Egy újabb remek éjszakát töltöttünk az Everest hotelben, bár most kicsit később ment el az áram, így tovább működött a ventillátor. Ennek ellenére elég korán keltünk. Megoldódott ugyanis a rejtély, hogy honnan tudták előző nap mikorra csinálják a reggelit. Sehonnan, jókor mentünk le. Ma ugyanis felhozták fél nyolckor. Megettük a tojást, megittuk a kávét, majd gyors pakolás után megváltunk a helytől, erre a napra már volt szobánk a Motherland Innben.
Miközben sétáltunk át, meglepődve tapasztaltuk, hogy a sokszor keresztezett vasúti síneken van forgalom. A vonatnyi lyukból előkerült egy dudáló vonat. Előtte egy ember gyorsan bezárta a sorompóként működő kapukat, aztán ahogy elment, már nyitotta is ki. Pontosabban, ahogy a mozdony elhaladt, már nyitotta is, amiben van logika, ha már ott a vonat, akkor nehéz elé hajtani. Aki így is belemegy, az belemenne sorompóval együtt is.
Mikor odaértünk a szobánk még nem volt kitakarítva, viszont kaptunk reggelit, ami nagyvonalú, hiszen így egy éjszaka eltöltésére két reggeli fogy. Nem mintha ez vágná tönkre az év végi egyenleget. Ha valami tönkreteheti egy yangoni szálloda jövedelmezőségét, az a kormány. Dollárban kell jattolni nekik, de ez nem komoly probléma, hiszen letagadják a vendégek felét, vagy amennyit van pofájuk, ezért aztán lehet kyat-ben fizetni. Nagyobb gond, hogy felhúztak egy új fővárost, de hiába vitték oda az összes kormányzati irodát, hiába vannak nyolc sávos kivilágított utak, csak nem akar fővárosnak kinézni. Úgyhogy újabb zseniális ötlettel álltak elő, akinek szállodája van Yangonban, annak nyitnia kell egyet Nay Pyi Tawban is, vagy választhatja esetleg azt a lehetőséget is, hogy bezár. Nagyvonalú és mesteri ötlet volt ez. Mintha nem a kereslet miatt nyílnának a szállodák, hanem a szállodák miatt jönnének a turisták.
A két reggelivel jelentősen telerakott gyomrunkkal aztán elsétáltunk a vasútállomásra, hogy befizessünk egy körútra. Igazából a szállásunk nincs a város közepén, jó kis séta beérni a központba, de a buszozás nem igazán alternatíva. Rengeteg busz közlekedik a városban, de az ajtóban lógó kalauz kiabálásából derül csak ki, hogy hova is tart, amit mi nem értünk. Egyébként ezek a buszok is leharcolt japán veteránok, következésképpen jobbkormányosak, vagyis az ajtó a bal oldalon van. A város forgalma ugyan nem rettenetes, de ahhoz azért igencsak sűrű, hogy az út közepe felé szálljanak le-, illetve fel az utasok. Így aztán vágnak rájuk ajtót a másik oldalon, a régit meg bedolgozzák. Mivel a sok lyuk nem tesz jót a vázszerkezet szilárdságának, általában nem elégednek meg egy lemezzel, hanem szép nagy vasdarabokat is behegesztenek, hogy tartson is valamit. Kell is, mert a teherautókhoz hasonlóan a buszok is jelentős túlterheltséggel közlekednek, és itt sem sokkal jobbak az utak, mint a városon kívül. Más városokban inkább teherautók szolgálnak buszként, arról meg hátul szállnak le, nem probléma az ajtó helyzete.
A vasútállomáson sikeresen megtaláltuk a peront és jegyet is sikerült vennünk. Fejenként egy dollárért végig lehet utazni a teljes kört, amit a vonat megtesz Yangon környékén szolid három óra alatt. Sok külföldi nem volt, rajtunk kívül még egy svéd pasi a thai nőjével, aki láthatóan nem annyira élvezte a myanmari kiruccanást. Nem tett jót a sminkjének. Végig azt néztük, hogy nem túl nagy-e a lába...
A vonat természetesen nem idegenforgalmi célokat szolgált, hanem a környékbelieket szállította. Az ablakok alatt végighúzódott egy pad, és a berendezés ennyiben ki is merült. Ajtó nem volt, de a sebesség nem is indokolta, ahogy az ablakok üvegezését sem. A vagon vége egy kötéllel le volt választva. A madzag pontos céljára nem jöttünk rá, de úgy nézett ki, hogy az ott a rendőrségnek fenntartott szekció. Üldögélt is ott egy rendőr, meg valami civil, valamint a padlón egy szakadt fickó, akiről később kiderült, hogy meg volt bilincselve. Egy idő után levették róla a vasat, így átrakhatta a mellette lévő dobozból a mosószappanokat egy szatyorba. Ezután a rendőr elpakolta bilincset, és elment. Nem sikerült értelmet passzírozni a látottakba.
Eleinte még egész kényelmesen voltunk, de aztán elkezdett megtelni a vonat. Egy állomáson megrohanta a tömeg, hatalmas batyukat tuszkolva befelé minden ablakon és ajtón. Valószínűleg piaci bevásárlásból jöttek az asszonyok. A hely kezdett szűkös lenni, vágta a hátamat a madzag, úgyhogy kikötöttem a csomót, úgyis mindenki átmászott a túloldalra, aki akart.
Mikor aztán visszajött a rendőr tiszta cicás volt, hogy lekötötték a rendőrségi madzagot, nekiállt visszaszerelni. Az asszonyok meg borultak a röhögéstől, hogy mit szenved vele.
Ahogy kezdtünk újra közeledni Yangon felé, megritkult a tömeg. Az egész vasútra jellemző, hogy egyszer megálltunk a puszta közepén, ahol pár melós feldobált néhány szétrohadt talpfát, amit előzőleg cseréltek ki. Egyszerűen beszórták az ajtón, aki bújt, aki nem... Később megálltunk megint valahol, ahol kiszórták. Miért is kellene ilyen apróság miatt valami gépet keríteni?
Visszaérve pont elég is volt a vonatozásból. Habár ugyanoda érkeztünk, ahonnan indultunk, nem volt értelmetlen. Mindenképpen meg kellett tapasztalni a myanmari vonatozást, ha már valós utazás keretében nem sikerült.
Ezután még elsétáltunk még a piacra, hogy holnapra vegyünk valami útravalót, mert repülünk, és nem is egyet, amit a gépen adnak, az meg csak arra elég, hogy lekösse magát a drága utas a leszállásig, meg rágjon, hogy ne duguljon be a füle.
Végül elmentünk a szokásos utcai kifőzdénkbe, hogy együnk valamit. Meglepő választékkal rendelkezik a legtöbb ilyen mobil bódé. Vacsi után természetesen az út túloldalát vettük célba, hogy esti Dagon sörünket bevegyük. Miközben átvergődtünk az asztalok között, egy férfi mutogatott valamit, de azt hittük, hogy csak azt mutatja, nyugodtan rakjuk arrébb a székeket, hogy elférjünk. Ahogy leültünk egy asztalhoz, azonnal megjelent a fickó, hogy szeretne minket meghívni egy sörre, és már az előbb is azt próbálta, csak pont telefonált, mi meg nem figyeltünk. Elfogadtuk a meghívást.
Kiderült, hogy emberünk csak egy kicsit angolt szeretne gyakorolni, meg beszélgetni. Hajóskapitány, és nagyon zavarja, hogy a pápua legénysége jobban beszél angolul, mint ő. Nyilván nem lehet egyszerű, mikor rádión kell megérteni, hogy mit is mond az amerikai partiőrség vagy egy észak-angliai rádiós.
Beosztásának megfelelően jól keres, ami myanmari viszonyokhoz mérten különösen jó fizetés. Bemutatta az unokaöccsét is, akiből elsőre nem sokat néztünk ki, de jó fej srác, jól beszél angolul. Tervei közt neki sem szerepel a myanmari élet, ahogy a kapitány gyerekei sem tervezik a hazájukban maradást. A lánya japánban tanul, a fia még itthon okozza a fejfájást. Tizenhat évesen ez nem nagy kihívás. Pilóta szeretne lenni, ilyen képzés meg természetesen nincs Myanmarban.
A politikáról megvan a véleményük, de nem mernek beszélni róla, legalábbis helyiekkel nem. Amíg az ember nem érint politikai témát, addig meg lehet lenni myanmarban, de ha jár a szája, akkor egyszer csak eltűnik, és senki nem fogja tudni, hogy hova. Ismerős.
Jól elbeszélgettünk, közben megittunk néhány korsó sört, és ettünk még egy kicsit. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy rendeljen valami snacket. Például egy egész sült halat, némi sertéssültet, meg fecskét. az utóbbiból nem kértem. Nem azért, mert fecske, hanem mert csupa csont. Láthatólag ők másként kezelik a csontot, mert a fecskeszárnyakat azzal együtt elropogtatták. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, igazán jó lezárása volt ez a myanmari utazásnak.
„Holnaptól nem leszek itt, más ország más szokások...”
Utolsó kommentek