Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

57725 km, Panaji

2010.02.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Napkelte körül ébredtem, mert azért volt szerencsém aludni egy keveset, G nem sokat aludt. Már nem jártunk messze Panajitól, az úticélunktól, ennek ellenére sikerült még tökörészni egy ideig itt, aztán ott, hogy jól elhúzzuk az utolsó kilométereket.

Mikor végre megérkeztünk, megrohantak a taxisok, akik kitartóan szajkózzák, hogy „taxi, taxi”, azt gondolva, hogy ha egymilliószor elmondják, akkor majd taxiba ülünk. Mindezt természetesen két centiről mondták bele az ember arcába, akkor is, ha megkapták már az egymillió „no” választ is. Ilyenkor szoktam visszaváltani magyarra. Természetesen gyalog mentünk, már csak azért is, mert a legközelebbi szálloda csak pár száz méterre volt. Természetesen tele volt, úgyhogy mehettünk tovább. A végül kivett szoba ismét megüti egy kolumbiai börtöncella színvonalát, de legalább van ablaka, sőt saját fürdőszobával is rendelkezik. A zuhany itt is olyan, mint az előzőben, van két csap, lehet választani, hogy melyikből jöjjön a hideg víz.
Első dolgunk valami reggeli felhajtása volt, de nem ment könnyen, mert minden zárva volt, annak ellenére, hogy már nem volt azért annyira korán. Végre találtunk egy helyet, ott meg a normális kaja nem volt, csak reggeli, ami apró, ámde túlárazott szendvicsekből állt. Vegetáriánus szendvicsekből, amik aztán különösen táplálóak. Végül valami tojásos, illetve csirkés péksüteményre sikerült szert tennünk, meg egy-egy csésze pótkávéra. Az utóbbi különösen utálatos, mert kávéként prezentálják.
A városka egyébként aranyos, leginkább portugál, mivel ők építették, és alighanem ők voltak, akik utoljára karbantartás végeztek rajta.
Városnézés helyett azonban visszamentünk a szállodánkba lepihenni, mert az buszon alvás egyáltalán nem vált ki egy szállodait. G el is aludt, én meg olvastam. Ezt az állapotot fenntartottuk legalább délután kettőig, mivel én nem akartam felébreszteni, amikor meg magától felébredt, akkor látta, hogy lelkesen olvasok, alhat még egy kicsit. Végül felkelt. Nem tudom meddig csináltuk volna az egymás békén hagyását, ha nem töri meg a végtelen folyamatot.
Körülsétáltuk a környéket. A házak még őriznek valamit a portugál hangulatból, de úgy néz ki, hogy a nagyrészük lakatlan, meg mindegyik el van csúfítva valamivel. Össze-vissza drótok lógnak rajta, ronda bádogtetőt raktak rá, bedeszkázták az ablakait, vagy hasonló.
A domb tetején viszont egy nagyon szépen rendben tartott templom áll, ragyogó fehérre meszelve. A napsütésben egészen vakító. A harangok kötelei a tornyon kívül lógnak, mindegyik más színű, mellettük a tábla, hogy „Harangozni tilos” Érdekes, hogy ezeknek a feliratoknak még van foganatja. Például lehet látni olyan feliratokat, hogy „Plakátot ragasztani tilos”. Biztos Magyarországon is vannak ilyen feliratok, csak eltakarják a plakátok. És itt sem harangoznak össze-vissza. Mondjuk otthon se harangoznának, mert már rég ellopták volna a kötelet.
Természetesen is elég sok a turista, főleg a teljesen elvarázsolt new age hívő. Szánalmasnak tartom, ahogy buggyos gatyákban, karikákkal az orrukban parádéznak, meggyőződve róla, hogy India az valami istenek otthona. Képesek mezítláb járni, mert egy csomó helyi is azt teszi. Más kérdés, hogy csak palackozott vizet isznak, ahogy az is, hogy a helyi mezítlábazás az nem spirituális, hanem nagyon is az anyagi világhoz köthető tevékenység.

 

 

Címkék: india panaji

57328 km, Úton

2010.02.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Viszonylag későn keltünk, bár én nem voltam túl kipihent, ugyanis hajnalban felébredtem kis barátunk motoszkálására, és onnantól nem tudtam normálisan aludni. Nem az érdekelt igazán, hogy patkány van a szobában, bár nyilvánvalóan nem túl egészséges dolog és nyilvánvalóan az ágyunkon is járt már, hanem az, hogy mit rág meg a cuccaink közül.

Felkelés után aztán összepakoltunk, végre elhagyjuk ezt a patkányodút. Rágott dolgot nem találtunk, bár lehet, hogy innentől patkány is van a hátizsákunkban. Cuccainkat a portán hagytuk és elmentünk reggelizni a már jól bevált helyünkre, hogy aztán moziba menjünk. Most szépen kiszámoltuk, hogy elég legyen az idő. Megvettük a jegyet, és a szomszédos intézményben leültünk sörözni. Úgy néz ki, hogy az indiaiak nem nagyon isznak sört, ez volt az első hely, ahol láttam. Dohányozni tilos volt, ezt viszont mindenhol lehet látni. Bételt sem rágnak nagy lelkesedéssel. Myanmarban minden sarkon lehetett kapni, két sarok között meg mozgóárusoktól lehetett venni. Teljesen meg voltam rettenve, hogy akkor mi lesz Indiában. Hát semmi! A sörért is jól megvágtak, nem tudom mi lesz így.
A moziba itt is csak fémkereső kapunk keresztül lehetett bemenni, bár az ok nem teljesen ugyanaz, mint Yangonban volt. Itt bombát keresnek, ami jelen esetben elég nevetséges volt, mert talán ha tíz jegyet adtak el az előadásra. Mindegy, lényeg az, hogy a fényképezőn nem akadtak fenn. Talán érzik, hogy nem a 3 idiots lesz az, aminek titkos felvételei letöltési rekordot generálnak YouTube-on. Egyébként ez egy komoly nemzetközi sikereket elért háromórás bollywoodi alkotás, amit megnézhettünk volna Yangonban is.
A film előtt természetesen volt reklám, itt is diavetítőről, ráadásul erősen torzítva, mert oldalról vetítették, aztán jött a zászló a himnusszal, meg felhívás, hogy álljunk fel. G ragaszkodott hozzá, hogy álljak fel. Myanmarban nem volt ilyen lelkes.
Az előadás egészen élvezhető volt, főleg, hogy néha angolul beszéltek, bár nem egyszerű megérteni az indiai angolt. Pontosabban nehéz felfedezni, hogy amit hallunk, az nem valami helyi nyelv. Sokan használják egyébként az angolt, azt hiszem, annyi különböző nyelv van az országban, hogy ez lett a közös. Számunkra ez mindenképpen előnyös.
A film közepén volt szünet is, hogy az első felvonás alatt elfogyasztott kólát le lehessen üríteni, illetve újat beszerezni a második menetre. A sztorit nem akarom lelőni, hátha otthon is vetítik.
Pont annyi időnk volt, hogy gyalog visszamenjünk a szállásunkra, és a cuccokkal eltaxizzunk a buszmegállóba. Természetesen átvertek taxióra ide, vagy oda. A taxiórák ugyanis antik darabok, ezért olyan összegeket mutogatnak, hogy két rúpia, meg hasonlók. Ezt fel kell szorozni egy adott táblázat alapján, ami minden taxisofőrnél van, de a mienk hirtelen elfelejtett angolul, csak arra emlékezett, hogy „seventy rupee”. Kívánok neki sok defektet ezévre!
Buszunk gyanúsan nagy ágyakkal bírt, amiről aztán ki is derült, hogy franciaágynak van szánva. Ahhoz azért egy kicsit keskeny volt, ami mondjuk nekünk csak kényelmetlen, de aki egyedül van, az kap társat. Mint a mellettünk helyet kapott svájci srác is, akire először irigykedtek a naiv utasok, aztán meglepődtek, mikor betársítottak mellé egy vadidegen olasz nőt.
Az út nem ígérkezett rövidnek, és jelentős részét kitette a Mumbaiból való kijutás. Főleg, hogy tettünk még némi kitérőt, hogy utasokat vegyünk fel egy nyomornegyed melletti buszmegállóban.
Nagyon durvák ezek a negyedek, bár nyilvánvalóan nem mentünk be egyikbe se, azért kívülről is látszik. Egyébként szerveznek gettónéző túrát, aminek a profitja a néznivaló felszámolására megy. Fotózni szigorúan tilos, azt azért a szervezők is érzik, hogy nagyon a határán vannak a jó ízlésnek.
Azért látszik, hogy nyomornegyeden belül is vannak különbségek. Az egyik bádogkunyhó például három emelet magas volt. Egyébként a legtöbb két szintes, mivel nagyon kicsi alapterületen épüknek, sokszor az út szélén. Ajtó nincs, csak egy függöny, az emeletre létrán lehet felmászni, természetesen kívülről.
Brutális a szegénység, de nem érezni az egészen azt, hogy a lakók feladták volna a küzdelmet. Vannak üzletek, éttermek is, meg közös budik, és mocsok. Meglepő módon mikor sötétedett az is kiderült, hogy áram is van. Nem hiszem, hogy legálisan, de van. Azt viszont nem is szeretném elképzelni, hogy milyen egy tűzeset ott, ahol a legszélesebb utca is csak ösvény, és több ezer ember van összezsúfolva.

 

Címkék: india úton

57135 km, Mumbai

2010.02.24. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nagy kényelmesen kisétáltunk az India kapujához patkánylábnyomos bakancsomban. A strandon való mászkálástól ugyanis poros lett, és szépen kirajzolódtak rajta reggel a patkányunk lábnyomai.

Vettünk két jegyet az Elephanta szigetre menő hajóra. Mint kiderült, tömegével járnak a hajók, gyakorlatilag egy hosszú sort képeznek a város és a sziget között. Az út körülbelül egy órás volt, fotózni elvileg tilos volt a hajóúton, mert a katonai kikötő mellett haladtunk el. Természetesen ez senkit sem érdekelt, mindenki fényképezett össze-vissza, ahogy a másik feliratot is figyelmen kívül hagyták, miszerint a szemetest kellene használni, és nem mindent a tengerbe dobni, ami már nem kell. Láthatóan nagyon kevesen olvasták ezt el, ugyanis a víz tele volt szeméttel, és néhány papucs is lebegett rajta. Kicsit távolabb egy anyahajó is úszott a vízen, bár nem hinném, hogy hasonlóképpen került oda. Mindenesetre ez az első élő anyahajó, amit láttunk.
A szigetre egy hosszú mólón lehetett kisétálni kikötés után. Az igazán lusták mehettek játékvonattal is, ami házilag barkácsolt síneken vitt a partig. Természetesen ez volt a séta kényelmes része, a lépcsőket már nem mászta meg a vonat, mindenkinek magának kellett leküzdenie az árusok által szegélyezett utat. Kicsit olyan volt, mint egy vesszőfutás. Talán ha kevésbé lennének nyomulósak, több árut adnának el. Mondjuk nekünk akkor se, mert egyikünk sem vágyik műanyag Ganésára, vagy egyéb borzalmakra.
A lépcső tetején aztán lehet fizetni. Már az alján leveszik az embert „adó” címszóval, ráadásul gondosan kiírják angolul is, hogy a helyieknek mennyivel olcsóbb. Fent aztán jegyre lényegesen többet kérnek, ráadásul a helyi/külföldi arány is úgy egy a tízhez alakul. Én nem tudom, hogy ki mondta, hogy India rohadt olcsó, de nem az. Legalábbis Mumbai nem az.
A sziget nevezetessége egyébként pár barlangtemplom, amiről a kutatók se sokat tudnak mondani, csak találgatnak, hogy mikor épültek, vagy inkább mikor vésődtek. Rögtön az első a legnagyobb, illetve a legszebb is. Szép nagy termeket vágtak a sziklába, a szobrok is jól néznek ki. A többi inkább csak néhány szoba, meg egy sor oszlop, azok is túlnyomórészt rekonstrukció eredményei.
Az út mellett itt is majmok garázdálkodnak, de valahogy sokkal jólneveltebbek, úgy tűnt, csak azt vették el, amit adtak nekik. Kóbor kutya is volt néhány. Mumbai kóbor kutyái egyébként egész kövérek. Többször láttuk, hogy a maradékot szépen újságpapírba csomagolva leviszik nekik. A nem kóbor kutyák meg kifejezetten kövérek.
A szigetről szépen visszahajóztunk. Elég eseménytelen volt az út, főleg, hogy legalább a felét végigaludtam.
Miután megvettük a buszjegyünket Goára (alvós buszra, holnap délutánra), be akartunk ülni egy bollywoodi filmre, de elsőre egy multiplex mozi akadt az utunkba, az meg nem a tökéletes helyszín az ilyesmire. A multiplexek is vetítik a bollywoodi filmeket, de hét-nyolcszoros áron és túl steril környezetben. Helyette kinéztünk egy filmet holnapra, egy másik moziban. Mégsem hagyhatjuk el India filmfővárosát egy film megtekintése nélkül. Az útikönyvünk szerint egyébként gyakran keresnek külföldieket egy-két napos forgatásra, sajnos mi nem futottunk bele ilyen felhajtóba. Így nem lettünk bollywoodi sztárok sem.
A délutánt fennmaradó részét az Azad Maidan-en töltöttük a krikettezők nézésével.

 

 

Címkék: india mumbai

57103 km, Mumbai

2010.02.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem tudom pontosan, mi alapján ébredünk, mert ugye ablak az nincs. Van helyette motoszkálás az ágy alatt. Lehet, hogy ez segít a felkelésben.

Az első alkalommal kiszúrt kajáldába mentünk reggelizni. Úgy tűnik, hogy ragaszkodunk azokhoz az éttermekhez, amelyekben először eszünk, vagy lehet, hogy csak az ősi kínai mondás irányítja tetteinket, miszerint „Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.”
Reggeli után a Chor bazár felé indultunk. Nincs közel, de úgy gondoltuk, hogy annyira messze sincs, hogy ne lehetne legyalogolni a távot. A bazár neve magyarul tolvaj bazár, és ha kicsit magyarosabban írjuk le, mondjuk úgy, hogy Csór, akkor ez mindjárt egyértelmű. A legenda szerint az Indiába látogató Victoria királynő valamilyét ellopták, és az itt bukkant fel legközelebb. Momentán nem lehet királyi dolgokat kapni, sokkal több a kalapács, az olcsó ruha, meg a hasonló mindennapi tárgyak. Igazából nagyon nem különbözik a környező utcáktól, ugyanis azokat is ugyanolyan standok szegélyezik, mint a bazár utcáit. Sokat nem időztünk, de legalább kezdtük érezni, hogy Indiában járunk, mert az előző napi sétánk során meg kellett állapítanunk, hogy Mumbai főutcája semmivel sem rosszabb, mint a Nagykörút Pesten. Itt azért kicsit alakult a helyzet, volt felbontott vagy soha el nem készült út, némi kosz, de még mindig egészen elviselhető mértékben.
A bazártól a dobi ghathoz mentünk. Ez Mumbai mosodája, ahol kézi erővel mosnak még mindig. Egy csapat hozta a mosnivalót zsákokban, és dézsákba rakta ázni, aztán mások egy asztalon szappanozták a ruhákat, megint mások térdig a vízben állva, a ruhákat egy kőhöz csapkodva mostak. A végén a ruhákat kiteregették száradni. Fogalmam nincs, hogy honnan tudják melyik ruha honnan jött, hova kell visszaszállítani. Hasonló ez a Mumbai ételkihordóihoz, akik napi 200.000 ebédet szállítanak ki éthordókban. Ebben is igazából az a kihívás, hogy az 5.000 dabba-wallah – aki ezt a munkát végzi – nagy része írástudatlan. Úgy meg nehéz. Azért megoldják valahogy színekkel, meg számokkal, meg jó emlékezettel, nem is akárhogy, hatmillió kiszállításra jut egy hiba. Ráadásul a kiszállítás nem valami gigászi menzáról történik, hanem például feleségektől a férjeknek az irodába.
Innen már nem volt rettenetesen messze a Haji Ali mecset, ami egy kis szigeten áll a parttól nem messze. Az odavezető út csak apálykor járható, akkor sem egyszerűen, mert koldusok szegélyezik, akik intenzíven próbálnak kikönyörögni némi alamizsnát. Maga a mecset mérsékelten érdekes. A legenda szerint Haji Alit a mekkai zarándoklat közben érte a halál, de a tenger visszahozta a testét ide, ahol aztán rögtön felhúztak egy mecsetet.
Innen a Mahalaxmi templomhoz ballagtunk, az tényleg nem volt messze. A templomot a vagyon istenének szentelték, úgyhogy meglehetősen népszerű, bár nem túl nagy vagy látványos. A belépés természetesen csak mezítláb, hátizsák nélkül lehetséges, fényképezni meg tilos.
Innen délnek tartottunk, az azért nem annyira közeli Banganga medencéhez a Malabar dombon keresztül. Itt vannak a felkapott lakónegyedek, nem csoda, a tenger felől nagyon kellemesen fúj a szél.
A medencét viszont nem is volt annyira könnyű megtalálni. A hívők itt végzik a rituális fürdést, de későn jöhettük, mert csak egy gyereket láttunk kis híján belefulladni. Végül kihúzták a barátai, mikor látták, hogy nem fogja kihozni a labdát. A kacsák és a libák viszont vígan fürdőztek, meg élvezték, hogy etetik őket. A víz meglehetősen tiszta volt, bár annyira nem, hogy vállalnék benne egy fürdést.
Ahogy ment le a nap, visszafelé indultunk a Chowpatty beach irányába. Ez esténként népszerű találkahelyként funkcionál, annak ellenére, hogy közelebbről megnézve – különösen apálykor – inkább egy szeméttelepre hasonlít. A víztől távolabb ennek ellenére családok üldögéltek a homokban, meg egy kis vidámpark is üzemelt, szigorúan kézzel hajtott körhintával meg óriáskerékkel. Az utóbbi üzemeltetése leginkább extrém sportnak tekinthető.
Ugyan borzasztóan nem volt messze a szállásunk, azért most már buszra ültünk, és azzal mentünk vissza, mert megvolt a napi kilométerünk.

 

 

Címkék: india mumbai

57080 km, Mumbai

2010.02.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Helyi idő szerint valamikor egy felé landoltunk. Biológiai óránk szerint meg négy felé. Az utóbbi nagyobb hatással volt ránk. Az útlevél-ellenőrzés nagyon gyorsan ment, és a cuccainkat is hamar megkaptuk. Kicsit aggódtam, hogy megérkeznek-e, - mint mindig, ha át kell szállni – de a myanmari címkék különösen aggasztottak. Megkönnyebbültem, mikor megláttam az elsőt a mocskos kék tokjában. Aztán rövidesen jött a második is. Az a jó, hogy a tokon belül maga a hátizsák még mocskosabb. Csak azért rakjuk zsákba a zsákot, mert így kevésbé akadnak el a futószalagokon, ami az egyik legnagyobb oka a csomagok elveszésének. A másik az, mikor a gurulós bőröndök továbbgurulnak, mielőtt az automata a megfelelő ponton letolná őket a szalagról. Legalábbis olyan országokban, ahol a reptéri csomagszortírozást vonalkód-leolvasókkal felfegyverzett automata rendszerek végzik.

Kiérve első dolgunk egy ATM felhajtása volt, hogy legyen pénzünk. Találtunk is egyet, de az csak azt hajtogatta, hogy tegyük be a kártyát fordítva. Miután kimerítettük a lehetőségeket előkotortunk egy kis készpénzt, hogy beváltsuk.
A figyelmeztetéseknek megfelelően az előre fizetett taxi szolgáltatásait vettük igénybe. Mikor magyarázni kezdtem, hogy hova is mennénk, intett a fickó, hogy tudja, hol van a szálloda. Kicsit meglepődtem, mert azért nem egy Hilton. A fecnivel kivonultunk, megkerestük a kis sárga-fekete taxinkat – amilyenből cca. 40.000 van a városban -, amit egy srác lelkesen megmutatott. Magunktól is megtaláltuk volna, nagyjából ugyanannyi idő alatt, de akkor mire kért volna baksist? Beraktuk a cuccot a csomagtartóba. Mondták, hogy adjak a hordárnak pénzt, egészen pontosan a „pay the porter happily” kifejezést használták. Mondtam, hogy én hoztam a cuccot, fizessen ő boldogan. Ennyiben maradtunk, a kiosztott baksisok értéke a kapott pluszszolgáltatással volt egyenértékű. A sofőr mellé kaptunk egy mitfahrert is. Azt hiszem, ő képviselte az angoltudást. Egy jó negyed óra autókázás után hátra is fordult, és kedélyesen megkérdezte, hogy akkor hova is akarunk menni. Mondjuk éppen ideje volt ezt tisztázni, bár nem ment könnyen, mert fogalma nem volt a szállodánkról, bár ezt nem mondta, csak kicsit később megkérdezte, hogy tudunk-e valami nevezetes helyet a környékén. Aztán erősen nézte a térképet a könyvünkben, hogy akkor az India kapujától merre is kell menni. Közben magyarázta, hogy van egy csomó hotel a reptér környékén is, minek megyünk mi olyan messze. Kifejthettem volna, de a fáradtság olyan szintjén az embernek nem nagyon van kedve érvelni, meg amúgy is csak olyan nyomós okok jutnak eszébe, hogy „Azé’ bazmeg, me’ aszontam!”. Tulajdonképpen, ha az ember egy taxiban utasként ül és megkérdőjelezik az úticél értelmét, akkor ez az érv teljes mértékben elfogadható és megalapozott. G ehelyett a diplomatikus hazudozás mezejére lépett, és azt mondta, hogy azért, mert ott vannak a barátaink, meg foglalásunk. Az utóbbi talán túlzás volt. Főleg mikor végre meglett a hely, mi meg láthatóan nem mentünk be, mert már az ajtóban mondták, hogy tele vannak, a taxi még ott őgyelgett, Elkísértek viszont a szomszédos hasonló intézménybe, ahol sikerül kivennünk egy egérlyukat. Egérrel. Csak azért hívjuk egérnek a rágcsálónkat, mert az egér az mégis szerethetőbb jószág, mint a patkány, bár a rendelkezésre álló két egérlyuk méretre megfelelne egy vombatnak is. A szoba szaga amúgy biztosított minket afelől, hogy a lyuk lakott.
Lefeküdtünk aludni, reggel aztán az ágyam alatti rágcsálás megerősítette a rágcsálóteóriát, bár továbbra sem vagyunk benne biztosak, hogy egér vagy patkány, esetleg vombat (bár az nem rágcsáló).
Reggelizni egy indiai étterembe mentünk, és ez most így lesz egy darabig. Sajnálatos módon itt is ragaszkodnak ahhoz, hogy a csirkét nem kell kicsontozni, elég bárddal feldarabolni. Jó hír viszont, hogy itt hagyományos csirkéből főznek, nem a legtöbb délkelet-ázsiai kifőzdében felszolgált speciális tenyésztésű farhát-csirkéből. Ennek előnye, hogy van hús is a kajában, nemcsak csonttörmelék. Egyébként a kifőzde, amit találtunk, olcsó, és finom volt a kaja.
Következő az elintézendő dolgok listáján a bevásárlás volt. Kellett vennünk átalakítót a konnektorhoz. Kínáig teljesen jó az európai dugó, Kínában aztán már olyan van, amibe két lapos, párhuzamos érintkező megy bele, de van lyuk az európainak is. Ebből két típus van. Az egyik, amelyik frankó, - ez a ritkábbik -, meg amiben lötyög, ennél fogva vagy érintkezik, vagy nem, - ez a gyakoribb -. Általában van földelt változat is, ebben három érintkező van, de kettő nem párhuzamos, hanem szöget zár be, hogy bonyolultabb legyen. Lényeg az, hogy az európait mindig lehetett használni, csak néha játszogatni kellett vele, hogy ne essen ki. Ezek a kínai típusok terjedek el egészen Indiáig, de itt olyan van, amin három kerek lyuk van. Ugyan bele lehet erőszakolni az európai csatlakozót, de nem tudom, mennyire működik. Szóval az egyszerűség kedvéért vettünk egy átalakítót, olyat, amiben biztosíték is van.
A másik, amit beszereztünk, az a kézfertőtlenítő folyadék volt. Másoknál láttunk ilyet, és megirigyeltük, hogy milyen hasznos dolog, mikor nincs kézmosásra lehetőség. Egészen pontosan G irigyelte meg, mert hát én igénytelen vagyok.
Az átalakítóval, meg a számítógéppel aztán levonultunk a legközelebbi netcaféba, hogy feltöltögessem mi is történt az elmúlt négy hétben. Azt hiszem, megtaláltuk a világ legkisebb ilyen jellegű intézményét. Négy gép volt bezsúfolva egy kb. 3×1 méteres lyukba. Nem volt túl kényelmes, és hát eltartott egy darabig, míg felment majd 650 kép, meg a sok badarság, amit eddig írtam. Három és fél óra után nem is volt olyan egyszerű felállni.
Még így is volt hátra a napból egy csomó, tehát elindultunk az India kapujához, az úgyis közel volt. A tengerparton áll, mivel Indiába hajóval jöttek az emberek. Egészen pontosan V. György látogatásának emlékére építették. Elég nagy hülyeségnek tartom, ha már ilyesmire dobnak ki pénzt, miért nem az érkezésére építik meg? Végül leginkább ezen keresztül hagyták el Indiát a britek. Ahogy mondani szokták, minden kijárat bejárat valahova. És fordítva.
Továbbsétáltunk konkrét terv nélkül. Hamarosan felfedeztük, hogy Mumbai nem is annyira nagy. Pontosabban nagy, de ami naggyá teszi, az a külváros. Szóval rövidesen megérkeztünk a Victoria Terminusra, amit ma már természetesen nem így hívnak, hanem kapott egy szép hangzatos indiai nevet, méghozzá azt, hogy Chhatrapati Shivaji Terminus. Szép nagy forgalmat bonyolít, naponta 2,5 millió utas halad át rajta. Ha figyelembe vesszük, hogy egy 1.800 fő befogadására alkalmas vonaton 7.000-en utaznak, akkor ez hamar összejön.
Visszafelé sétálva elmentünk a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt, majd az egyetemmel szemben, az Oval Maidan-en leültünk a fűbe, és egy darabig néztük a krikettezőket. Soha nem fogom megérteni a krikettet, de azt hiszem, hogy még az angolok sem értik igazán, mert soha nem akarták elmagyarázni, ellenben a rögbivel. Bár azt is felesleges volt, mert továbbra sem értem.
Ha már a környéken jártunk, elsétáltunk a St. Thomas templomig. Meglepően kicsi. A templom oszlopairól szép öntöttvas karok nyúlnak ki, ezek tartják a ventillátorokat. Hiába, alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz!

 

 

Címkék: india mumbai

56299 km, Úton

2010.02.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyan a délelőttünk szabad volt, de már nem terveztünk semmilyen programot. Helyette utolértem magam blogírás tekintetében, G meg élve maradékpénz-elköltési jogával elment és a sarki boltban vett még két longyit. Csak ötezret hagytunk meg taxira.

Általában, ha valahova időre kell menni, akkor jóval korábban ott vagyunk, hogy aztán unatkozzunk. Megfigyeltem, hogy eldöntjük, mikor kell elindulni, majd később módosítjuk, majd a módosított időpont előtt egy fél órával elkezdünk készülődni, amit negyed óránál nem tudunk tovább húzni, így aztán pont egy háromnegyed órával korábban érkezünk, mint az szükséges lenne. Természetesen most is ez történt.
A taxis persze hatezret akart, nem alkudoztunk, csak közöltük, hogy öt van, vagy ennyiért visz, vagy elgyalogolunk a pontig, ahonnan már csak ötezer. Természetesen elvitt ötezerért, amúgy is ennyi a tarifa a reptérig. Ez a jármű is egy leharcolt japán darab volt, mint a járművek nagy része. A beltér elemei már rég nem az eredetiek voltak, inkább valami barkácsmegoldás eredményei.
A reptéren nagy csend fogadott, az előtérbe ugyan be lehetett menni, de a többi rész még zárva volt. Minek nyissanak ki, ha nincs járat. Ilyet sem láttunk még! Kivártuk az ominózus háromnegyed órát, akkor aztán bemehettünk. Két sort kellett végigállni. Először is be kell fizetni fejenként tíz dollár airport tax-et. G ebben a sorban állt, én a check innél, hogy gyorsítsuk a dolgot. Azt gondolhatná bárki, hogy tíz dollár befizetése az olyan, hogy nesze egy tízes, aztán kap az ember egy fecnit, hogy befizetve, viszlát. Csak nem itt! Felírták a járatszámot, az útlevélszámot, meg még ki tudja mit, aztán nekiálltak a dollár bankjegyek megvizsgálásának. Ahogy ki volt írva, nem fogadtak el „warm out” (kézzel átjavítva: „worn out”) bankjegyeket. Nem arra kell gondolni, hogy szakadt dollárokat nem vettek be, hanem olyat se, ami meg volt hajtva. A világon bárhol jó lenne, de nem itt. Nem tudom, mit szórakoznak, mikor nyilván ők is külföldön fogják használni. Szóval ezzel eljátszogattak egy kicsit, a sorban állók meg azzal, hogy próbáltak olyat találni a készletben, ami megfelel, esetleg ha nem volt, akkor valakivel cserélni a sorban, akinek több jó volt. Azt hiszem, hogy leginkább pofára mehet a szivatás. Arra lennék kíváncsi, hogy mi van, ha nincs olyan, amit elfogadnak, akkor adnak-e vízumhosszabbítást, esetleg letelepedési engedélyt?
G úgy látszik szimpatikus volt, mert bevették a két tízest és átállt a másik sorba mellém. Ez a sor sem haladt gyorsabban. Mikor végül odaértünk a pulthoz, arra is fény derült, hogy miért. Habár ugyanúgy nézett ki a pult, mint bármelyik hasonló a világon bárhol, volt digitális mérleg, futószalagok vitték a cuccokat, csak itt nem volt számítógép. Szépen kézzel kitöltötték a csomagcímkét, meg a beszállókártyát. Utóbbira az ülésszámot matricaként ragasztották fel. Ez valami nagy fejlesztés lehet, amivel elkerülhető, hogy tévedésből két embernek ugyanazt a helyet kiadják. Szépen el is ment az idő, a vámmentes boltok végignézésével meg aztán teljesen, lehetett is beszállni.
Az út alig több mint egy óra, úgyhogy sietni kellett a sztyuviknak a kaja kiosztásával. Akinek nem jutott kávé, mint például nekünk, azok már nem is számíthattak rá, mert mire végigértek és csinálhattak volna még, addigra meg is érkeztünk Bangkokba.
Szépen követtük a tranzit feliratú táblákat, amik egyszer csak elfogytak. A reptér méretéből kifolyólag ez nem olyan, hogy körülnézek, vagy körbeszaladok, aztán meglesz. Szerencsére volt egy információs pult, ahol megmondták, hogy melyik irányba induljuk mozgójárdával. Pár száz méterrel arrébb meg is lettek a pultok, de senki nem volt az Air India feliratnál, úgyhogy sétáltunk egy kört. Mikor visszaértünk, felfedeztünk egy sajtfecnit az egyik pultnál, amin a járatunk száma volt. Bejelentkeztünk, megkaptuk a beszállókártyát. A nő felhívta a figyelmünket, hogy a vízumunkkal ugyan többször beléphetünk Indiába, de kilépés után csak két hónappal mehetünk vissza újra. Nem tudom eldönteni, hogy ezzel a turistákat, vagy Nepált szívatják. Esetleg mindkettőt.
Egy nevetségesen keskeny folyosóhoz irányítottak, - amin minden átszálló utas áthalad –, hogy újabb biztonsági ellenőrzésnek vessenek alá. Cipőt, táskát, mindent megröntgeneztek. Kérdésemre, hogy mégis mi a fenét keresnek az olyan utasoknál, akik egy másik reptérről jönnek, nem tudtak mit mondani. Mondjuk a yangoni ellenőrzés nagyjából úgy nézett ki, hogy ha csipogott a fémkereső kapu, akkor kézi fémkeresővel is végignézték az embert, ha az is csipogott, akkor OK volt, nem a kapu volt rossz. Hogy mi jelzett, az nem érdekelte őket.
Beszállás előtt aztán még egyszer megmotoztak. Ennek már semmi értelme nem volt. Mondjuk olyan se volt még, hogy egy nő motozott volna meg. Tulajdonképpen őt se érdekelte különösebben, hogy mit lát. Belenézett a táskába, végigtapizott, mehettem.
Itt már csak indiaiak voltak, akik nagyon lelkesen tolongtak az ajtónál, mintha nem helyjegyük lenne. A sztyuvik próbáltak a beszállásba valami rendszert vinni, de nem sok sikerrel. Hiába mutogatott egy papírt a bejáratnál a nő, hogy az első húsz sor utasai szálljanak be, senkit nem érdekelt, meg senki nem látta, hogy mit lóbál, csak ha már olyan közel volt, hogy az érintett utasok útját elállja, akik meg ugye türelmesen vártak hátul, mit sem sejtve prioritásukról. Végül feladták, mehettünk érkezési sorrendben.
A repülés nem volt túl érdekes. Tenger felett éjjel repülni nem is nagyon tud másmilyen lenni. Az időzónák miatt a fene se tudja, hogy tulajdonképpen mikor lett másnap, de már valahol India felett.
„Új ország, új kalandok és itt is szépek a lányok!”

 

Címkék: india úton

53022 km, Yangon

2010.02.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egy újabb remek éjszakát töltöttünk az Everest hotelben, bár most kicsit később ment el az áram, így tovább működött a ventillátor. Ennek ellenére elég korán keltünk. Megoldódott ugyanis a rejtély, hogy honnan tudták előző nap mikorra csinálják a reggelit. Sehonnan, jókor mentünk le. Ma ugyanis felhozták fél nyolckor. Megettük a tojást, megittuk a kávét, majd gyors pakolás után megváltunk a helytől, erre a napra már volt szobánk a Motherland Innben.

Miközben sétáltunk át, meglepődve tapasztaltuk, hogy a sokszor keresztezett vasúti síneken van forgalom. A vonatnyi lyukból előkerült egy dudáló vonat. Előtte egy ember gyorsan bezárta a sorompóként működő kapukat, aztán ahogy elment, már nyitotta is ki. Pontosabban, ahogy a mozdony elhaladt, már nyitotta is, amiben van logika, ha már ott a vonat, akkor nehéz elé hajtani. Aki így is belemegy, az belemenne sorompóval együtt is.
Mikor odaértünk a szobánk még nem volt kitakarítva, viszont kaptunk reggelit, ami nagyvonalú, hiszen így egy éjszaka eltöltésére két reggeli fogy. Nem mintha ez vágná tönkre az év végi egyenleget. Ha valami tönkreteheti egy yangoni szálloda jövedelmezőségét, az a kormány. Dollárban kell jattolni nekik, de ez nem komoly probléma, hiszen letagadják a vendégek felét, vagy amennyit van pofájuk, ezért aztán lehet kyat-ben fizetni. Nagyobb gond, hogy felhúztak egy új fővárost, de hiába vitték oda az összes kormányzati irodát, hiába vannak nyolc sávos kivilágított utak, csak nem akar fővárosnak kinézni. Úgyhogy újabb zseniális ötlettel álltak elő, akinek szállodája van Yangonban, annak nyitnia kell egyet Nay Pyi Tawban is, vagy választhatja esetleg azt a lehetőséget is, hogy bezár. Nagyvonalú és mesteri ötlet volt ez. Mintha nem a kereslet miatt nyílnának a szállodák, hanem a szállodák miatt jönnének a turisták.
A két reggelivel jelentősen telerakott gyomrunkkal aztán elsétáltunk a vasútállomásra, hogy befizessünk egy körútra. Igazából a szállásunk nincs a város közepén, jó kis séta beérni a központba, de a buszozás nem igazán alternatíva. Rengeteg busz közlekedik a városban, de az ajtóban lógó kalauz kiabálásából derül csak ki, hogy hova is tart, amit mi nem értünk. Egyébként ezek a buszok is leharcolt japán veteránok, következésképpen jobbkormányosak, vagyis az ajtó a bal oldalon van. A város forgalma ugyan nem rettenetes, de ahhoz azért igencsak sűrű, hogy az út közepe felé szálljanak le-, illetve fel az utasok. Így aztán vágnak rájuk ajtót a másik oldalon, a régit meg bedolgozzák. Mivel a sok lyuk nem tesz jót a vázszerkezet szilárdságának, általában nem elégednek meg egy lemezzel, hanem szép nagy vasdarabokat is behegesztenek, hogy tartson is valamit. Kell is, mert a teherautókhoz hasonlóan a buszok is jelentős túlterheltséggel közlekednek, és itt sem sokkal jobbak az utak, mint a városon kívül. Más városokban inkább teherautók szolgálnak buszként, arról meg hátul szállnak le, nem probléma az ajtó helyzete.
A vasútállomáson sikeresen megtaláltuk a peront és jegyet is sikerült vennünk. Fejenként egy dollárért végig lehet utazni a teljes kört, amit a vonat megtesz Yangon környékén szolid három óra alatt. Sok külföldi nem volt, rajtunk kívül még egy svéd pasi a thai nőjével, aki láthatóan nem annyira élvezte a myanmari kiruccanást. Nem tett jót a sminkjének. Végig azt néztük, hogy nem túl nagy-e a lába...
A vonat természetesen nem idegenforgalmi célokat szolgált, hanem a környékbelieket szállította. Az ablakok alatt végighúzódott egy pad, és a berendezés ennyiben ki is merült. Ajtó nem volt, de a sebesség nem is indokolta, ahogy az ablakok üvegezését sem. A vagon vége egy kötéllel le volt választva. A madzag pontos céljára nem jöttünk rá, de úgy nézett ki, hogy az ott a rendőrségnek fenntartott szekció. Üldögélt is ott egy rendőr, meg valami civil, valamint a padlón egy szakadt fickó, akiről később kiderült, hogy meg volt bilincselve. Egy idő után levették róla a vasat, így átrakhatta a mellette lévő dobozból a mosószappanokat egy szatyorba. Ezután a rendőr elpakolta bilincset, és elment. Nem sikerült értelmet passzírozni a látottakba.
Eleinte még egész kényelmesen voltunk, de aztán elkezdett megtelni a vonat. Egy állomáson megrohanta a tömeg, hatalmas batyukat tuszkolva befelé minden ablakon és ajtón. Valószínűleg piaci bevásárlásból jöttek az asszonyok. A hely kezdett szűkös lenni, vágta a hátamat a madzag, úgyhogy kikötöttem a csomót, úgyis mindenki átmászott a túloldalra, aki akart.
Mikor aztán visszajött a rendőr tiszta cicás volt, hogy lekötötték a rendőrségi madzagot, nekiállt visszaszerelni. Az asszonyok meg borultak a röhögéstől, hogy mit szenved vele.
Ahogy kezdtünk újra közeledni Yangon felé, megritkult a tömeg. Az egész vasútra jellemző, hogy egyszer megálltunk a puszta közepén, ahol pár melós feldobált néhány szétrohadt talpfát, amit előzőleg cseréltek ki. Egyszerűen beszórták az ajtón, aki bújt, aki nem... Később megálltunk megint valahol, ahol kiszórták. Miért is kellene ilyen apróság miatt valami gépet keríteni?
Visszaérve pont elég is volt a vonatozásból. Habár ugyanoda érkeztünk, ahonnan indultunk, nem volt értelmetlen. Mindenképpen meg kellett tapasztalni a myanmari vonatozást, ha már valós utazás keretében nem sikerült.
Ezután még elsétáltunk még a piacra, hogy holnapra vegyünk valami útravalót, mert repülünk, és nem is egyet, amit a gépen adnak, az meg csak arra elég, hogy lekösse magát a drága utas a leszállásig, meg rágjon, hogy ne duguljon be a füle.
Végül elmentünk a szokásos utcai kifőzdénkbe, hogy együnk valamit. Meglepő választékkal rendelkezik a legtöbb ilyen mobil bódé. Vacsi után természetesen az út túloldalát vettük célba, hogy esti Dagon sörünket bevegyük. Miközben átvergődtünk az asztalok között, egy férfi mutogatott valamit, de azt hittük, hogy csak azt mutatja, nyugodtan rakjuk arrébb a székeket, hogy elférjünk. Ahogy leültünk egy asztalhoz, azonnal megjelent a fickó, hogy szeretne minket meghívni egy sörre, és már az előbb is azt próbálta, csak pont telefonált, mi meg nem figyeltünk. Elfogadtuk a meghívást.
Kiderült, hogy emberünk csak egy kicsit angolt szeretne gyakorolni, meg beszélgetni. Hajóskapitány, és nagyon zavarja, hogy a pápua legénysége jobban beszél angolul, mint ő. Nyilván nem lehet egyszerű, mikor rádión kell megérteni, hogy mit is mond az amerikai partiőrség vagy egy észak-angliai rádiós.
Beosztásának megfelelően jól keres, ami myanmari viszonyokhoz mérten különösen jó fizetés. Bemutatta az unokaöccsét is, akiből elsőre nem sokat néztünk ki, de jó fej srác, jól beszél angolul. Tervei közt neki sem szerepel a myanmari élet, ahogy a kapitány gyerekei sem tervezik a hazájukban maradást. A lánya japánban tanul, a fia még itthon okozza a fejfájást. Tizenhat évesen ez nem nagy kihívás. Pilóta szeretne lenni, ilyen képzés meg természetesen nincs Myanmarban.
A politikáról megvan a véleményük, de nem mernek beszélni róla, legalábbis helyiekkel nem. Amíg az ember nem érint politikai témát, addig meg lehet lenni myanmarban, de ha jár a szája, akkor egyszer csak eltűnik, és senki nem fogja tudni, hogy hova. Ismerős.
Jól elbeszélgettünk, közben megittunk néhány korsó sört, és ettünk még egy kicsit. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy rendeljen valami snacket. Például egy egész sült halat, némi sertéssültet, meg fecskét. az utóbbiból nem kértem. Nem azért, mert fecske, hanem mert csupa csont. Láthatólag ők másként kezelik a csontot, mert a fecskeszárnyakat azzal együtt elropogtatták. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, igazán jó lezárása volt ez a myanmari utazásnak.
 
„Holnaptól nem leszek itt, más ország más szokások...”

 

 

Címkék: myanmar yangon

süti beállítások módosítása