busz biztos nem számította arra, hogy így fejezi be pályafutását. Egyébként az sem volt sokkal jobb, amikor aszfaltozott úton haladtunk.
Helyenként láttunk ugyan útépítést, de nem hinném, hogy gyorsan haladnak vele. Általában úgy csinálják, hogy a teherautókról kézzel leszórják a köveket, majd elrendezik nagyjából egyenletesen. Ezt megdolgozza egy úthenger, majd jön rá a zúzottkő réteg, hasonló módon. Hogy hogy lesz az egészből aszfaltozott út, azt nem sikerült megtekinteni, bár erős a gyanúm, hogy az sincs gépesítve. Legalábbis az út szélén itt-ott lehetett látni félbevágott olajoshordókat, amikben korábban bitument olvasztottak. Szóval valószínűleg kézzel locsolják a zúzottkőre a bitument, aztán megint hengerelik. Összességében lerohadt teherautók, ezeréves úthengerek és egy kőtörőgép alkotják a technológiai sor gerincét, meg persze melósok, akik kosarakkal hordják a követ.
Viszonylag gyakran – két óránként – tartottunk egy pihenőt, ami tényleg fontos, mert ilyenkor lehet pumpálni némi vért a végtagokba, mielőtt végleg leszáradnának. Természetesen a megállók valami kifőzdénél vannak, így lehet enni is. Az elsőnél rögtön magamba tömtem egy adag tésztát, aztán még egyet, bár úgy éreztem, hogy a többi turista eléggé megbotránkozott, hogy képes vagyok enni belőle. Tény, hogy a stand nem volt a higiénia mintapéldája, a néni kézzel porciózta ki az adagot, ami nem volt túl veszélyes művelet, mivel hideg volt a kaja.
Egy későbbi megállónál már többen ráugrottak a lehetőségre, bár kicsit felszereltebb volt a hely és legalább nem lehetett látni, hogy kézzel pakolják meg a tányérokat. Ahogy Bacon mondta, a „Tudás hatalom”, viszont az ismeretlen bölcs meg hozzátette, hogy a „Tudatlanság nyugalom”. Mindkettőjüknek igaza volt.
Bagan, pontosabban Nyaung U elérése előtt még egyszer megállt a busz, de csak azért, hogy minden turistától legomboljanak 10 dollárt a bagani belépőjegyre. A buszt megálláskor természetesen megrohanták a taxisok, valamint a trishaw és lovaskocsi tulajdonosok. Lustaságunk megint diadalmaskodott és lovaskocsival mentünk a szállodába, amit valaki még Mandalayben javasolt. Pontosan ugyanakkor értünk oda, mint azok az utastársaink, akik gyalog indultak el. Persze azért annyi különbség volt, hogy ők gyalogoltak majdnem egy kilométert, mi meg nem.
Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy lovaskocsival úgy utaztunk, hogy tényleg A-ból B-be akartunk eljutni, nem csak sétakocsikáztunk.
Kocsisunk persze azonnal rátért a nagyobb bizniszre, és vitt volna minket naplementét nézni, de úgy gondoltuk, hogy minek rohanni, holnap is lesz nap. Azt viszont sikerült kiküzdenie, hogy másnap vele menjünk romokat nézni. Így megbeszéltük, hogy reggel kilencre jön értünk.
A szálloda melletti étteremben - ami nagy betűkkel hirdeti magáról, hogy van benne wifi – tettünk egy erőtlen próbálkozást, hogy frissítsük a blogot, de éppen nem volt áram. Aztán mikor lett áram, az internet akkor sem kezdett csordogálni a drótból, szóval hagytuk a fenébe. Amúgy is a legjobb helyeken is lassú a net, amihez hozzájön még bizonyos oldalak blokkolása és a szolgáltatás szakadozása. Valószínűleg levegős a kábel.
Inkább a sör melletti lazításra koncentráltunk és beszélgetésbe elegyedtünk Cevannel. Érdekes dolgokat lehet megtudni egy ötvenes éveit taposó meleg kaliforniaitól. Úgy tűnik, hogy az élet arrafelé pont olyan, mint a filmekben. Persze mit is várhatnánk egy államtól, amit a Terminátor kormányoz!?
Megbeszéltük, hogy másnapra betársul hozzánk, hárman is elférünk a szekéren.

 

Címkék: myanmar nyaung u

51191 km, Mandalay

2010.02.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy tűnik, korán kelős korszak van megint. Ötkor csörgött a vekker. Tulajdonképpen pár perccel korábban ébredtem, de gondoltam élvezzék csak a szomszédok is, akiket egész este hallgatnunk kellett a papírvékony falon keresztül. A pasi helyében már rég agyonvertem volna a nőt, az biztos. Egész este nyávogott, ami még úgy is idegesítő, ha az ember nem érti.

Kicaplattunk a buszhoz, ami csak hatkor indult, de szokás szerint mindenkit odarendeltek fél órával korábbra. Hideg volt, de nem annyira, mint a piaclátogatós hajnalon, csak hát elszoktunk már a 15°C-tól.
A busz egy lerobbant, ötször újra összehegesztett roncs volt. Az ülések jó szorosan álltak egymás mögött, és ráadásul egy hosszanti szögvassal egymáshoz is rögzítették őket, hogy stabilan álljanak. Így hát először a vason kellett átmászni ahhoz, hogy behajtogassam magam az ülések közti résbe.
Sok utas nem volt, de a buszt amúgy is átalakították már a helyi igényeknek megfelelően. A hátsó egyharmadban nem is voltak ülések, ott árut szállítanak, ahogy a lenti csomagtartókban is.
Meglepően pontosan indultunk, de az ajtót nem csuktuk be. Rettentően fáztam, és öt perc kellett csak hozzá, hogy elgémberedjen mindenem. Remek útnak ígérkezett ez a buszozás. Minden nyomor ellenére sikerült egy keveset aludnom, bár a tudomány ma is csak vakarja a fejét, hogy mégis hogyan. Valószínűleg valami ázsiai gének léptek működésbe. Ugyan még mindig a kínaiak az alvás rekorderei, a környékbeli országok lakosai sem bénáznak sokat, ha el kell aludni valami lehetetlen helyen vagy pózban.
Alig hét óra alatt legyűrtük a távot. A buszállomáson már rohamoztak a személyszállításban érdekelt vállalkozók, de kiderült, hogy töredékáron elvisz az a teherautó, amelyik a hátsó traktusban szállított áru egy részéért jött. Nem volt kérdés, hogy mivel megyünk.
Rövidesen már ott is álltunk a Royal Guesthouse recepcióján, ahol megkaptuk ugyanazt a szobát, amelyikben korábban aludtunk. Meglepő, mert arra számítottunk, hogy egyáltalán nem lesz hely.
Kis tollászkodás után elsétáltunk ebédelni egy étterembe, amiről hallottuk, hogy jó. Persze az első sarkon találtunk egy kifőzdét, ahol alaposan bekajáltunk, aztán az út túloldalán meg is kávéztunk.
Egy ebédledolgozó séta keretében elballagtunk az alig több mint egy kilométerre lévő aranyfüstlemez műhelybe. Mire észbe kaptunk, már magyarázták is a technológiát, és vezettek körbe. A hengerek közt kilapított aranyat kis négyzetekre vágják, bambuszpapírlapok közé rakják, majd elkezdik kalapálni. Egyszerre egy egész paklit ütlegelnek, mikor már elég lapos, akkor kisebb darabokra vágják a lemezeket, majd tovább kalapálják. Összesen talán hat órát püfölnek egy adagot, mire kész lesz. Napi 36 gramm aranyat használnak fel, amiből 5600 aranylemez lesz. Na igen, vékony, ezért hívják aranyfüstnek.
Az aranylemezek közti papírt is ők állítják elő. Bambuszt áztatnak be meszes vízbe, majd három év után kiszedik, és addig kevergetik, míg rostjaira esik, ekkor papírt merítenek belőle, amit négyzetekre vágnak. Ekkor még egészen papírszerű, de utána egy bronzlapon fadarabokkal fél órán át püfölik - úgy tűnik, szeretnek kalapálni -, a végére egészen pergamenszerű lesz.
A technológia vége persze a lemezek felvágása, csomagolása. Helyben rá is dolgozzák szobrokra, de szerintem a legtöbbet eladják Buddha-dekorálás céljára. A repikeretből mi is kaptunk egy-egy négyzetcentiméter aranyozást a kezünkre. Ezután már igazán venni kellett valamit, bár eleve úgy gondoltuk, hogy Buddha-aranyozás nélkül nem mehetünk haza, szóval megvettük a legkisebb csomagot.
Trishaw-val elvitettük magunkat a Mahamuni payához. Itt már jártunk korábban, itt van a gumósra aranyozott Buddha. Nők nem aranyozhatnak, de én felmásztam a sráchoz, és nyomtam rá egy lemezkét, remélem, teljesíti a kívánságomat. A többi aranyunkat majd valahol máshol használjuk el. Ezernyi aranyozási lehetőség lesz még, ebben biztos vagyok.
A paya mögötti környéken dúl a vallási ipar, és ezeket a műhelyeket sem szerettük volna kihagyni, ez volt az egyik fő vonzerő, ami miatt újra idejöttünk. Korábban autóból elsuhanva láttuk a kőfaragókat, ahogy félkész márvány Buddhákat vésnek, csiszolnak, políroznak, de akkor nem tudtuk alaposabban megnézni.
Érdekes módon a szobroknak legutoljára a fejét készítik el. A teste már viszonylag közel van a véglegeshez, mikor a feje még mindig csak egy kocka. Vésővel nagyjából kialakítják a formát, aztán különböző csiszológépekkel esnek neki. Ez nem egy túl egészséges munka amúgy sem, de ez a fázis különösen kegyetlen. A melósok, de az egész környék is fehér porral van borítva. Munkavédelem keretében hunyorognak és orron át lélegeznek. Az az érzésem, hogy korán halnak a kőfaragók, de előtte azért van még idejük hosszan köhögni.
A finom részeket megint vésővel alakítják, ami után az asszonyok kapják meg a szobrok, akik kézzel simára csiszolják az egészet. Ez legalább nem porzik, mert vizesen csinálják. Utolsó lépésként kifestik a szobrot, de lehet, hogy ez már csak megrendelői igény esetén történik. Nekem jobban tetszettek a natúr Buddhák, mint azok, amik már kaptak szemöldököt meg hasonlókat.
Innen gyalog indultunk el a Shwe In Bin névre hallgató fatemplom felé. Úgy gondoltuk, hogy esetleg valahol trishaw-ra pattanunk, de a rettenetesen poros utcák és az előző napokban lefárasztott lábaink ellenére jó volt sétálni. Ez már nem a belváros, itt élnek is emberek, ráadásul leginkább az utcán. Turista erre nem nagyon járhat, mert igencsak nagy szemekkel néztek ránk. Minden ház előtt dolgozott valaki, igazi műhely nincs is, minden a ház előtt történik. A házak is mások, mint a belvárosban. A legtöbb faház, de sok csak bambuszfonatból van, ami a legolcsóbb kategória. Néhány olyan állapotban van, hogy bármikor összeomolhat, ennek ellenére laknak benne, bár az emelet azért üresnek tűnt.
A templom felé fordulva a jádepiacon találtuk magunkat. A kapura ugyan ki volt írva, hogy külföldieknek egy dollár a belépő, de nem foglalkoztunk vele, az illetékes meg velünk.
A piacon a bételen kívül csak jádét lehet venni, amit a helyszínen vágnak, csiszolnak. Mindenki spéci zseblámpával a kezében rohangál, amivel jól át lehet világítani a köveket az alaposabb vizsgálat érdekében. Későre járt már, kezdtek zárni, és amúgy is láttuk, amit látni lehetett, bár biztos sokkal több időt el lehetne itt tölteni, ha valaki elmagyarázná a jádeipar rejtelmeit.
Rövidesen megtaláltuk a templomot is, ami egy nagyon csendes kertben állt. Látogató egy sem volt, csak néhány szerzetes imádkozott bent. Nagyon hangulatos volt, és pont jókor érkeztünk, hogy ne csak egy épületet lássunk. Valószínűleg máskor sincsenek látogatók, se turisták, se hívők, mert az oltár nincs felcsicsázva, csak egy aranyozott Buddha van rajta, meg pár virág.
A kántálás végeztével mi is leléptünk, és újra gyalogosan folytattuk az utunkat, megint lemondva a trishaw-ról. Szép hosszú séta kerekedett a délutáni programból, annak ellenére, hogy már induláskor fáradtak voltunk.

 

Címkék: myanmar mandalay

50972 km, Hsipaw

2010.02.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyan megbeszéltük, hogy korán indulunk reggel, de arra nem számítottunk, hogy ezért már négykor felébresztenek a háziak, pontosabban a falu. Négykor ugyanis teljes hangerővel beindul a falu. Hogy minek, azt nem igazán értem, mert tök sötét van. Ebben a tök sötétben például olyan halaszthatatlan feladatokat teljesített háziasszonyunk, mint a ház előtti felseprés. Szép dolog, hogy tisztán tartják az utcát, de miért hajnalban csinálják ezt? A nyilvánvaló válasz az lenne, hogy nincs rá máskor idejük, de nekem nem úgy tűnt, hogy bármit is csináltak volna előző nap délután. Nem kritizálni akarom az életvitelüket, csak nem értem. Van egy olyan érzésem, hogy aki nem kel látványosan hajnalban, azt megszólják, hogy lusta.

Az ilyesmi ugye nálunk sem ismeretlen, még az irodák világában sem. Késői érkezés, hosszú ebédszünet és egész napos semmittevés után jön a látványos túlórázás.
Valahogy azért még félálomban eltöltöttük az időt hétig. Egyébként szépen sorban aludtunk a padlón, közvetlenül a házioltár alatt. Minden házban van ugyanis oltár, ami a legtöbb esetben a fogadószoba oldalába van építve. Kívülről csak a kiugró látszik, belülről viszont a falmélyedés tele van pakolva. Először is van benne Buddha szobor, ami a lényeg, emellé jönnek a gyertyák, füstölők, virágok, meg minden, ami szép.
A reggelink hasonló volt a vacsorához, úgyhogy Dan megint hús nélkül maradt. Szerencsétlennek nem tett jót az előző napi kitartó emelkedő sem, korábbi térdszalag-húzódása kiújult. Az út utolsó részét már erősen sántikálva tette meg, bár nem panaszkodott, látszott rajta, hogy fáj neki. Szóval a visszautat kihagyta. Mármint nem telepedett le a faluban, csak a gyaloglásról mondott le. Motorral visszafurikázták Hsipaw-ba. Azt hiszem, az sem lehetett sokkal kellemesebb, mint a gyaloglás.
Vezetőnkkel hármasban indultunk el. Nagyjából ugyanazon az úton haladtunk. Szerencsére tényleg csak nagyjából, mert így négy kilométert megspóroltunk.
Az első falu után letértünk a korábbi nyomvonalról és egy keskeny, de legalább meredek és csúszós ösvényen lemásztunk a rizsföldekre.
Átsétáltunk néhány falun, közben megint kaptunk némi információt a helyi növényekről, és azok felhasználásáról. Megtudtuk például a bódhifa és a banyanfa szent, azokat soha nem vágják ki vagy használják fel. Gondolom ennek köszönhető, hogy az épületek repedéseiből is mindig ezek állnak ki. Megtudtuk azt is, hogy a tamarfa és a tea terméséből csinálnak sampont a falusiak. Meg azt is, hogy van egy fa, aminek a termését teaszűrőnek használják. Ezzel már találkoztunk, de most természetes formájában is megnézhettük. Tulajdonképpen olyan, mint a tengeri uborka kiszárított váza, térhálós. Szűrőnek úgy használják, hogy a termoszt ezzel dugják be, így amikor a „dugón” keresztül teát töltenek, a tealevelek a termoszban maradnak. Első találkozásunkkor ezt nem tudtuk, így kihúztuk a dugót, amit aztán elég nehéz visszagyömöszölni és hát elég gusztustalan is, jobb ha nem látja az ember, hogy mit iszik, és miből.
Minden falunak van egy két törpe vízerőműve. Láttunk olyat, amelyik az európai vízimalmokra emlékeztetett, de a legtöbbet függőleges csőben elhelyezett turbina hajtja. Semmi hi-tech, 200-as PVC cső, benne a propeller, tetején meg egy generátor, amiből két csupasz vezeték indul a girbe-gurba villanyoszlopok tetején a falu felé. Sokmindenre nem elég a teljesítmény, de világítani lehet vele, és már ez is több mint a semmi.
Hsipaw határában elértünk egy patakot, amit legalább hatszor kereszteztünk is. A partján kavicsot bányásztak, de csak úgy kézi erővel, legalábbis vezetőnk ezt mondta, bár gyanús, hogy inkább aranyat kerestek. Erre utalt az is, hogy lejjebb, ahol kiszélesedett a meder, klasszikus aranymosótálakkal lögybölték az iszapot, ami biztos, hogy nem építőipari osztályozatlan kavics kitermelésére irányuló tevékenység volt.
Reggel még elég határozott terveink voltak arra vonatkozóan, hogy a naplementét az Öt Buddha domb tetejéről tekintjük meg, de a szállodába érve érezhetővé vált, hogy ez nem így lesz, hiába volt még csak délután egy óra.
A szállodában összetalálkoztam Dannel is, aki közben meglátogatta a helyi csodadoktort, aki gyógynövényes kötést rakott a térdére, és azt ígérte, ha két napig nem veszi le, akkor helyre fog jönni örökre. Gyorsan elkértem az e-mail címét, mert nagyon kíváncsi vagyok az eredményre.
Este még elzarándokoltam a ragacsosrizs-árusokhoz, és bevásároltam pár dolgot. Édes lepényt, édes diós-kókuszos szeletet, meg bambuszba töltött rizst másnapra útravalónak. A felvásárolt mennyiség láttán elég furcsán néztek rám, még egy ajándék bambuszos rizst is kaptam.
Aranyosak, mikor válogatás közben figyelmeztetnek, hogy mennyi lesz a végösszeg, nehogy meglepődjünk. Ilyenkor általában már eléri a számla a három-négyszáz forintot is. Ha tudnák, hogy egy csomó külföldi vásárlójuk többet keres az alatt az idő alatt, amíg lebonyolítják a vásárlást...

 

Címkék: myanmar hsipaw

50964 km, Thansan

2010.02.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egy fél órával korábban keltünk a tervezettnél, két dolognak köszönhetően: egyrészt mert ennyivel ébredtem a vekker előtt, másrészt mert úgy emlékeztem, hogy hétre állítottuk.

Ennek a tévedésnek csak annyi előnye volt, hogy a túra indulása előtt elmehettünk vizet meg valami kekszet venni. A csapat nem volt túl nagy, rajtunk kívül még egy srác jött, meg a vezetőnk. Persze nem az volt a vezető, akivel megegyeztünk, hanem a fia, de ő is jól beszélt angolul.
Rögtön a város szélén megálltunk, hogy benézzünk a tésztagyárba. Egy nyitott oldalú helyiségben voltak elhelyezve a gépek. Tulajdonképpen a gyár modernsége kimerült abban, hogy a korábban kézzel hajtott dolgokat most villanymotor tekeri.
A kész tésztát kiakasztják száradni, úgy, mint a ruhákat. Talán annyi a különbség, hogy a ruhákat nem az út mellé rakják, mert borzasztóan porosak lesznek. Amúgy kóstoltuk már az itt készülő tésztát, konkrétan tegnap neveztük el meglehetősen pocsék tésztalevesnek.
A gyár mellett megy el a vasút is, amit egyszer szeretnénk igénybe venni, de lehet, hogy racionális okok miatt elmarad. Például a Hsipaw-Mandalay távot szerény tizennégy óra alatt teljesíti a vonat, míg busszal hat óra. És hát a beszámolók, valamint a megtekintett sínek alapján erősen rázós tizennégy óráról van szó. Egyébként is a vonatjegyet dollárban kell fizetni, ami aztán az állam, vagyis a kormány zsebébe vándorol. A helyiekre persze ez nem vonatkozik, és ők jelentősen kedvezményesebb tarifával is utaznak. Buszokon nincs ilyen kettős árazás, a helyieknek így aztán elég nagy érvágás az ilyesmi. A legtöbb falusi évente talán egyszer jut el Mandalaybe, és ez még nem is egy elszigetelt környék. Az elszigetelt környék az nemcsak nekik az, hanem nekünk is.
Szép lassan ballagtunk el a várost körülvevő rizsföldek között. Ilyenkor télen, mikor nincs szezonja a rizsnek, egészen hazai jellegű a táj. Karfiol, bab, borsó és hasonlók nőnek mindenfelé. Persze bárhol felbukkanhat egy banánfa, vagy egy csokornyi bambusz, ami hamar eloszlatja az illúziót.
A hegyeket elérve megkezdtük a kapaszkodást felfelé, ami gyakorlatilag az egész napot kitette. Először egy shan faluban álltunk meg, ahol a boltban, - ami tulajdonképpen kocsma és étterem is -, ettünk egy korai ebédet. Természetesen tésztalevest, amihez ittunk egy sört. A falvakban csak kínai Dali sört lehet kapni, mert az a legolcsóbb. Ugyan már dél volt, a sör még kellemes hideg volt az éjszakai hidegek miatt. Hajnalban lemegy tíz fokig a hőmérséklet, hogy aztán nappal újra felmenjen valahova harminc környékére.
Árnyékban még nappal is elég hűvös van, úgyhogy a földúton felfelé kapaszkodva izzadtunk, de egy napmentes helyen lepihenve kellett a pulóver.
A következő falu is shan volt. Természetesen ahány nemzetiség, annyi nyelv, annyiféle köszönés. Elég reménytelen az ember helyzete, de szerencsére vezetőnk súgott, és hát a helyiek örültek annak a pár szónak, amit képesek voltunk kinyögni.
Megint a boltban tartottunk pihenőt, majd néhány csésze tea után körbejártuk a falut. Itt áram nem volt, de bádogtető már igen. A shanok közül még hordják páran a népviseletet, a palaungok már csak ünnepekre veszik elő.
A falvakban kicsit nagyobb a szabadság, mint a városokban, elég nehéz lenne ugyanis kémeket beépíteni, a falusiak meg nem fognak drága pénzen beutazni a városba, hogy feljelentsék a szomszédot. Nálunk biztos megtennék. Bár a szólásszabadság kevés, valamiből meg is kell élniük, és így ránézésre, ez éppen hogy teljesül. Érdekes módon a falvak egész szépen gondoskodnak a saját ellátásukról.
A kormány hülyeségeit leszarva kétévente demokratikus választások keretében megválasztják a falu vezetőjét, akihez az adó befolyik. Az ő feladata, hogy a pénzt elossza. Így építenek iskolát, vagy biztosítanak oktatást azoknak, akik nem tudják megengedni azt a luxust, hogy vegyenek pár füzetet, meg tollat. Gondolom, nem lehet rossz üzlet a falu vezetőjének lenni, erre utal a szép nagy ház, amiben lakni szoktak. Dea mandátumuk csak két évre szól, így túl pofátlanul nem lehet lenyúlni a közvagyont, mert folyamatosan nyakukon a következő választás. Egyébként 2010-ben választások lesznek Myanmarban, ami errefelé ritkábban fordul elő, mint a napfogyatkozás, bár pont az is lesz mostanában. A legutóbbit csúnyán elbukta a kormány, de bemondták, hogy „Nem ér a nevem, káposzta a fejem” és ezzel aztán elintézettnek tekintették a dolgot, és maradtak továbbra is ők a vezetésben. Egyesek szerint az a választás csak arra szolgált, hogy elődugja a fejét az ellenzék, akiket aztán csak be kellett gyűjteni és lesittelni.
A mostani választást jobban előkészítették. Például először is megváltoztatták az alkotmányt, amit népszavazás keretében sikerült is hitelesíteniük, mivel a legtöbb embernek fogalma nem volt, hogy miről szavaz, vagy hogy miért is fontos a kérdés. Tulajdonképpen a kérdés amúgy is csak az volt, hogy akkor jó lesz-e az új alkotmány. A legfontosabb változtatás az volt, hogy nem lehet kormányfő nő, civil és olyan, akinek a házastársa külföldi. Az ellenzék vezetője, Aung San Suu Kyi történetesen nő, civil, és angol férje volt. De ez nyilván csak véletlen, mint ahogy az is, hogy hosszú évek óta házi őrizetben van. Ahhoz azért túl népszerű, hogy csak úgy lesitteljék, vagy eltegyék láb alól.
Ezután újabb mászás következett, bár a legtöbb csoport ebben a faluban szokott éjszakázni, mi továbbmentünk a következő faluba, mivel a táj ezen a szakaszon a legszebb. Vezetőnk szerint egy óra gyaloglás volt hátra még, de valahogy úgy alakult, hogy kettő lett. Összesen 24 km-t nyomtunk le, bár a GPS kilométer-számlálója nem sokat ment előre. Ennek az az oka, hogy 5 km/h alatt úgy veszi, hogy állunk, akkor is, ha mutatja, hogy megyünk. Ez még egy régi csökevénye a GPS-eknek.
A legyalogolt távolságnak megfelelően mindenki alaposan leült, és úgy is maradt. Végül egyedüli jelentkezőként én mentem el a vezetőnkkel körbenézni a faluban. G éppen levette a bakancsát meg a zokniját, útitársunk meg vietnámi balzsammal kenegette térdszalagjait, amik már induláskor sem voltak tip-top állapotban.
Egész jó vacsorát kaptunk, bár útitársunk kissé csalódott volt, hogy a beharangozott hús disznó volt, izraeliként inkább lemondott róla. A helyiek nem hiszem, hogy gyakran ennének húst, sőt még a vacsoránk vega része is ritkaságszámba mehet.
Az éjszakát a falu vezetőjének házában töltöttük. Habár nagy jövés-menés, rendrakás kezdődött, mikor megérkeztünk, nem nagyon foglalkoztak velünk. Valószínűleg elég gyakran jönnek külföldiek. Mostantól már nem annyira váratlanul fognak beállítani a csoportok, két hete van telefon is a faluban.

 

Címkék: myanmar thansan

50957 km, Hsipaw

2010.02.05. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hajnali ötkor erőteljes vekkercsörgés rázta meg a szobánkat. Rászántuk magunkat, hogy hajnalok hajnalán felkeljünk megnézi a reggeli piacot, ahol a hegyi törzsek eladják a portékáikat. Mások is keltek ilyen korán. Egyrészt hallottunk egy másik vekkert is, meg aztán olyan vékonyak a falak, hogy a miénket is hallották mások is. Ahogy mi is egész éjjel azt hallgattuk, hogy a szomszéd lány köhög, illetve mászkál a szobában, meg ahányszor kinyitja a hátizsákot, annyiszor a falnak veri a csatjait.

Szóval felöltöztünk, bár csak ideiglenesen, és kivonultunk a dermesztő hidegbe. Természetesen még vaksötét volt, és ugyan nem volt áramszünet, a közvilágítás még egy bombázást sem segített volna sikerhez. Ennek ellenére a városka már ébredezett. Nyitottak a boltok, a kifőzdék már begyújtottak.
A piacnál próbálkoztunk először, de ott teljes volt a csend. Mielőtt feladtuk volna, megnéztük a termelői piacot. Ugyan a piac maga még csak ébredezett, az előtte futó úton teljes erővel ment a biznisz. Nem teljesen értem, hogy miért jó hajnali fél hatkor halat venni, de voltak vásárlók. A világítás leginkább gyertyával volt megoldva, bár néhány stand – már ha lehet annak nevezni – akkumulátorról világított. A félhomályban nem tudom, hogyan valósul meg a kereskedelem, nekem nehézséget okozott felfedezni, hogy ki mit árul. Nyilván ha harminc tojás kell, akkor nem túl összetett a feladat, de a gyertyafénynél azt sem tudtam volna megmondani, hogy a virágárus milyen színű virágokat akar eladni. Mindegy, hangulatos volt.
A szobánkba visszaérve kicsit vacogva visszamásztunk az ágyba, hogy aztán kilenc előtt újra felkeljünk. Kegyetlen dolog egy nap kétszer is felkelni, de hát a reggeli várt.
A szabvány tojás, pirítós, lekvár szentháromság elmajszolása után egy fénymásolt házi térkép segítségével elindultunk felfedezni a környéket.
Elsőként a nat szentélyre találtunk rá a város szélén. A nat a város védőszelleme. Azt hiszem, érdekesebb lett volna, ha valaki eltudja magyarázni, hogy mi micsoda. Így is megcsodáltuk a hihetetlenül aránytalan, ámbár lelkesen kifestett betontigriseket, amiknek a szájába áldozati banánt helyeztek. Ha tigris lennék, én ugyan banánért nem óvnám a várost. A helyiek is inkább a fáról leesett gyík piszkálásával voltak elfoglalva. Szegényem elég nagyot nyekkenhetett a betonon, mert nem volt túl életvidám. Lehet, hogy a nat hatáskör nem terjed ki a város és környéke állataira.
Egy igencsak poros úton Kis Bagan felé vettük az irányt. Bagan Myanmar egyik fő látványossága, rengeteg rommal, szóval nem csoda, hogy szeretne más is profitálni a híréből, nemcsak az, aki a környéken lakik.
Kis Bagant egy csomó zedi alkotja, amik nemcsak régiek, de annak is néznek ki. A legtöbbnek már hiányzik egy két darabja. Elsőként a csúcsukat vesztik el, aztán jönnek a szobrok fejei, végtagjai. A természet is rásegít. Az egyik például gyakorlatilag kettérepedt hosszában, miután egy kicsit megsegítette egy bódifa a gyökereivel. A régi szentélyek közt akad néhány működő kolostor is, sok fiatal szerzetessel. Az egyik a Buddha szobráról híres, ami bambuszcsíkokból készült, és szépségét a lakkozás biztosítja. A végeredmény még egy aranyszínű Buddha.
A város felé visszakanyarodva ellátogattunk az utolsó shan herceg palotájához. Bemenni nem lehet, mióta az unokaöccsét, aki régebben megmutogatta a külföldieknek, letartóztatták. Hát igen, nem egyszerű myanmarinak lenni, de ha az ember egy kormányellenes, ráadásul fegyverrel is ellenálló shan kisebbség tagja, akkor még kevésbé habostorta az élet. Szóval csak a kaputól nézhettünk be.
A szomszédos kolostor viszont nyitva volt, így oda bementünk. Az udvar tele volt viháncoló novíciusokkal, akik természetesen lelkesen bye-bye-oztak. Azt hiszem, ezt a szót könnyebb megjegyezni, mint a hellót, így sokan – főleg a gyerekek – üdvözlésre is használják. Elsőre kicsit furcsa, hogy belépve egy helyre közlik, hogy viszlát, de nyilván nem arra céloznak, hogy lehet hazamenni, mert közben mosolyognak és integetnek.
Az egyik szerzetessel kicsit elbeszélgettünk, de sajnos az élet nagy dolgainak megvitatása elmaradt, mert bár angoltanárnak készül, még jelentős fejlődésen kell keresztülmennie ahhoz, hogy komoly beszélgetést le lehessen vele folytatni ezen a nyelven.
Ebédre egy meglehetősen pocsék nudlilevest sikerült beszereznünk, ami tényleg csak arra volt elég, hogy a piacon körülnézzünk. Ha már ott jártunk, vettünk új fogkeféket, aztán továbbálltunk, hogy együnk egy második ebédet is.
Ez egész jól sikerült. Mutogatással rendeltünk valami marhapörköltszerűséget, illetve halat, de a rizsen kívül kaptunk hozzá még vagy ötféle köretet. Melléküldtünk egy-egy üveg sört, meg egy kis kávét, és mindjárt szebben sütött a nap.
Ezután benéztünk még egy pagodába, de nem volt túl érdekes. A délutánt sziesztázással töltöttük.

 

Címkék: myanmar hsipaw

50953 km, Hsipaw

2010.02.05. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Bár többször is megállapítottuk, hogy gyalog is elmehetnénk a busz indulási helyére, végül mégis a taxi mellett döntöttünk. Szokásos módon, a lustasággal tudnám indokolni. Egyrészt így nem kellett gyalogolni, meg egy kicsit tovább lehetett aludni.

A szálloda előtt mindig lebzsel egy csomó taxis, meg trishaw-tulaj, szóval attól nem kellett tartani, hogy nem lesz, ami elvisz. A jegyünk hátuljára ugyan rá volt írva, hogy hova kell menni, de azért én csak kirángattam a recepcióst, hogy mondja meg a sofőrnek, mert még mindig nem bízok a taxisofőrökben.
A recepciós rögtön javasolta, hogy menjünk együtt a másik két emberrel, aki szintén oda tart, de végül nem vártuk meg őket, mert még reggelizgettek. Egyébként nem tudom, hogyan fértünk volna el abban a kis játékautóban. A plató gyakorlatilag tele lett kettőnkkel, meg a cuccainkkal. Mikor ők is befutottak, kiderült, hogy amúgy is hárman voltak, szóval teljesen mindegy lett volna.
Az indulási helyen nem a busz várt, hanem egy teherautó, hogy a buszhoz kivigyen. Indulásig még volt időnk bőven beszélgetni. Ketten közülük – egy angol pár – már három éve utaznak. Nem mindenki kapkodja el úgy a dolgokat, ahogy mi. Ráadásul egyszer már eljátszották ezt, bár akkor csak két évet húztak le Dél-Amerikában.
Rutinosan pulóverben szálltunk fel a buszra, mert ha van légkondi, akkor használják is és elzárni nem lehet. Ráadásul már alapból sem volt forróság. Úgy tűnik, már elég északra vagyunk ahhoz, hogy reggelente dermesztő hideg legyen, ráadásul éppen a hegyekbe tartunk.
Az út egész érdekes volt. Helyenként elágazott, volt egy út a személyautóknak, egy meg a teherautóknak. Az utóbbi kissé szélesebb kanyarokkal, és finomabb emelkedéssel bírt. Valószínűleg úgy alakult ki a dolog, hogy a régi út egyes szakaszait járhatóbbakkal kerülték meg, de megtartották a régit is. Hülyeségnek tűnik, de egész hasznos. Például nem ragadnak be autók az araszoló kamionok mögé, hogy ott aztán a sofőr agyvérzést kapjon. Myanmarban egyébként is komplikáltabb művelet az előzés, mint a világ bármely táján. Az ok egyszerű, jobbra hajts van, de az autók kilencvenöt százaléka jobb kormányos. Nyilván a leharcolt roncsokat tudják csak megvenni mondjuk Thaiföldről. Aki vezet, az gondolom azonnal átérzi milyen lehet úgy megnézni, hogy szabad-e az út, hogy gyakorlatilag az egész autó a szembejövő sávban van.
Más előnye is akad ezeknek a kis kerülőutaknak. Például minket megállásra kényszerített az egyik kanyarban egy teherautó, aminek összetört a jobb oldali visszapillantója. A helyzetet elnézve, úgy tűnt, hogy ott töltjük a napot, mire jön egy daru és leemeli a teherautót a törött tükörről. A helyieket persze nem nagyon bántotta az eset, inkább megpróbáltak begyűjteni néhányat a szétgurult dinnyékből. Sofőrünk látva a helyzet reménytelenségét, azonnal elkezdett tolatni, a közben feltorlódott teherautósor mellett. Nagyon sokat nem kellett visszamenni, de így is életem leghosszabb tolatása volt ez. Bal oldalon pár centire az út széle, jobb oldalon a teherautók, a hátunk mögött meg a hajtűkanyarok voltak. Mindenesetre miután elértük az egyik rövidítést vagy kerülőt – fene tudja melyik volt – már mehettünk is.
Mivel a myanmariak nem nagyon utaznak, elég nehéz megtudni, hogy mi milyen messze van, vagy mennyi idő alatt lehet odaérni, ennek ellenére szintidőn belül teljesítettük a távot, és hat óra alatt Hsipaw-ba értünk.
Szállásunk talán a leggázosabb Pakisztán óta, de a közös zuhanyzóban van meleg víz, habár elég nehéz elérni, hogy kellemes hőmérséklete legyen a zuhanynak, mert vagy havat permetez, vagy 400 °C-os telített gőz tör elő belőle.
Összességében elviselhető, hiszen nincsenek bogarak a szobában. Amúgy is azt forszírozza az útikönyvünk, hogy mindenképpen magánszállásokon szálljunk meg, és figyeljünk oda, hogy mire költjük a pénzünket, ne támogassuk a kormányt.
Hát igen, bojkott van, meg embargó, meg diktatúra. A kérdés csak az, hogy minek mi a hatása. Az úgynevezett szakértők is ellentétes állásponton vannak. Az egyik csapat szerint a turistadollárok egy az egyben a kormány támogatják, a másik szerint meg azért ez nem teljesen így van, és a turizmus amúgy sem csak a dollárok elszórásából áll. Én az utóbbi csapattal értek egyet, ez abból is kiderülhet, hogy idejöttünk.
Azt hiszem, hogy egy diktatúra álma a teljes mértékben elszigetelt ország, ahova információ nem megy be és nem jön ki. A turizmus bojkottja ehhez járul csak hozzá. Egyrészt a myanmariak csak azt tudhatják, amit a kormány tudatni akar velük, másrészt mi is csak azt tudjuk az országról, amit a pletykákban hallani lehet. Viszont a hírekben nincsenek pletykák, így a Myanmar, vagy akár a Burma nevet említve a legtöbb ember üres tekintettel válaszol, és inkább elterelné a beszélgetés témáját. Ezenfelül ott a megkerülhetetlen tény, hogy a turizmus az ország GDP-jének elenyésző részét teszi ki, meg az is, hogy egy olyan rezsim, amelyik simán belelövet a tüntető szerzetesekbe, az nem fog szívbajoskodni, ha alternatív forrásokból kell beszereznie a betevő keményvalutát. És ha már bevételekről van szó, azt sem árt észben tartani, hogy az embargó nem terjed ki a földgázra, amiből vaskos bevételi vannak a kormánynak. És az is érdekes, hogy az embargóhoz azért nem csatlakozott mindenki. Szóval ha valaki teakfa kerti bútort vásárol Thaiföldről vagy Malajziából, akkor jó eséllyel myanmari faanyagon fog üldögélni, miközben megcsillan a napfény a gyűrűjébe ágyazott rubinon, amit egy myanmari kényszermunkás ásott ki. Igaz a drágakő-kereskedő az embargót tiszteletben tartva csak valahol Kínában vásárolta. De hát így ment ez mindig is, csapásokat adunk és csapásokat kapunk.

 

Címkék: myanmar hsipaw

süti beállítások módosítása