Napkelte körül ébredtem, mert azért volt szerencsém aludni egy keveset, G nem sokat aludt. Már nem jártunk messze Panajitól, az úticélunktól, ennek ellenére sikerült még tökörészni egy ideig itt, aztán ott, hogy jól elhúzzuk az utolsó kilométereket.
Mikor végre megérkeztünk, megrohantak a taxisok, akik kitartóan szajkózzák, hogy „taxi, taxi”, azt gondolva, hogy ha egymilliószor elmondják, akkor majd taxiba ülünk. Mindezt természetesen két centiről mondták bele az ember arcába, akkor is, ha megkapták már az egymillió „no” választ is. Ilyenkor szoktam visszaváltani magyarra. Természetesen gyalog mentünk, már csak azért is, mert a legközelebbi szálloda csak pár száz méterre volt. Természetesen tele volt, úgyhogy mehettünk tovább. A végül kivett szoba ismét megüti egy kolumbiai börtöncella színvonalát, de legalább van ablaka, sőt saját fürdőszobával is rendelkezik. A zuhany itt is olyan, mint az előzőben, van két csap, lehet választani, hogy melyikből jöjjön a hideg víz.
Első dolgunk valami reggeli felhajtása volt, de nem ment könnyen, mert minden zárva volt, annak ellenére, hogy már nem volt azért annyira korán. Végre találtunk egy helyet, ott meg a normális kaja nem volt, csak reggeli, ami apró, ámde túlárazott szendvicsekből állt. Vegetáriánus szendvicsekből, amik aztán különösen táplálóak. Végül valami tojásos, illetve csirkés péksüteményre sikerült szert tennünk, meg egy-egy csésze pótkávéra. Az utóbbi különösen utálatos, mert kávéként prezentálják.
A városka egyébként aranyos, leginkább portugál, mivel ők építették, és alighanem ők voltak, akik utoljára karbantartás végeztek rajta.
Városnézés helyett azonban visszamentünk a szállodánkba lepihenni, mert az buszon alvás egyáltalán nem vált ki egy szállodait. G el is aludt, én meg olvastam. Ezt az állapotot fenntartottuk legalább délután kettőig, mivel én nem akartam felébreszteni, amikor meg magától felébredt, akkor látta, hogy lelkesen olvasok, alhat még egy kicsit. Végül felkelt. Nem tudom meddig csináltuk volna az egymás békén hagyását, ha nem töri meg a végtelen folyamatot.
Körülsétáltuk a környéket. A házak még őriznek valamit a portugál hangulatból, de úgy néz ki, hogy a nagyrészük lakatlan, meg mindegyik el van csúfítva valamivel. Össze-vissza drótok lógnak rajta, ronda bádogtetőt raktak rá, bedeszkázták az ablakait, vagy hasonló.
A domb tetején viszont egy nagyon szépen rendben tartott templom áll, ragyogó fehérre meszelve. A napsütésben egészen vakító. A harangok kötelei a tornyon kívül lógnak, mindegyik más színű, mellettük a tábla, hogy „Harangozni tilos” Érdekes, hogy ezeknek a feliratoknak még van foganatja. Például lehet látni olyan feliratokat, hogy „Plakátot ragasztani tilos”. Biztos Magyarországon is vannak ilyen feliratok, csak eltakarják a plakátok. És itt sem harangoznak össze-vissza. Mondjuk otthon se harangoznának, mert már rég ellopták volna a kötelet.
Természetesen is elég sok a turista, főleg a teljesen elvarázsolt new age hívő. Szánalmasnak tartom, ahogy buggyos gatyákban, karikákkal az orrukban parádéznak, meggyőződve róla, hogy India az valami istenek otthona. Képesek mezítláb járni, mert egy csomó helyi is azt teszi. Más kérdés, hogy csak palackozott vizet isznak, ahogy az is, hogy a helyi mezítlábazás az nem spirituális, hanem nagyon is az anyagi világhoz köthető tevékenység.
Utolsó kommentek