Tiny Little Big Thing

Az első alkalommal kiszúrt kajáldába mentünk reggelizni. Úgy tűnik, hogy ragaszkodunk azokhoz az éttermekhez, amelyekben először eszünk, vagy lehet, hogy csak az ősi kínai mondás irányítja tetteinket, miszerint „Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.”

Reggeli után a Chor bazár felé indultunk. Nincs közel, de úgy gondoltuk, hogy annyira messze sincs, hogy ne lehetne legyalogolni a távot. A bazár neve magyarul tolvaj bazár, és ha kicsit magyarosabban írjuk le, mondjuk úgy, hogy Csór, akkor ez mindjárt egyértelmű. A legenda szerint az Indiába látogató Victoria királynő valamilyét ellopták, és az itt bukkant fel legközelebb. Momentán nem lehet királyi dolgokat kapni, sokkal több a kalapács, az olcsó ruha, meg a hasonló mindennapi tárgyak. Igazából nagyon nem különbözik a környező utcáktól, ugyanis azokat is ugyanolyan standok szegélyezik, mint a bazár utcáit. Sokat nem időztünk, de legalább kezdtük érezni, hogy Indiában járunk, mert az előző napi sétánk során meg kellett állapítanunk, hogy Mumbai főutcája semmivel sem rosszabb, mint a Nagykörút Pesten. Itt azért kicsit alakult a helyzet, volt felbontott vagy soha el nem készült út, némi kosz, de még mindig egészen elviselhető mértékben.

A bazártól a dobi ghathoz mentünk. Ez Mumbai mosodája, ahol kézi erővel mosnak még mindig. Egy csapat hozta a mosnivalót zsákokban, és dézsákba rakta ázni, aztán mások egy asztalon szappanozták a ruhákat, megint mások térdig a vízben állva, a ruhákat egy kőhöz csapkodva mostak. A végén a ruhákat kiteregették száradni. Fogalmam nincs, hogy honnan tudják melyik ruha honnan jött, hova kell visszaszállítani. Hasonló ez a Mumbai ételkihordóihoz, akik napi 200.000 ebédet szállítanak ki éthordókban. Ebben is igazából az a kihívás, hogy az 5.000 dabba-wallah – aki ezt a munkát végzi – nagy része írástudatlan. Úgy meg nehéz. Azért megoldják valahogy színekkel, meg számokkal, meg jó emlékezettel, nem is akárhogy, hatmillió kiszállításra jut egy hiba. Ráadásul a kiszállítás nem valami gigászi menzáról történik, hanem például feleségektől a férjeknek az irodába.

Innen már nem volt rettenetesen messze a Haji Ali mecset, ami egy kis szigeten áll a parttól nem messze. Az odavezető út csak apálykor járható, akkor sem egyszerűen, mert koldusok szegélyezik, akik intenzíven próbálnak kikönyörögni némi alamizsnát. Maga a mecset mérsékelten érdekes. A legenda szerint Haji Alit a mekkai zarándoklat közben érte a halál, de a tenger visszahozta a testét ide, ahol aztán rögtön felhúztak egy mecsetet.

Innen a Mahalaxmi templomhoz ballagtunk, az tényleg nem volt messze. A templomot a vagyon istenének szentelték, úgyhogy meglehetősen népszerű, bár nem túl nagy vagy látványos. A belépés természetesen csak mezítláb, hátizsák nélkül lehetséges, fényképezni meg tilos.

Innen délnek tartottunk, az azért nem annyira közeli Banganga medencéhez a Malabar dombon keresztül. Itt vannak a felkapott lakónegyedek, nem csoda, a tenger felől nagyon kellemesen fúj a szél.

A medencét viszont nem is volt annyira könnyű megtalálni. A hívők itt végzik a rituális fürdést, de későn jöhettük, mert csak egy gyereket láttunk kis híján belefulladni. Végül kihúzták a barátai, mikor látták, hogy nem fogja kihozni a labdát. A kacsák és a libák viszont vígan fürdőztek, meg élvezték, hogy etetik őket. A víz meglehetősen tiszta volt, bár annyira nem, hogy vállalnék benne egy fürdést.

Ahogy ment le a nap, visszafelé indultunk a Chowpatty beach irányába. Ez esténként népszerű találkahelyként funkcionál, annak ellenére, hogy közelebbről megnézve – különösen apálykor – inkább egy szeméttelepre hasonlít. A víztől távolabb ennek ellenére családok üldögéltek a homokban, meg egy kis vidámpark is üzemelt, szigorúan kézzel hajtott körhintával meg óriáskerékkel. Az utóbbi üzemeltetése leginkább extrém sportnak tekinthető.

Ugyan borzasztóan nem volt messze a szállásunk, azért most már buszra ültünk, és azzal mentünk vissza, mert megvolt a napi kilométerünk.