Ugyan a délelőttünk szabad volt, de már nem terveztünk semmilyen programot. Helyette utolértem magam blogírás tekintetében, G meg élve maradékpénz-elköltési jogával elment és a sarki boltban vett még két longyit. Csak ötezret hagytunk meg taxira.
Általában, ha valahova időre kell menni, akkor jóval korábban ott vagyunk, hogy aztán unatkozzunk. Megfigyeltem, hogy eldöntjük, mikor kell elindulni, majd később módosítjuk, majd a módosított időpont előtt egy fél órával elkezdünk készülődni, amit negyed óránál nem tudunk tovább húzni, így aztán pont egy háromnegyed órával korábban érkezünk, mint az szükséges lenne. Természetesen most is ez történt.
A taxis persze hatezret akart, nem alkudoztunk, csak közöltük, hogy öt van, vagy ennyiért visz, vagy elgyalogolunk a pontig, ahonnan már csak ötezer. Természetesen elvitt ötezerért, amúgy is ennyi a tarifa a reptérig. Ez a jármű is egy leharcolt japán darab volt, mint a járművek nagy része. A beltér elemei már rég nem az eredetiek voltak, inkább valami barkácsmegoldás eredményei.
A reptéren nagy csend fogadott, az előtérbe ugyan be lehetett menni, de a többi rész még zárva volt. Minek nyissanak ki, ha nincs járat. Ilyet sem láttunk még! Kivártuk az ominózus háromnegyed órát, akkor aztán bemehettünk. Két sort kellett végigállni. Először is be kell fizetni fejenként tíz dollár airport tax-et. G ebben a sorban állt, én a check innél, hogy gyorsítsuk a dolgot. Azt gondolhatná bárki, hogy tíz dollár befizetése az olyan, hogy nesze egy tízes, aztán kap az ember egy fecnit, hogy befizetve, viszlát. Csak nem itt! Felírták a járatszámot, az útlevélszámot, meg még ki tudja mit, aztán nekiálltak a dollár bankjegyek megvizsgálásának. Ahogy ki volt írva, nem fogadtak el „warm out” (kézzel átjavítva: „worn out”) bankjegyeket. Nem arra kell gondolni, hogy szakadt dollárokat nem vettek be, hanem olyat se, ami meg volt hajtva. A világon bárhol jó lenne, de nem itt. Nem tudom, mit szórakoznak, mikor nyilván ők is külföldön fogják használni. Szóval ezzel eljátszogattak egy kicsit, a sorban állók meg azzal, hogy próbáltak olyat találni a készletben, ami megfelel, esetleg ha nem volt, akkor valakivel cserélni a sorban, akinek több jó volt. Azt hiszem, hogy leginkább pofára mehet a szivatás. Arra lennék kíváncsi, hogy mi van, ha nincs olyan, amit elfogadnak, akkor adnak-e vízumhosszabbítást, esetleg letelepedési engedélyt?
G úgy látszik szimpatikus volt, mert bevették a két tízest és átállt a másik sorba mellém. Ez a sor sem haladt gyorsabban. Mikor végül odaértünk a pulthoz, arra is fény derült, hogy miért. Habár ugyanúgy nézett ki a pult, mint bármelyik hasonló a világon bárhol, volt digitális mérleg, futószalagok vitték a cuccokat, csak itt nem volt számítógép. Szépen kézzel kitöltötték a csomagcímkét, meg a beszállókártyát. Utóbbira az ülésszámot matricaként ragasztották fel. Ez valami nagy fejlesztés lehet, amivel elkerülhető, hogy tévedésből két embernek ugyanazt a helyet kiadják. Szépen el is ment az idő, a vámmentes boltok végignézésével meg aztán teljesen, lehetett is beszállni.
Az út alig több mint egy óra, úgyhogy sietni kellett a sztyuviknak a kaja kiosztásával. Akinek nem jutott kávé, mint például nekünk, azok már nem is számíthattak rá, mert mire végigértek és csinálhattak volna még, addigra meg is érkeztünk Bangkokba.
Szépen követtük a tranzit feliratú táblákat, amik egyszer csak elfogytak. A reptér méretéből kifolyólag ez nem olyan, hogy körülnézek, vagy körbeszaladok, aztán meglesz. Szerencsére volt egy információs pult, ahol megmondták, hogy melyik irányba induljuk mozgójárdával. Pár száz méterrel arrébb meg is lettek a pultok, de senki nem volt az Air India feliratnál, úgyhogy sétáltunk egy kört. Mikor visszaértünk, felfedeztünk egy sajtfecnit az egyik pultnál, amin a járatunk száma volt. Bejelentkeztünk, megkaptuk a beszállókártyát. A nő felhívta a figyelmünket, hogy a vízumunkkal ugyan többször beléphetünk Indiába, de kilépés után csak két hónappal mehetünk vissza újra. Nem tudom eldönteni, hogy ezzel a turistákat, vagy Nepált szívatják. Esetleg mindkettőt.
Egy nevetségesen keskeny folyosóhoz irányítottak, - amin minden átszálló utas áthalad –, hogy újabb biztonsági ellenőrzésnek vessenek alá. Cipőt, táskát, mindent megröntgeneztek. Kérdésemre, hogy mégis mi a fenét keresnek az olyan utasoknál, akik egy másik reptérről jönnek, nem tudtak mit mondani. Mondjuk a yangoni ellenőrzés nagyjából úgy nézett ki, hogy ha csipogott a fémkereső kapu, akkor kézi fémkeresővel is végignézték az embert, ha az is csipogott, akkor OK volt, nem a kapu volt rossz. Hogy mi jelzett, az nem érdekelte őket.
Beszállás előtt aztán még egyszer megmotoztak. Ennek már semmi értelme nem volt. Mondjuk olyan se volt még, hogy egy nő motozott volna meg. Tulajdonképpen őt se érdekelte különösebben, hogy mit lát. Belenézett a táskába, végigtapizott, mehettem.
Itt már csak indiaiak voltak, akik nagyon lelkesen tolongtak az ajtónál, mintha nem helyjegyük lenne. A sztyuvik próbáltak a beszállásba valami rendszert vinni, de nem sok sikerrel. Hiába mutogatott egy papírt a bejáratnál a nő, hogy az első húsz sor utasai szálljanak be, senkit nem érdekelt, meg senki nem látta, hogy mit lóbál, csak ha már olyan közel volt, hogy az érintett utasok útját elállja, akik meg ugye türelmesen vártak hátul, mit sem sejtve prioritásukról. Végül feladták, mehettünk érkezési sorrendben.
A repülés nem volt túl érdekes. Tenger felett éjjel repülni nem is nagyon tud másmilyen lenni. Az időzónák miatt a fene se tudja, hogy tulajdonképpen mikor lett másnap, de már valahol India felett.
„Új ország, új kalandok és itt is szépek a lányok!”
Utolsó kommentek