Myanmarban valahogy a szálláshoz hozzánőtt a reggeli. A szoba ára mindenhol magában foglal két szelet pirítóst, egy tojást, kávét és némi vajat meg lekvárt. Nem mintha sokat jelentene a napi kalória-bevitelben, de azért reggel még bedobtuk ezt a menüt, aztán irányba vettük a buszpályaudvart, természetesen taxival, így is volt vagy fél óra az út.
A buszunk egy japánból kiszuperált, ám jó állapotú példány volt. Egy apró szépséghibája volt, mégpedig az, hogy helyi járatnak tervezték, szóval nem volt nagy hely az ülések között és nyilvánvalóan csomagtartó sem volt. Az előbbi problémával nem sokat foglalkoztak, azt mindenki oldja meg maga, ahogy tudja. Az utóbbira azt találták ki, hogy a hátsó ajtó egyik felét használták csak, a másik elé feltornyozták az utasok cuccait. Szép volt kívülről látni, hogyan préselődnek a hátizsákjaink a legalsó sorban az üvegajtó mögött.
Halálpontosan indultunk, ami becsülendő, mert nem szívesen üldögélünk buszon, csak azért, hogy várjuk az indulást, ami után még jó sokat kell ülni. Ugyan európai mércével mérve tele volt a busz, azért még felvettünk néhány utast a városban. Nekik műanyag pótszékek jutottak, vagy inkább sámlik. Persze ez még mindig luxus a helyi forgalmat bonyolító teherautókhoz képest, amik úgy tele vannak néha, hogy kedvem lenne leszállítani az utasokat egy számláláshoz.
Úticélunk Bagan volt, ami nem egy teljesen pontos meghatározás, mivel Bagan egy tíz négyzetkilométert elfoglaló meglehetősen régi romváros.
Ahogy gondoltuk az elején, nem volt egy kényelmes utazás. Tulajdonképpen ez már az ötödik percben bizonyítást nyert, de arra nem gondoltunk, hogy rövidesen elhagyjuk az aszfaltot. Szegény busz biztos nem számította arra, hogy így fejezi be pályafutását. Egyébként az sem volt sokkal jobb, amikor aszfaltozott úton haladtunk.
Helyenként láttunk ugyan útépítést, de nem hinném, hogy gyorsan haladnak vele. Általában úgy csinálják, hogy a teherautókról kézzel leszórják a köveket, majd elrendezik nagyjából egyenletesen. Ezt megdolgozza egy úthenger, majd jön rá a zúzottkő réteg, hasonló módon. Hogy hogy lesz az egészből aszfaltozott út, azt nem sikerült megtekinteni, bár erős a gyanúm, hogy az sincs gépesítve. Legalábbis az út szélén itt-ott lehetett látni félbevágott olajoshordókat, amikben korábban bitument olvasztottak. Szóval valószínűleg kézzel locsolják a zúzottkőre a bitument, aztán megint hengerelik. Összességében lerohadt teherautók, ezeréves úthengerek és egy kőtörőgép alkotják a technológiai sor gerincét, meg persze melósok, akik kosarakkal hordják a követ.
Viszonylag gyakran – két óránként – tartottunk egy pihenőt, ami tényleg fontos, mert ilyenkor lehet pumpálni némi vért a végtagokba, mielőtt végleg leszáradnának. Természetesen a megállók valami kifőzdénél vannak, így lehet enni is. Az elsőnél rögtön magamba tömtem egy adag tésztát, aztán még egyet, bár úgy éreztem, hogy a többi turista eléggé megbotránkozott, hogy képes vagyok enni belőle. Tény, hogy a stand nem volt a higiénia mintapéldája, a néni kézzel porciózta ki az adagot, ami nem volt túl veszélyes művelet, mivel hideg volt a kaja.
Egy későbbi megállónál már többen ráugrottak a lehetőségre, bár kicsit felszereltebb volt a hely és legalább nem lehetett látni, hogy kézzel pakolják meg a tányérokat. Ahogy Bacon mondta, a „Tudás hatalom”, viszont az ismeretlen bölcs meg hozzátette, hogy a „Tudatlanság nyugalom”. Mindkettőjüknek igaza volt.
Bagan, pontosabban Nyaung U elérése előtt még egyszer megállt a busz, de csak azért, hogy minden turistától legomboljanak 10 dollárt a bagani belépőjegyre. A buszt megálláskor természetesen megrohanták a taxisok, valamint a trishaw és lovaskocsi tulajdonosok. Lustaságunk megint diadalmaskodott és lovaskocsival mentünk a szállodába, amit valaki még Mandalayben javasolt. Pontosan ugyanakkor értünk oda, mint azok az utastársaink, akik gyalog indultak el. Persze azért annyi különbség volt, hogy ők gyalogoltak majdnem egy kilométert, mi meg nem.
Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy lovaskocsival úgy utaztunk, hogy tényleg A-ból B-be akartunk eljutni, nem csak sétakocsikáztunk.
Kocsisunk persze azonnal rátért a nagyobb bizniszre, és vitt volna minket naplementét nézni, de úgy gondoltuk, hogy minek rohanni, holnap is lesz nap. Azt viszont sikerült kiküzdenie, hogy másnap vele menjünk romokat nézni. Így megbeszéltük, hogy reggel kilencre jön értünk.
A szálloda melletti étteremben - ami nagy betűkkel hirdeti magáról, hogy van benne wifi – tettünk egy erőtlen próbálkozást, hogy frissítsük a blogot, de éppen nem volt áram. Aztán mikor lett áram, az internet akkor sem kezdett csordogálni a drótból, szóval hagytuk a fenébe. Amúgy is a legjobb helyeken is lassú a net, amihez hozzájön még bizonyos oldalak blokkolása és a szolgáltatás szakadozása. Valószínűleg levegős a kábel.
Inkább a sör melletti lazításra koncentráltunk és beszélgetésbe elegyedtünk Cevannel. Érdekes dolgokat lehet megtudni egy ötvenes éveit taposó meleg kaliforniaitól. Úgy tűnik, hogy az élet arrafelé pont olyan, mint a filmekben. Persze mit is várhatnánk egy államtól, amit a Terminátor kormányoz!?
Megbeszéltük, hogy másnapra betársul hozzánk, hárman is elférünk a szekéren.
Utolsó kommentek