Reggeli után nem indultunk neki azonnal a városnak, kell egy kis relaxálás, meg aztán írni is kell valamikor a sok hülyeséget.

Dél körül aztán csak rávettük magunkat, illetve az éhség rávett minket, hogy elinduljunk. Gondoltuk, megkeressük a chapátis helyet, ahol vacsoráztunk. Éppen a GPS-ből szerettem volna megtudni, hogy vajon a sötétben merre is mászkáltunk, mikor valaki megszólított, mint egy rossz thrillerben:

-         Sziasztok, ti nem ismertek, de én ismerlek titeket!

Közben arra gondoltam, hogy ennyire nem beszélhetünk hangosan, hogy az utca túloldalán is érteni, hogy magyarok vagyunk. Meg amúgy is, Myanmarban vagyunk, ki ismerhet minket?

Hát az történt, hogy Bárány néven kommentelő kedves olvasónkkal futottunk össze.

Azért itt érdemes egy pillanatra megállni, elgondolkodni, és bátran félreértelmezni a tényeket. Szóval Myanmar utcáin sétálgatva felismernek minket. Nem tudom hány magyar mondhatja ezt el magáról. Ezt kétféleképpen lehet összehozni: vagy ismertté válik az ember, legalább annyira, mint Michael Jackson (a Tito Jackson szintű ismertség nem elég, vele összefutottam, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő), vagy olyan olvasótábor kell, akik pont ugyanott járnak ahol mi. Szerintem mi az első kategóriába esünk.

Egyébként annak ellenére, hogy személyesen még soha nem találkoztunk, azért egyszer, még hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy kb. egy időszakban leszünk itt. Persze az én fejemből ez már igen régen elpárolgott.

Minket jobban érdekelt az ebéd és ő is éhes volt. Némi fel-alá mászkálás után meguntuk, hogy az útikönyv által javasolt kajáldát hajkurásszuk, és lehuppantunk egy útszéli kifőzde műanyag székeire. Ezeken a helyeken leginkább arra kell figyelni, hogy az ember egy óvatlan mozdulattal bele ne forduljon a csatornába.

A szennyvízelvezetésről azt hiszem, már szóltunk, meg a csatornák lefedettségének hiányáról is. Lehet, hogy felesleges kiemelni, de nyilvánvalóan akkor sem bűzzáró a rendszer, amikor éppen műszakilag tökéletes. Egy ilyen csatorna tetején felállított helyen ettünk, egy nem is rossz ebédet. Érdekes, de az esetek nagy részében az útszéli kifőzdék biztonságosabbak, mint a turistáknak szánt drága helyek. A legendákkal ellentétben ugyanis a helyiek sem halhatatlanok, és a romlott ételtől ők is betegek lesznek. Ha a kifőzde olyan ebédet ad, amitől szalmonellás lesz a teljes háztömb, akkor lehúzhatja a rolót, míg a turisták egészségi állapota édes mindegy a drágább helyek üzemeltetőinek, hiszen nem hajtanak a visszatérő kuncsaftokra.

A kellemes ebéd utáni csevejünket aztán meg kellett szakítanunk, mert felfedeztük, hogy a többi vendég már a pult szélén egyensúlyozza a tányérját, míg mi a két asztal egyikét teljes mértékben elfoglaljuk. Beszélgetésünket a járda szélén folyattuk, de pillanatok alatt hoztak nekünk székeket, hogy már mégse álldogáljunk. Le nem ültünk, de elindultunk a királyi palota felé, hogy Bárány megnézze a városfalat, mi meg fogjunk egy trishaw-t, vagy oldalkocsis biciklit. Persze leragadtunk még egy kicsit beszélgetni egy kávézóban. Először valami porból készült löttyöt akartak ránk sózni, de szerencsére csak a forró vizet szolgálták fel meg a zacskókat, így veszteség nélkül vissza tudtuk küldeni. Sajnos a helyiek nagy része azt hiszi, hogy az európaiaknak az instant kávé kell. Természetesen kaptunk nagyon finom kávét, miután tisztáztuk, hogy mi igénytelenek vagyunk és azt isszuk, amit a helyiek. Konkrétan tejet forralnak, abba szórják az őrölt kávét. Az eredmény zaccos, de isteni.

Végül csak sikerült megválnunk egymástól, miután megváltottuk a világot, és bringa taxira szállni. A trishaw tényleg nem más, mint egy oldalkocsis bicikli. Az oldalkocsi meg két egymásnak háttal fordított ülésből áll. G-t előre parancsoltam, de mint kiderült nem sok jót tettem vele ezzel a lépésemmel, mert az volt a kényelmetlenebb hely. Sofőrünk keményen taposta a pedált mind az ötven kilójával, hogy eljuttasson a Shwenandaw Kyaunghoz. Legalábbis mi így gondoltuk. Mikor már érezhetően túlmentünk a célon, leállítottuk. Nem tudom hova vitt volna, hiszen megmutattuk neki a burmai nevét is a helynek, hogy egyértelmű legyen. Szegény már majd meghalt amúgy is. Európaiként hülyén érezzük magunkat, hogy valaki izzadtságos melóval elteker velünk A-ból B-be. Sokan lehet, hogy nem is vesznek igénybe ilyen szolgáltatásokat, mert milyen megalázó annak, aki teker. A másik oldala az érmének az, hogy meg lehet kímélni a „megalázkodástól” azzal, hogy nem vesszük igénybe, de azt hiszem, éhenhalni sem lehet emelt fővel.

Kis gyaloglás után megérkeztünk egy templomhoz, ami jól nézett ki, de fogalmunk sem volt, hogy pontosan melyik is a sok közül. Természetesen a kapuban le kellett venni a cipőt és a zoknit is. Úgy látszik, itt ennyivel mélyebben vallásosak. Az azért egy kicsit furcsa, hogy a bételt akárhova köpni rendben van, néha még a templomon belül is, a zokni viszont nincs rendben. Bár tulajdonképpen zokni nélkül jobb, mint zokniban. Kevesebb mocskot szed össze az ember, legalábbis ha figyel, hogy ne lépjen galambszarba.

A bejárat után rögtön lekapcsolt minket egy néni, aki elég jól beszélt angolul. Saját bevallása szerint angoltanár volt, de éppen nincsenek tanítványai. Érezhető volt, hogy ennél többről van szó, de egyáltalán nem kért, nem volt tolakodó. Elbeszélgettünk, miközben körbejártuk a helyet. Nagyon finoman tett némi célzást arra, hogy szüksége lenne pénzre. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy a több helyen lyukas nylon blúzában, jó angolsággal koldulásra van kényszerítve. Mégis úgy kért, hogy nem kért, és mindezt jó humorral. Milyen nehéz lehet úgy viccelődni, hogy nem tudod lesz-e vacsora. Egyébként Cherry néven mutatkozott be, a nagypapája német volt, a nagymamája amerikai, a szeme színe és az arca is erre utalt. A Kuthodaw Paya környéken találja meg, aki arra jár.

Átsétáltunk a szomszédos templomba, ahol aztán sikerült végre megbizonyosodni arról, hogy hol is vagyunk, ez volt a Sandamuni Paya. Kicsit elbámészkodtunk a rengeteg fehér zedi között, aztán elindultunk megkeresni a Shwenandaw Kyaung-ot, vagyis az Arany Palota kolostort. Kis bizonytalankodás után egy arra járó szerzetest, pontosabban novíciust kérdeztünk meg, aki nagy lelkesen el is kísért minket. Angolgyakorlás keretében körbe is vezetett. Nagyon szép volt az épület, bár ma már nem használják, inkább csak múzeumként funkcionál. Belül szinte az egész aranyozott, és mindenhol fafaragások borítják, természetesen Buddha különböző életeinek történetével. A srác lelkesen magyarázott, bár a nagy részét nem értettük, de hát majd belejön.

Mikor mondtuk, hogy fel akarunk mászni a Mandalay dombra megnézni a naplementét, mondta, hogy szeretne velünk tartani. Végig mutatta az utat, elbeszélgettünk arról, amiről sikerült. A dombra lépcsőn kellett felmászni, mezítláb. Ezt kb. 20 perc alatt sikerült abszolválnunk. A naplemente tényleg nagyon látványos volt domb tetejéről. Meglepő volt, hogy rajtunk kívül milyen sok turista gyűlt össze. Azt gondoltam volna, hogy sokkal kevesebb külföldi jön Myanmarba.

A domb lábánál aztán elváltunk egymástól. Lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül a kolostorától induló busszal menjünk a város déli részébe, ha menni akarunk, mert a többi busz hihetetlenül drága. A különbség kitett vagy száz forintot.