Elhatároztuk, hogy ha nem is korán, de emberi időben felkelünk, hogy ne kelljen rohanni. Ez annyira nem is könnyű, ha vekker nélkül akarja végrehajtani az ember egy ablaktalan szobában. Szerencsére a takarítónők csicsergése viszonylag pontosan jelzi a nap kezdetét. Végül fél kilenckor sikerült kikászálódni az ágyból, ami egyáltalán nem nevezhető korai kelésnek. Mielőtt bármit is csináltunk volna, urasan elvonultunk reggelizni.
Szépen sétáltunk a buszállomás felé, mikor lekapcsolt egy nő, hogy Yangdiba akarunk-e menni. Honnan tudják ezek, hogy hova készülünk? Azonnal odavitt egy buszhoz és már indultunk is. Így aztán még egy üveg vizet se sikerült vennünk.
A busz tele volt. Tulajdonképpen már azelőtt is, hogy felszálltunk volna, de ez nem számít, mert csak az az előírás, hogy mindenkinek ülni kell, az nem, hogy min. Kaptunk két sámlit és leülhettünk. Nem volt túl lelkesítő, mert az út legalább egy órásnak ígérkezett. Aztán ahogy elhagytuk a várost és csökkent a rendőrveszély, intett a kalauz, hogy üljünk át a sofőr melletti motorházra. Itt már egy kibírhatóbb volt, egészen addig, míg le nem kanyarodtunk egy mellékútra, ami teljesen rendőrmentes. Ez ugyanis azt jelentette, hogy felvettünk még háromszor annyi utast, mint amennyi már eddig is volt. Annak ellenére, hogy kényelmetlenebb lett, jobban kezdtük értékelni a kevéske és kemény ülőhelyünket. A többi utas nagy szerencséjére nem sokáig tartott a tömegnyomor, mert megérkeztünk. Leszállás után azonnal megrohantak minket. Még Yangshuoban figyelmeztettek, hogy előre kell foglalni tutajt, mert nem lesz. Láthatólag nem így volt, mert aki éppen nem vizet, licsit, mogyorót akart eladni, az tutajon akart Xingpingbe vinni.
Egyedül a vizesember járt sikerrel, vettünk tőle egy üvegben jégtömböt és lementünk a folyópartra megtekinteni, hogy akkor hogy is tovább. Mivel csak a túloldalon volt út, át kellett jutnunk. Rögtön belefutottunk a tutajosok árkartelljébe, aminek keretében megkopasztják a hozzánk hasonlókat. Ismerve a helyzetet, nem engedtek az árból, így listaáron vitettük át magunkat a túlpartra, hogy gyalog folytassuk az utat. Az ilyen átkelések elkerülhetetlenek, mert hol az egyik, hol a másik parton vannak a hegyek közvetlenül a vízparton, lehetetlenné téve a gyaloglást.
A túlparton sétáltunk tovább a karsztvidéken. A hegyek talán még meredekebbek, még magasabbak és még abszurdabbak voltak, mint a Yulong folyó mentén. Rendes út, és így forgalom sem volt, bár teljes csend sem, mert a Li folyó elég nagy ahhoz, hogy nagyobb hajókkal szállítsák a turistákat, valamint a bambusztutajok is motorral vannak felszerelve, mivel nincsenek gátak, amin át kéne vergődni. Ennek ellenére hangulatos a folyó.
Pár kilométerrel arrébb aztán megint át kellett kelnünk, bár itt már sikerült annyit alkudni, hogy a legalább a lelkünk jobban érezze magát.
Nemcsak mi mentünk gyalog, egy kínai párral többször elmentünk egymás mellett, attól függően, hogy éppen ki állt meg pihenni, de nagyjából ennyi volt a gyalogos forgalom. Ahol volt valami település, ott azonnal felhúztak valami bódééttermet, meg két-három üdítős standot, ahol a tutajjal lefelé tartók megállhattak enni-inni. Ami szerencse, mert ha van tutaj, az azt jelenti, hogy át is lehet kelni, ha kell. Így nem volt az a kellemetlen érzésünk, hogy túlmegyünk az utolsó átkelési lehetőségen, aztán egyszer csak vége lesz a partnak és mehetünk vissza.
Pont egy ilyen átkelőnél készültünk megvívni a harcunkat, amire egy üveg sörrel gyúrtunk, mikor láttuk, hogy jár komp is, amit a helyiek használnak. Gyorsan felpattantunk, és fejenként pár yuanért át is vittek. Igazából nem lenne szabad külföldieket szállítaniuk, mert úgymond veszélyesek ezek a hajók. Én mondjuk ebben is a tutajosmaffia kezét érzem, pláne, ha az ember ránéz azokra a tákolmányokra, amik már nem is bambuszból vannak, hanem 8 szál PVC csőből.
A komp egyébként egy teknő, egy fő kezelőszemélyzettel, aki átkormányozza a dízelszörnyet a túlpartra, majd a part közelében kipattan kapitányi székéből és kiköt. A kikötés is inkább csak nevében az, ugyanis a hajó elején lévő platformba vágott lyukon keresztül leszúr egy karót és kész. A széles platformnak nemcsak a kikötésnél van szerepe, ott állítják le a motorkerékpárokat az átkelés idejére. Ez összesen vagy egy perc, azzal együtt, hogy a kapitány ellöki a teknőt a parttól, felugrik, és megvárja, hogy kisodródjon olyan messzire, ahol már tud navigálni. Merülése egyébként nincs sok a tákolmánynak, szerintem még akkor sem, ha a névleges 30 embernyi terheléssel megy. Ennyi utas talán egy fél nap alatt fordul meg a hajón.
Az utolsó szakaszon már tudtuk, hogy nincs messze Xingping, ahova igyekeztünk. Egyrészt autók kerültek elő, másrészt a „hello, bamboo” emberek már nem Xingpingbe, hanem Yangshuoba akartak vinni.
A folyónak ez a szakasza van egyébként megörökítve a 20 yuanos bankjegyen, de hogy pontosan melyik volt az, azt nem tudjuk, mert pont nem volt húszasunk, meg azt hiszem, a folyóról kellett volna nézni, nem a partjáról. Mindegy, gyönyörű volt a táj, ez kétségtelen. Mondjuk Kínában vagyunk, tehát azon se lepődnék meg, ha fehér csempével burkolt kockaház lenne rajta. Az viszont furcsa, hogy nincs semmin Mao, eltekintve a Tiananment és a turistáknak szánt vörös csillagos pólókat, meg táskákat, esetleg az integetős Mao órát. Ha jól tudom Kínában is van olyan törvény, hogy közterületet csak az olyanról lehet elnevezni, aki már legalább 50 éve halott. De hogy ez Maora is vonatkozik!
Xingpingbe megérkezve meglepő módon nem rohantak le a tutajosok, ott kellett állnunk elveszetten legalább fél percig, mire egy odajött. Megkötöttük az üzletet, bár arról nem beszélt, hogy a tutajra csak a túlparton szállhatunk fel. Nem értem, hogy miért nekünk kellett kompra ülnünk és átmennünk, miért nem a tutaj jött értünk, mikor egyértelműen vártak ránk a kompnál, mivel átszólt a srác mobilon. Na, nem ez az egyetlen dolog, amit a világon nem értek, úgyhogy gyorsan túltettem magam rajta.
A hatszemélyes motoros, PVC csövekből készült „bambusztutaj” csak a miénk volt, máris száguldottunk lefelé a folyón. Csúcssebességünk majdnem elérte a 23 km/h-t az egyik keskeny, gyorsfolyású szakaszon, amúgy szép nyugodtan csorogtunk lefelé, és még romantikus is lett volna, ha nem egy minimális kipufogódobbal pöfögő benzinmotor hajt minket előre. A tájat ez sem tudta elrontani. Yangshuo közelébe érve aztán kiderült, hogy ha tegnap még gyalogoltunk volna egy kicsit, akkor lett volna akár homokos strand is, sőt ha még egy kicsit többet, akkor jégkrém-árussal ellátott homokos strandot is találhattunk volna.
Utolsó kommentek